Budapesti Hírlap, 1921. augusztus (41. évfolyam, 169–192. szám)
1921-08-05 / 172. szám
Péntek, augusztus 5 Budapest, 1921. XLI. évfolyam, 172. szám Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Siőüsetési árak: Egész évre 440 K, félévre 220 K, negyedévre 210 K, egy hónapra 40 K. Ügyes szám ára 2 korona. Ausztriában iikor-Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Tisztelettel kérjük ige vidéki előfizetőinket, hogy lapunklan küldése érdekében az eset idejében megújítani szíveskedjenek. Az elégtétel. Budapest, aug. 4. Pázmándy Dénes, nekem különben kedves és régi barátom, ma valahol egy cikkben, minekutána érdekesen bekalandozta volna a más országok parlamentjeinek házi őrsége körüli tudnivalókat, végül arra az eredményre jut, hogy a mi parlamentünk tekintélyét és erkölcsét (ezek az én szavaim, az övé csak az érzelem) Tisza István tette tönkre azzal, hogy magyar parlamenti őrséget csinált (ami addig is jóformán mindenütt volt, csak nálunk nem), hogy a renitens képviselőket kivezettesse vagy mondjuk kidobassa az ülésteremből. Az egyszeri somogyi biró uram is beállított az alispánhoz azzal a kérelemmel, hogy küldjön a falujába néhány markos csendlegényt. — Hogyan, biró gazda, — mondja az alispán — hiszen kendeknek eféle sohasem kellett a faluban. Jó, böcsületes, röndes falu volt az mindig. — Volt, volt, — feleli rezignáltan a birón— de hogy újabban nagyon elszaporodott a duhaj legény a faluban. Hát bizony úgy volt itt is. Nagyon elszaporodott a duhaj legény, azért kellett Tisza Istvánnak is néhány markos csendlegény, ami azelőtt sohase kellett a magyar parlamentben, mert „rendes, böcsületes" parlament volt az addig. És attól, hogy az angol speaker kivezetteti vagy éppen dutyiba dugatja a rendetlenkedőt, az angol parlament nem vesztett a böcsületéből. Akkor veszítene csak, ha a duhajkodók elszaporodnának benne s éppenséggel virtust csinálnának abból, hogy kivezettessék magukat, mint ahogy nálunk történt. Egyébiránt a parlament böcsületét, vagy mint ma szokták mondani, szuverenitását se ilyen, se másmilyen kényszerítő eszközökkel, fenyegetésekkel, interpellációkkal és határozatokkal fenntartani nem lehet. Azt csak becsületes munkával, méltóságos magatartással, a viták s tárgyalások nemesebb tónusával s a vezetés igazságosságával, előkelőségével és objektív felsőbbségével lehet fenntartani. Ez a kérdés került most válságba, mert éleve állíttatott a Rakovszky—Prónay-ügyben. Most már keletkezése óta kettőt is aludtunk rá és ma a nemzetgyűlés is elhatározta, hogy az ügy nem sürgős, h így talán alkalmas a pillanat arra, hogy rekonszideráció tárgyává tegyük. Azt tartom, a kérdés, amint fel van adva, ikrekkel vemhes. Elsőbben is megsértetett a Ház elnöke személyében a nemzetgyűlés men- telmi joga, vagy méltósága, vagy tisztessége, ahogy tetszik a szót megválasztani. Világos, hogy ezért a legteljesebb elégtételt kell a sértettnek kapnia. És ha a mértéken túlmegy az elégtétel vagy bűnhődés, kisebb baj, mintha a mértéken innen marad. A mentelmi bizottság az izgalom első hatása alatt nem találta más formáját az elégtételnek, mint azt az iskolai eljárást, mikor a vétkes diákot kiállítják a középre, hogy bocsánatot kérjen az iskolától és a tanító bácsitól. Nos, gyermekek és kollegák közt ez talán igen jó. Hogy jó-e katonák és törvényhozók, jó-e a hadsereg és a nemzet közt, arról ugyancsak lehet gondolkozni. Minden katonatiszt kényte- len belátni, hogy Prónay súlyos sérelmet ejtett a nemzetgyűlésen és a fegyelmezett katona természetesnek fogja találni, hogy ezért megfelelő megtorlás jár ki Prónaynak. Egyet azonban, aki férfi és katona, nehezen vagy sehogysem fog megérteni, azt, ha olyan büntetést eszelnek ki, amely egy előkelő aktív tiszt súlyos, személyes megalázásával jár. Az ilyen büntetés könnyen megtámadná a katonai önérzet