Budapesti Hírlap, 1921. január (41. évfolyam, 1–24. szám)
1921-01-13 / 9. szám
1921 január 18. 3 Budapesti Hírlap (9.00 gyár ál lan® oltárnál, aki legalább 10 éve helyijen lakik. A törvényhatósági bizottságot a legtöbb földadót fizetőkből, a 30 koronán felüli adót fizetőkből és a választói jogosultakból alakítják meg. Nők a megyei és községi életben nem kapnak szavazójogot. Fehér vármegye Károlyi József grófért. Mint Székesfehérvárról jelentik, ma Fejér vármegye törvényhatósági bizottsága rendkívüli közgyűlést tartott, a melyen egyhangú lelkesedéssel állást foglalt Károlyi József gróf főispánsága mellett. A közgyűlésen, a melyen Havranek József alispán elnökölt Balassa Sándor főjegyző ismertette Székesfehérvár város törvényhatósági bizottságának határozatát, amely mindenekelőtt kijelenti, hogy a mai nehéz helyzetben nem kíván királykérdéssel foglalkozni Azután kiemeli, hogy a december 13-iki közgyűlésen Károlyi József gróf nyilatkozott ugyan a királykérdésről, de minthogy ebben a tekintetben sem a kormányzópártnak, sem a kormánynak határozottan körvonalazott állásfoglalása nincsen, ezekkel ellentétbe nem juthatott. Éppen ezért, egyhangú határozattal biztosítja, őt bizalmáról és kéri, hogy Fejér vármegye, főispáni székében továbbra is maradjon meg. A főjegyző azután előterjesztette a vármegye állandó választmányának következő határozati javaslatát: „A törvényhatósági bizottság Székesfehérvár város közönségének vonatkozó határozatában foglalt megállapításokat magáéivá teszi, megállapítja, hogy Károlyi József gróf közjogi állásának betöltésében mindenkor és minden körülmények között hivatásának magaslatán állott és hogy a köz érdekében kifejtett működése nemcsak a vármegye szőkebb határai között érvényesült, hanem országos jelentősége számos gyümölcsöket termelt. Az ő további működése nemcsak a vármegyének, hanem az országnak is egyetemes érdeke. Készséggel csatlakozik a vármegye a testvértörvény hatóság azon akciójához, amely Károlyi József grófnak főispáni állásában való megmaradását célozza. Elhatározza egyúttal azt is, hogy határozatáról a belügyminisztert a testvértörvényhatóságokhoz csatlakozó küldöttség híján értesíti." A határozati javaslatot a közgyűlés vita nélkül egyhangú lelkesedéssel elfogadta. Ezután az alispán indítványára Károlyi József grófot küldöttség hívta meg a közgyűlésbe. A mikor Károlyi a terembe lépett, lelkes, hosszantartó éljenzés fogadta. A tisztviselői kar nevében Havranek József alispán, a vármegye közönsége nevében Fulger Dezső üdvözölte Károlyi József grófot, mind a ketten szeretetükről és bizalmukról biztosították őt. Károlyi József meghatva mondott köszönetet a szeretetnek és a ragaszkodásnak megnyilvánulásáért. Ez teszi kötelességévé, hogy a szeretetet őszinteséggel viszonozza. Lelkiismeretének szavára hallgatott, amikor ismert kijelentéseit megtette. Tudja azt, hogy e kérdésnek fölvetése most nem alkalmas, mert elválaszthatja a magyart ,a magyartól, pedig most össze kell tartanunk. Vagy lehetséges a törvényes királyság visszaállítása, minden propaganda nélkül, vagy lehetetlenné teszi azt a belső és külpolitikai helyzet, ő a maga álláspontját fönntartja. Célja továbbra is az lesz, ami volt: keresztény politikát csinálni keresztény eszközökkel, magyar politikát magyar érzéssek Dolgozni kell a népért, de nem demagógiával. Szavait zajos helyesléssel fogadták s a meghozott határozatot harminc tagy küldöttség hozza a fővárosba s fogja átadni a belügyminiszternek és a miniszterelnöknek. A küldöttségben részt