Budapesti Hírlap, 1921. augusztus (41. évfolyam, 169–192. szám)

1921-08-05 / 172. szám

Péntek, augusztus 5 Budapest, 1921. XLI. évfolyam, 172. szám Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Siőü­setési árak: Egész évre 440 K, félévre 220 K, negyedévre 210 K, egy hónapra 40 K. Ügyes szám ára 2 korona. Ausztriában ii­kor-Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József­ körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Tisztelettel kérjük ige­­ vidéki előfizetőinket, hogy lapun­klan küldése érdekében az es­et idejében megújítani szíveskedjenek. Az elégtétel. Budapest, aug. 4. Pázmándy Dénes, nekem különben ked­ves és régi barátom, ma valahol egy cikkben, minekutána érdekesen bekalandozta volna a más országok parlamentjeinek házi őrsége kö­rüli tudnivalókat, végül arra az eredményre jut, hogy a mi parlamentünk tekintélyét és erkölcsét (ezek az én szavaim, az övé csak az érzelem) Tisza István tette tönkre azzal, hogy magyar parlamenti őrséget csinált (a­mi addig is jóformán mindenütt volt, csak nálunk nem), hogy a renitens képviselőket kivezettesse va­gy mondjuk kidobassa az ülésteremből. Az egyszeri somogyi biró uram is beállí­tott az alispánhoz azzal a kérelemmel, hogy küldjön a falujába néhány markos csend­­legényt. — Hogyan, biró gazda, — mondja az al­ispán — hiszen kend­­eknek eféle sohasem kel­lett a faluban. Jó, böcsületes, röndes falu volt az mindig. — Volt, volt, — feleli rezignáltan a biró­n— de hogy újabban nagyon elszaporodott a duhaj legény a faluban. Hát bizony úgy volt itt is. Nagyon elsza­porodott a duhaj legény, azért kellett Tisza Istvánnak is néhány markos csendlegény, a­mi azelőtt sohase kellett a magyar parlamentben, mert „rendes, böcsületes" parlament volt az addig. És attól, hogy az angol speaker kivezet­teti vagy éppen dutyiba dugatja a rendetlenke­­dőt, az angol parlament nem vesztett a böcsü­­letéből. Akkor veszítene csak, ha a duhajkodók elszaporodnának benne s éppenséggel virtust csinálnának abból, hogy kivezettessék magukat, mint a­hogy nálunk történt. Egyébiránt a parlament böcsületét, vagy mint ma szokták mondani, szuverenitását se ilyen, se másmilyen kényszerítő eszközökkel, fenyegetésekkel, interpellációkkal és határoza­tokkal fenntartani nem lehet. Azt csak becsü­le­­tes munkával, méltóságos magatartással, a vi­ták s tárgyalások nemesebb tónusával s a veze­tés igazságosságával, előkelőségével és objektív felsőbbségével lehet fenntartani. Ez a kérdés került most válságba, mert éleve állíttatott a Rakovszky—Prónay-ügy­ben. Most már keletkezése óta kettőt is aludtunk rá és ma a nemzetgyűlés is elhatározta, hogy az ügy nem sürgős, h így talán alkalmas a pilla­nat arra, hogy rekonszideráció tárgyává tegyük. Azt tartom, a kérdés, a­mint fel van adva, ikrekkel vemhes. Elsőbben is megsértetett a Ház elnöke személyében a nemzetgyűlés men- telmi joga, vagy méltósága, vagy tisztessége, a­hogy tetszik a szót megválasztani. Világos, hogy ezért a legteljesebb elégtételt kell a sértettnek kapnia. És ha a mértéken túlmegy az elégtétel vagy bűnhődés, kisebb baj, mintha a mértéken innen marad. A mentelmi bizottság az izgalom első ha­tása alatt nem találta más formáját az elégté­telnek, mint azt az iskolai eljárást, mikor a vétkes diákot kiállítják a középre, hogy bocsá­natot kérjen az iskolától és a tanító bácsitól. Nos, gyermekek és kollegák közt ez talán igen jó. Hogy jó-e katonák és törvényhozók, jó-e a hadsereg és a nemzet közt, arról ugyancsak lehet gondolkozni. Minden katonatiszt kényte- l­­en belátni, hogy Prónay súlyos sérelmet ejtett­­ a nemzetgyűlésen és a fegyelmezett katona ter­mészetesnek fogja találni, hogy ezért megfelelő megtorlás jár ki Prónaynak. Egyet azonban, a­ki férfi és katona, nehe­zen vagy sehogysem fog megérteni, azt, ha olyan büntetést eszelnek ki, a­mely egy előkelő aktív tiszt súlyos, személyes megalázásával jár. Az ilyen büntetés