szellemét. Magyarul ezt egyszerűbben mondják: rossz vért szülne abban a közerőben, amely végre is minden országnak utolsó argumentuma és menedéke. Nemcsak a magunk, sőt főleg katonáink gondolkozását adjuk elő ebben. Nem szükséges, ha elkerülhető, hogy a polgári törvényhozás viszálymagvát hintse el maga és a szervezett védő erő között, amíg kényszerítve nincs. Mert hiszen végső esetben magának a nemzetgyűlésnek is védelme, biztosságának és szuverenitásának pajzsa a nemzeti hadsereg. Kell arra módnak lenni, hogy ilyen gyermekes és teátrális elégtétel helyett komoly férfiak a megtorlásnak, bár sújtó, de nem egyszersmind — hatásában ki sem számítható — megalázó formáját találják ki. Ez a nemzetgyűlés tekintélyének, a közszolgálatnak,a hadseregnek és a nemzetnek, is kiáltó érdek. AZ 1971.&* XXXI SzuBayeshH írta Kernéti Imre ur., ny. álamtitkár. A Budapesti Közlöny a minap közölte „az iskoláztatási kötelesség teljesítésének biztosításáról“ szentesített törvénycikket. Vass József kultuszminiszter ez alkotásáért az in magnis voluisse sat est elvnek az alapján minden jóérzésű és hazafiasan gondolkozó embernek méltányló elismerésére jogos igényt formálhat. De ha a miniszter úr azt hiszi, hogy a címben idézett törvénye az iskoláztatási kötelesség teljesítését valóban biztosítani fogja, akkor a miniszter úr nem fog megkímélve maradni a keserű csalódásoktól. Mert a miniszter úr visszáján fogta meg a dolgot: törvényalkotásának ugyanis az okozat eltávolítását tűzte ki céljául, anélkül, hogy előbb az okozatot előidéző tényezőknek lényegét és megszüntetésük lehetőségét megfontolása tárgyává tette volna. Pedig neki, mint iskolázottan fegyelmezett agyú embernek tudnia kell, hogy hasztalan kísérletezik százszor is az okozat megszüntetésén, a baj százegyedszer is és még azután is mindaddig ki fog újulni, amíg csak az azt előidéző okot eliminálnia nem sikerül. Hazánk analfabéták tekintetében a kulturnemzetek között — fájdalom — a szégyen padon ül. Az alkotás vágyától hevített olyan lelkes férfiúnak tehát, amilyen a kultuszminiszter úr, nemes ambíciója méltó tárgya lehetett, hogy ezt a sajnálatos állapotot jobbra változtassa Kár, hogy e közben nem jutottak eszébe Sully herceg szavai, ki IV. Henriknek unalomig hangoztatott közismert mondására egy alkalommal megjegyezte: „Síre, ön elfelejti, hogy szavakból nem lehet tyúklevest főzni." A miniszter úr gyökeresen hamis premisszából indult ki, minek következtében — önként érthetően — csakis téves konklúzióra juthatott. Kiindulási pontja, melyet törvénytervezetének nemzetgyűlési tárgyalása alkalmával is hangoztatott, az, hogy a magyar ember nem szereti az iskolát. Ezt mellesleg megjegyezve, vagy sajnálatos tévedés, vagy a való élet ismeretének hiányából eredő baltelet, aminek éppen az ellenkezője fedi a reális tényeket. Az a magyar gazda vagy iparos ugyanis, aki gyermekét ruházattal és egyéb szükségletekkel el tudja látni, az ezer örömmel járatja gyermekeit az iskolába. Nálunk az analfabétákat nem az iskolától való idegenkedés szüli, hanem egyrészt a nincstelenség, másrészt a sajátlagosan kifejlett nagyarányú tanyai rendszerünk. Ahol az egész családnak egy pár csizma és csak egy ködmön a családapáé — áll rendelkezésére, ott az egy vagy két, esetleg három t tankötel.** gyermek a télen át a legjobb akarattal sem küldhető iskolába. Ennek a bajnak nem népoktatási törvény az orvossága. Ne gondoljunk mindig csak az anyagilag felcseperedett kisgazdákra, akik minden kényszereszköz nélkül gyermekeiknek még a nagy költséggel járó városi iskoláztatására is saját jószálltukból, kész örömmel határozzák el magukat. De ott van ezek mellett az ezernyi ezer zsellér és földmunkás meg iparos, napszámos nép is. És ezekkel az emberekkel szemben hiába adja az 1921. évi XXX. t.