vesznek a többi közt: Széchenyi Viktor, Széchenyi Aladár és Zichy Aladár grófok is. Meg kell említenünk, hogy a közgyűlésen fölszólalt napirend előtt Grieger Miklós kijelentette, hogy a nemzetgyűlésben mondott beszédét sokszorosan félreértették. Az ő szavai nem irányultak az egész mágnásosztály ellen s Károlyi József grófot, bár a királykérdésben vallott nézetével nem ért egyet, hazafias magatartásáért nagyrabecsüli. Sírmakori emlékek. Irta Szász Károly. Ballagva az alagút melletti, most már ugyancsak diszevesztett Horváth-kert közepén terpeszkledő nagy fabódé elfktót, mely szürke siromlokán ez idő szerint a Fővárosi Audri Színház nevet viseli, mit azonban én most is régi nevén. Budai Sztírkör-nek hívok, — sok kedves emlék jut eszembe diákkoromból, mikor (a 70-es, 80-as években) gyakran megfordultam a múzsák e fontos hivatása, de szepős csarnokában. A fontos hivatás Buda akkor még erősen német nyelvű lakosságjának megmagyarosítása volt, amely hivatásnak az arénában a nyári idényben megfordult vidéki társulatokigyekeztek is — hol lanyhább, hol lelkesebb buzgalommal, hol gyengébb, hol jobb művészi erőkkel, s élniez képest hol kisebb, hol nagyobb sikkeres megfelelni. Mindent összevéve, megalapítható a művelődéstörténet számaira, hogy Buda megmagyarosodásában jelentékeny szerepet játszott a szülészet, s a Színészet tényezői közt a Budai Színkör nevezetű fa-alkotmány, — ami hogy mindezideig nem lett áldozata se a tűznek, se a víznek (értve ez utóbbi alatt a nyári zivataroknak és téli bőrének pusztulásait), azt éppen úgy nem értem, mint ahogy nem tudta megérteni az egyszerű kisfiú, hogy a szalonnázó huszár bácsi hogy ki nem böki szemét a csillagos bicskával? . . . Hogy ez a Ithalia-templom szellős — azt, akár kívülről nézi az ember, akár benne ül, hamarosan megállapíthatja. Ennek a szellősségnek azonban hajdanában két rendkívüli jó következménye volt, különösen a diákok szemében, akiknek Sörnáben én is buzgó hívogatója lettem « színterunk. Ugyanis, primo: fölöttöt, kalapot nem keltett leléessék ruhatáblán (ami különben, úgy tudom, nem is igen volt), úgy ültünk — vagy sokszor álltunk — be a nézőtérre, feltett kalappal. Secundo: meg volt engedve a színházban a dohányzás is, ami a cigarettázó diákságra külön vonzóerőt gyakorolt. Hogy rettenetes nagy füst még sem volt a nézőtéren, azt részben annak lehetett köszönni, hogy akkor bizony a tele házak nem voltak úgy napirenden, mint ebben a mai ínséges világban — amikorsemmire sincs pénz és mégis mindenre telik — meg aztán csakugyan olyan, szellős volt az a kedves csarnok, hogy a cigaretták vígan illanó füstje igen könnyen át* talált az épületből a szabadba. De nemcsak a füst jutott ki könnyű szerrel — kijutott a szabadba a rendezés is, igen egyszerű módon. Én legalább emlékszem, hogy egyszer — a 70-es évek végén — a Fatmnica című pompás zenéjű és mulatságos operette-et adta a nemes becsvágya Gerofi Andornak — a színészeti iskola egykori jeles növendékének — kitűnő társulata, s a muszka táborban* játszó első felvonás díszletét att tette rendkívül széppé és hatásossá, hőse-- a rendező-igazgató a színpad hátsó függönyét felduralván, egyenesen kilátás nyílt az apró házakkal megrakott tabáni domboldalra, fel egészen a Gellérthegyig, melyre csillagos nyár,még ragyogó boltowite borult. Ilyen remek perspektívája színpadot se azelőtt, se azóte nem láttam, s máig sem felejtem el a gyönyörűséget, amit nekünk ez az igazán, olcsó látványosiság szerzett. Meg is tapsoltuk, lámpák elé is hívtuk érte Geröfi igazgatót, aki