könnyen megtámadná a ka­tonai önérzet szellemét. Magyarul ezt egyszerűb­ben mondják: rossz vért szülne abban a köz­erőben, a­mely végre is minden országnak utolsó argumentuma és menedéke. Nemcsak a magunk, sőt főleg katonáink gondolkozását adjuk elő ebben. Nem szükséges, ha elkerülhető, hogy a polgári törvényhozás viszálymagvát hintse el maga és a szervezett védő erő között, a­míg kényszerítve nincs. Mert hiszen végső esetben magának a nemzetgyűlésnek is védelme, biztos­ságának és szuverenitásának pajzsa a nemzeti hadsereg. Kell arra módnak lenni, hogy ilyen gyer­mekes és teátrális elégtétel helyett komoly fér­fiak a megtorlásnak, bár sújtó, de nem egy­szersmind — hatásában ki sem számítható — megalázó formáját találják ki. Ez a nemzet­gyűlés tekintélyének, a közszolgálatnak,­a had­seregnek és a nemzetnek, is kiáltó érdek­. AZ 1971.&* XXXI SzuBayeshH írta Kernéti Imre ur., ny. álam­titkár. A Budapesti Közlöny a minap közölte „az is­koláztatási kötelesség teljesítésének biztosításáról“ szentesített törvénycikket. Vass József kultuszmi­niszter ez alkotásáért az in magnis voluisse sat est elvnek az alapján minden jóérzésű és hazafiasan gondolkozó embernek méltányló elismerésére jogos igényt formálhat. De ha a miniszter úr azt hiszi, hogy a címben idézett törvénye az iskoláztatási kö­telesség teljesítését valóban biztosítani fogja, akkor a miniszter úr nem fog megkímélve maradni a ke­serű csalódásoktól. Mert a miniszter úr visszáján fogta meg a dolgot: törvényalkotásának ugyanis az okozat eltávolítását tűzte ki céljául, a­nélkül, hogy előbb az okozatot előidéző tényezőknek lényegét és megszüntetésük lehetőségét megfontolása tárgyává tette volna. Pedig neki, mint iskolázottan fegyelme­zett agyú embernek tudnia kell, hogy hasztalan kí­sérletezik százszor is az okozat megszüntetésén, a baj százegyedszer is és még azután is mindaddig ki fog újulni, a­míg csak az azt előidéző okot elimi­­nálnia nem sikerül. Hazánk analfabéták tekintetében a kulturnem­­zetek között —­ fájdalom — a szégyen padon ül. Az alkotás vágyától hevített olyan lelkes férfiúnak tehát, a­milyen a kultuszminiszter úr, nemes ambí­ciója méltó tárgya lehetett, hogy ezt a sajnálatos állapotot jobbra változtassa Kár, hogy e közben nem jutottak eszébe Sully herceg szavai, ki IV. Henriknek unalomig hangoztatott közismert mon­dására egy alkalommal megjegyezte: „Síre, ön el­felejti, hogy szavakból nem lehet tyúklevest főzni." A miniszter úr gyökeresen hamis premisszá­ból indult ki, minek következtében — önként ért­hetően — csakis téves konklúzióra juthatott. Kiin­dulási pontja, melyet törvénytervezetének nemzet­gyűlési tárgyalása alkalmával is hangoztatott, az, hogy a magyar ember nem szereti az iskolát. Ezt mellesleg megjegyezve, vagy­ sajnálatos tévedés, vagy a való élet ismeretének hiányából eredő bal­telet, a­minek éppen az ellenkezője fedi a reális tényeket. Az a magyar gazda vagy iparos ugyanis, a­ki gyer­mekét ruházattal és egyéb szükségletekkel el tudja látni, az ezer örömmel járatja gyermekeit az isko­lába. Nálunk az analfabétákat nem az iskolától való idegenkedés szüli, hanem egyrészt a nincstelenség, másrészt a sajátlagosan kifejlett nagyarányú tanyai rendszerünk. A­hol az egész családnak egy pár csizma és csak egy kö­dmön a családapáé — áll rendelkezésére, ott az egy vagy két, esetleg három t tankötel.** gyermek a télen át a legjobb akarattal sem küldhető iskolába. Ennek a bajnak nem nép­oktatási törvény az orvossága. Ne gondoljunk mindig csak az anyagilag felcseperedett kisgazdákra, a­kik minden kényszereszköz nélkül gyermekeiknek még a nagy költséggel járó városi iskoláztatására is sa­ját jószálltukból, kész örömmel határozzák el magu­­kat. De ott van ezek mellett az ezernyi ezer zsellér és földmunkás meg iparos, napszámos nép is. És ezek­kel az emberekkel szemben hiába adja az 1921. évi XXX. t.