-c. 10. szakasza a miniszter úrnak a kezébe a jogot és a hatalmat, hogy hatszáz korona pénzbüntetéssel és még ráadásul egyhónapi elzárással is sújtsa őket, mert a miniszter úr a többrendbeli beszédeiből kicsillámló, erősen kialakult, emberségesen szociális érzékénél fogva, semmiesetre sem fogná megengedni, hogy ezt a szakaszt esetleg ráhúzzák egy özvegyasszonyra, a kinek étben 2—3 kiskorú gyermeke van, vagy elv apára, a kinek családja az ő keserves napi munkája után tenged napról-napra sanyarú életét. Ha pedig a nincstelenséget igazolási okut elfogadjuk, — aminthogy a miniszter úr okvetlenül el fogja fogadni — akkor ennek a törvénynek abszolúte semmi aktualitása sincs. Ennek a törvénynek végrehajtása a mi viszonyaink között a benne mesterségesen teremtett, végelállhatatlanul bonyolult végrehajtó eljárást nem is felkintve, gazdasági és szociális okoknál fogva, sok gondolkozni valót fog még adni a miniszter úrnak. Államkormányzai nézőpontból pedig még az analfabétaság sem olyan nagy baj, mint egy törvény, amelynek nem lehet minden esetben és az egész vonalon szankciót adni. Franciaországban az 1871. évi nagy nemzeti katasztrófa után az államhatalom a legnagyobb erőfeszítést fejtette ki a népoktatás fejlesztése érdekében, a nyolcvanas években pedg valósággal hadat üzentek az analfabetizmusnak. Az 1882. évi március hó 28-án életbe léptetett népoktatási törvény kiterjesztette az iskolakötelezettség korát. De ott is roszszul fogták meg a kérdést. Az eredmény megdöbbentően meglepő volt: az analfabéták száma az addigi arányhoz mérten fölszaporodott. Az intéző körök kifelejtették ugyanis számításukból azt a körülményt, hogy a háború után súlyosbodtak a megélhetés feltételei. A népművelés emeléséhez pedig nem elég az iskola és a tanító. Annak más, igen fontos közgazdasági előfeltételei is vannak. Az úgynevezett északi államok, melyek teljesen analfabétamentesek, csak annak utána tudtak a kultúrának ilyen nagy fokára eljutni, hogy a többtermelésnek gyakorlati megvalósítása, gazdasági szövetkezetek szervezése, alkoholtilalom, aggok, munkaképtelenek hatósági ellátása és egyéb közjólét intézménynek létesítésével a lakosság minden rétegét előbb a jólétnek olyan fokára segítették, hogy, az iskoláztatással járó mindennemű költségek a szülőknek bőven rendelkezésére állottak. De az iskolakötelezettségének egyenlő vagy éppen rosszabb gazdasági viszonyok között való súlyosbítása, természetszerűen, csak visszaesést eredményezhet. A kultuszminiszter úrnak akciójához tehát néhány éven keresztül a népjóléti miniszternek kellett volna szociális alkotásokkal előbb az utat egyengetne. Ennek híján azonban a szóbamevő törvénycikk igen dicséretes szándékú, de idő előtti kezdésnél egyébnek nem tekinthető. Végrehajtásának megkísérlése csak keserűséget fog többet okozni, mint az 1968. évi XXXVIII. t.-c., de nagyobb kultúreredmények tőle nem várhatók. Nem hagyható szó nélkül a törvény szövegének laza pongyolasága és magyartalansága sem. Mielőtt szentesítésre fölterjesztetett, magyarra kellett volna előbb lefordiani a törvény szövegének a többi között ilyen részeit: „Minden gyermek gondviselője, amennyiben ezen törvény kivételt nem tesz, köteles" — „Ez alól azokra az iskolákra nézve, melyek tanulóinak többsége földmiveléssel foglalkozó szülők gyermekeiből kerül ki“ — „Tanyákon vagy egyéb olyan helyeken, ahol az iskoláztatási kötelesség teljesítését távolság vagy egyéb állandó jellegű természetű akadályok gátolják" — „Ha a gyermek a tanítási tervben kitűzött ismereteket nem sajátította el“ stb. — A tanítási tervben nem ismeretek vannak kitűzve, hanem tanítási anyag van megállapitva. Azután meg a magyar nyelv szelleme finoman különböztet a gondviselő és a gondozó kifejezések között. Hozzászoktunk a törvényszövegek sokoldalú fogyatékosságaihoz, de a magyar közoktatásügyi minisztériumnak, melyben külön irodalmi ügyész-