fürtös fejét boldogan hajtogatva köszönte meg a tüntető elismerést. De még emlékszem annak a Fatinkca-előadásnak szereplőire is, priH® hát, jó negyven esztendő szürke távolából jelegeinek felém a tamara-lassan a felei lés körtébe vesző alak". A leánynak öltöző fiatal orosz hadnagyot a bájos kis Geröfiné adta, a társulat jól éneklő, ügyesen játszó, rendkívül apró termete ellenére is csinos megjelenőül primadonnája, az igazgató felesége — aki mellett a férfiak közül a kitűnő aperelte-hutTót, a mord generálist játszó öreg Szép ül, Utvpg TCPdlfatvili, mutat-sátfos komikust, Dobocsányi Oynfirt — a rá egy vutka kedvelő maszífca strázsamestert adott — tapsoltuk, de a csengő hangú tenorista Balogh Árpád is igem tetszett, valamint az a Szombathy nevű színész is — kinek soha azután lőrét sem hallottam — s aki a „reformpárti török" szent basa hamisítás kupléját igen ügyesen adta elő. Hogy a basa háremének, őrét, a kappanhang!! Musztafát —Szigligeti József játttzta, azt csak azért említem, mert ez s harmadrangú szerepkörre utalt s csakhamar egészen éltedett Színész, ahogy drámaíró Szigligeti Ede egyetlen fia, és a legkitűnőbb operette-diva Pálmay Ilka férje volt. . . Ebben a jó budai színkörben láttam ugyanebben az időtájban először legszebb magyar színésznők egyikét, mint kezdő művésznőt, Ilegycsy Marit, ki akkor Kiss Mihálynak, a ne felejts-kék szemű, barna fürtű, érces hangú deli baritonistának — később a Népszínház tagjának — fiatal hettvese volt. Tokíy Istvánnak, a korán elhalt, fényes tehetségű írónak Kornélia cimű, francia hatás nyomáta készült érdekfeszítő drámáját adták— mitt egyes, akkor még szokatlanul sikamlósnak ítélt jelenetek miatt i bieflegyminiszter egy darabig el is tiltott volt, — is Hegyesy Mari adta a címszerepet. Játékára már nem igen emlékszem — talán azért, mert szépsége olyan hatással volt reánk, ifjakra, ha" minden figyelmünket annak csodálata kötötte le. Biztosabb és elbűvölőbb jelenség nálánál igazán rékán fordult meg a Színpadon — volt is része olyan viharos tapsban, olyan lelkes ünnepiben, hogy annak, zaját mintha most is hallanám, melegét most is érezném! . . . , hogy játéktársai a két Pásfi Ital ember fezerepihen: Abonyi Gyula és Pfilfi György voltak — amaz a hitvány Eemesi Gézáit, fromélia későbbi férjét, emez pedig a nemes Dunay Zoltánt, a hű szerelmest adván. Későibök js mind aketten — Hegyesy Marhut együtt — * Nemzeti Szinhiáz tagjai lettek. Különös érdekességsel adott estü szinkóp elás Tülságú nagygyiükt Nyugatmagyaromig elszállítása ellen. A Területvédő Liga és a Nyugatmagyarországi Liga ma délután öt órára tiltakozó gyűlésre hívta a Vármegyeház dísztermébe, a főváros népét, hogy elkeseredett daccal, keserű elszántsággal mutassa meg a világ előtti magyarság törhetetlen ragaszkodását Nyugatmagyarországhoz és hazája minden talpalatnyi földjéhez. Már jóval a gyűlés megkezdése előtt megtelt a megyeháza nagyterme, fekete ünneplőbe örtözötten jöttek el az elszakításra istért országrész szomorú lakói, és a magyar keserűség villogó harci kedvben olvadt föl az egy begyült komor tömeg szívében. Okolicsányi László, a Területvédő Liga alelnöke megnyitja a nagygyűlést. Beszédében vázolja az ezer sebből vérző Magyarország rettenetes sorsát és tolmácsolja a nemzetnek a leszakított országrészek elvesztését érzett mélységes fájdalmát. Magyarország harsogva tiltakozik az ellen, hogy most még Nyugatmagyarországot is lebositsák a testéről. Utána Klebelsberg Kunó gróf, Sopron város képviselője szólalt fel. — Tiltakozom az