-c. 10. szakasza a miniszter úrnak a kezébe a­ jogot és a hatalmat, hogy hatszáz korona pénz­büntetéssel és még ráadásul egyhónapi elzárással is sújtsa őket, mert a miniszter úr a többrendbeli be­szédeiből kicsillámló, erősen kialakult, embersége­sen szociális érzékénél fogva, semmiesetre sem fogná megengedni, hogy ezt a szakaszt esetleg rá­­húzzá­k egy özvegyasszonyra, a kinek étben 2—3 kiskorú gyermeke van, vagy elv apára, a kinek családja az ő keserves napi munkája után tenged napról-napra sanyarú életét. Ha pedig a nincstelen­­séget igazolási okut elfogadjuk, — a­minthogy a miniszter úr okvetlenül el fogja fogadni — akkor ennek a törvénynek abszolúte semmi aktualitása sincs. Ennek a törvénynek végrehajtása a mi vi­szonyaink között a benne mesterségesen teremtett, végelállhatatlanul bonyolult végrehajtó eljárást nem is felkintve, gazdasági és szociális okoknál fogva, sok gondolkozni valót fog még adni a miniszter úrnak. Államkormányza­­i nézőpontból pedig még az analfabétaság sem olyan nagy baj, mint egy törvény, a­melynek nem lehet minden esetben és az egész vonalon szankciót adni. Franciaországban az 1871. évi nagy ne­mzeti katasztrófa után az állam­hatalom a legnagyobb erő­feszítést fejtette ki a népoktatás fejlesztése érdeké­ben, a nyolcvanas években ped­g valósággal hadat üzentek az analfabetizmusnak. Az 1882. évi március hó 28-án életbe léptetett népoktatási törvény kiter­jesztette az iskolakötelezettség korát. De ott is rosz­­szul fogták meg a kérdést. Az eredmény megdöb­bentően meglepő volt: az analfabéták száma az ad­digi arányhoz mérten fölszaporodott. Az intéző kö­rök kifelejtették ugyanis számításukból azt a körül­ményt, hogy a háború után­ súlyosbodtak a megél­hetés feltételei. A népművelés emeléséhez pedig nem elég az iskola és a tanító. Annak más, igen fontos közgazdasági előfeltételei is vannak. Az úgynevezett északi államok, mely­ek telje­sen analfabétamentesek, csak annak utána tudtak a kultúrának ilyen nagy fokára eljutni, hogy a több­­termelésnek gyakorlati megvalósítása, gazdasági szö­vetkezetek szervezése, alkohol­tilalom, aggok, mun­kaképtelenek hatósági ellátása és egyéb közjólét intézménynek létesítésével a lakosság minden réte­gét előbb a jólétnek olyan fokára segítették, hogy, az iskoláztatással járó mindennemű költségek a szü­lőknek bőven rendelkezésére állottak. De az iskola­kötelezettségének egyenlő vagy éppen rosszabb gaz­dasági viszony­ok között való súlyosbítása, termé­szetszerűen, csak visszaesést eredményezhet. A kultuszminiszter úrnak akciójához tehát né­hány éven keresztül a népjóléti miniszternek kel­lett volna szociális alkotásokkal előbb az utat egyen­getne. Ennek híján azonban a szóbamevő törvény­cikk igen dicséretes szándékú, de idő előtti kezdésnél egyébnek nem tekinthető. Végrehajtásának megkí­sérlése csak keserűséget fog többet okozni, mint az 1968. évi XXXVIII. t.-c., de nagyobb kultúreredmé­­nyek tőle nem várhatók. Nem hagyható szó nélkül a törvény szövegé­nek laza pongyolasága és magyartalansága sem. Mi­előtt szentesítésre fölterjesztetett, magyarra kellett volna előbb lefordiani a törvény szövegének a többi között ilyen részeit: „Minden gyermek gondviselője, a­mennyiben ezen törvény kivételt nem tesz, köte­les" — „Ez alól azokra az iskolákra nézve, melyek tanulóinak többsége földmiv­eléssel foglalkozó szü­lők gyermekeiből kerül ki“ — „Tanyákon vagy egyéb olyan helyeken, a­hol az iskoláztatási köte­lesség teljesítését távolság vagy egyéb állandó jel­legű természetű akadályok gátolják" — „Ha a gyer­mek a tanítási tervben kitűzött ismereteket nem sajátította el“ stb. — A tanítási tervben nem isme­retek vannak kitűzve, hanem tanítási anyag van megállapitv­a. Azután meg a magyar nyelv szelleme finoman különböztet a gondviselő és a gondozó kifejezések között. Hozzászoktunk a törvényszövegek sokoldalú fogyatékosságaihoz, de a magyar közoktatásügyi minisztériumnak, melyben külön irodalmi ügyész-

Next