ellen,— mondotta — hogy Nyugatmagyarország metropolisa. Sopron, Bécsnek elővárosa legyen. Ausztria barátságtalan fellépése keserű csalódás mindazok számára, akik a politikai tisztességben és a józan ész uralmában hittek. Midőn a proletárdiktatúra nálunk véget ért, népszavazás ellenében szabad forgalmat ajánlottunk fel a két állam között, de a vörös Renner elvakítva a gyűlölettől Magyarország ellen, melyet fehérnek látott, minden tárgyalást mereven visszautasított. A keresztény táborból azonban barátságos hangokat hallottunk. Rámutattak: arra, hogy nehéz a helyzetük az alldeutsch túlzókkal szemben, de sejttették, hogy Nyugatmagyarország átkapcsolását a végsőkig erőltetni nem fogják. És miután így beszéltek és hatalomra jutottak, gazdasági tárgyalásokat is kezdtek velünk, közben pedig suba alatt három jegyzékben is sürgették, hogy az antant vegye el tőlünk számukra Nyugatmagyarországot. Hát nincs elég belső baja a leromlott Ausztriának? Nem elég az ellentét Bécs és az alpesi tartományok között, hogy azokat a politikai nagy nehézségeket meg akarják toldani a csatlakozni nem akaró Nyugíd magyarországgal? — "Egyszer, a háborúban még beszéltem egy sebesült, osztrák katonával, aki elmesélte, hogy Przemysl ostrománál egy magyar tisztet halálosan talált mellette egy gránát. Föltépte a ruháját, a tárcája kiesett és sok, sok ezrest látott benne. Már-már utána akart nyulni, de valami babonás félelem visszatartotta és a pénzt belepte a vér . . . Hát ha ez az egyszerű katona nem nyalt haldokló bajtársa vagyona után, miért tudta egy nép életért szomszédja földjét elrabolni? Sohasem bocsátanák meg Ausztriának Nyugatmagyarország elvételét és örökös harag és gyűlölet égne a magyar nép szivében osztrák szomszédai ellen. A történelemben nem volt még példa arra, hogy vesztes fél még hóditton is. — A magyar becsület nem tűri — fejezte be szavait Klebelsberg gróf ■— hogy Sopron városiát elengedjük venni. Ezt el kellett mondanom, bár köztudomás szerint hatvanhetes politikus voltam, akinek ereiben valami osztrák vér is folyik! A zúgó éljenzéssel fogadott beszéd után Thirring Gusztáv dr. emelkedett szekbe— Ausztria újból rálépett az évszázados perfida útjára — mondotta a többi között — és az antant parancsával takarózik a területrablás vádja ellen. Ezután ismertette a határozati javaslatot. A Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája és a Nyugatmagyarországi Liga együttes nagygyűlése újból tiltakozik a ránk erőszakolt trianoni béke és különösen, ama rendelkezés ellen, mely Nyugatmagyarországot Ausztriának ítéli oda. A nagygyűlés különösen visszautasítja azt a jogi fölfogást, amely a nagykövetek tanácsának legutóbbi jegyzékében jutott kifejezésre , amely szerint e terület fölött a terület lakosságának akarata ellenére is, mint valami élettelen tárgy fölött történik rendelkezés. A nagygyűlés kijelenti, hogy Nyugat- magyarország sorsáról, a független, szuverén Magyarország és a magyar nemzet akarata ellenére nem dönthet senki, Magyarország ezeréves határainak utolsó maradékaihoz szívósan ragaszkodik és azokat kész bármely hatalom ellen is megvédeni. A határozati javaslatot a nagygyűlés egyhangúan elfogadta. Általános figyelem közepette kezdett ezután beszélni Rákosi Jenő, aki a többi között a következőket mondotta: — Egész életemben optimista, voltam, de ma itt a legfeketébb pesszimista vagyok. Meg vagyok győződve arról, hogyha azon a közönségen fordulna meg a dolog, amely itt összesereglett, ö 1 óra alatt meg lemre oldp@ Nyugat magyar ország kérdése. De !