Budapesti Hírlap, 1923. november (43. évfolyam, 247–271. szám)
1923-11-01 / 247. szám
Budapest, 1923. XLIII. évfolyam, 247. szám. (Ára 350 kor.) Csütörtök, november 1. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Főszerkesztő: cum ba-niot dsu, e-nírt...».... a Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egy hónapra 7000 korona, negyedévre 20.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2500 o. kor. Ugye, számára hétköznap 360 korona. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körut 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. iTiszn Istinásném a magyar* tragédia. — tavasz L&Issie reS. péaspeSs lesaéde a Tisza IsSwámercísSélsaimBsepegí. — Budapest, okt. 31. Minden fizikai nagyságnál, a hegyóriásoknál, a tenger mérhetetlenségénél nagyobb az emberi nagyság. De ismét ember kell hozzá, a ki egy emberi nagyság tüneményei, titokzatosságai, csúcsai, mélységei és szakadékai közt elkalauzoljon bennünket, lényét feltárja, formáit kidomborítsa. Ily ihletett, kongeniáns emberre talált Tisza István nagysága Ravasz László ref. püspök személyében, aki ma a Tisza István emlékünnepen beszédet mondott róla, méltót tárgyához, méltót egy nagy költői szívhez, egy eredeti gondolatokkal gazdag tudós elméhez és egy művészi lélekkel dolgozó szónokhoz. A Budapesti Hírlap olvasói kétségen kívül hálásan veszik, ha e remek alkotásnak engedjük át mai számunkban az első szót. Berzeviczy Albertnek tacitusi tömörségű mondatokba foglalt elnöki megnyitója s Bárd Miklós gyönyörű verse után, melyet Kozma Andor mondott el lelkesen, Ravasz László püspök mondotta el az itt következő beszédet: Fölteszem először, hogy a mai napon ■miniden megemlékezésen valami komor érzés suhan át. Egy árnyék, amelyik nagyon messziről jött és óriás fekete seprűjével végigcsap a magyar szíveken, mint egy, hirtelen támadt napfogyatkozás. Ez az érzés, ez az árnyék az, hogy a magyar tragikus nemzet. Én azt hiszem, hogy aki ezt még nem érezte meg, vagy nem magyar, vagy egészen létha. Másodszor pedig azt, hogy minden nagy magyar közt a legtragikusabb hős Tisza István. Vannak egy páran, akiknek tragédiája nagyság és jelentőség dolgában az öviével egy színvonalon áll vagya talán föléje emelkedik, például a Széchenyié, a Rákóczié, Martinuzzié; ezeknek a traédiája azonban, hogy úgy mondjam, esztétikailag nem olyan kristályos és nem oly példányszerűen tökéletes, mint a Tisza Istváné. A Tisza-emlékünnepek grandiózus vonalát éppen az adja, hogy ez a két tragédia: a magyar nemzeté és a Tisza Istváné, pont a tetején összeér és egyik a másik szimbóluma lesz. Széchenyivel, Rákóczival, Zrínyivel egy nagy ügy bukott el, de a nemzet megmaradt. Tiszában Magyarország bukott el s legördült a függöny a magyar történelemnek nevezett óriás tetralógia harmadik darabja után. Augsburg, Mohács, Budapest, — jaj, nem kell-e ebben ezeréves megáldoztatásunk három lépcsőfokát látnunk? Nézzünk bele sorsunk könyvébe s olvassuk el, ami ott írva áll e cím alatt: Tisza István és a magyar tragédia. Tragikus az a sorsvonal, amelyen egy élni akaró és élni méltó egyéniség éppen azért, mert az életet így akarja, kicsapódik abból és fájdalmasan elvész. Ez a vonal mindig szöget alkot az életnek kívánatos, lehetséges és szép vonalához, és szomorú valóság, hogy világunknak éppen ez a vonal a tengelye. Világosan látom ezt a vonalat a Kárpátok alá csapódott magyar nép sorsában. Annyi tűz, annyi akarás van benne. Egyszer Bizánc kapuját döngeti, máskor Velencét akarja lóhátról megvenni, vagy a szentgalleni zárdában üli duhaj áldomását. Keletről idevetődött mesebeli nép, ki tudjja, mit álmodott, milyen keménységtől lett mámoros, hogy lóra pattant s Nyugat felé vágtatott. Itt aztán nótásan, nevetve, ázsiai puszták hevétől tüzesen berontottak a történelem ásító, tragédiákat közlő nagy arénájára. Hogyan állott meg Augsburg alatt, mint a szaglóütött fiatal csikó, úgy érzi, minden jel elveszett. Az illúziók népe beleütközött a valóságba. Amint a megenoníki- lőtt gyászmagyarok haza szállingóznak, eszünkbe jut a parthoz csapódó hófehér , tarajos hullám, amelynek elcsattanása után sáros lé csorog vissza a tengerbe. Hogy jöttek és hogy térnek vissza ... Befejeződött az első tragédia: a habzó, kalandos életakarat, a nyugatot nótásan emésztő ősi betyárság tragédiája. A másik színműben már a polgáriasult Magyarországot látjuk magunk előttt. A tragikus vonal ekliptikája itt még szembeötlőbb. Fiatal erős állam, az egyetlen szilárd pont a népek eme gyűrődött tömkelegében. Eleven darabja a germán keresztyén kultúrának s köréje csoportosul, az ő kapavágásai szerint özönlik, higgad, ülepedik az északi és déli szláv tenger. Bár minden idejét lefoglalná önönmaga művelésének nagy munkája, hogy helyrepótolja azt a fél- ezer évet, amennyivel nyugati testvéreitől elmaradt, mégis, egyre több vérbe, időbe kerül a kései nép vándorlási hullámoknak kivédése, megtelepítése és feldolgozása. Nemsokára megjelenik kelet felől egy félelmetes árnyék, az iszlám, amint rá akarja vetni magát a nyugati kultúrára és el akarja nyelni azt, mint a sárkány a napot. Ki ne érezné rá a magyarság tragikus helyzetét? Egykor ő is úgy töri Nyugatnak, mint most az iszlám sime, most az ő teste, mint egy jégsarkantyú, védi a nyugati kultúra ezüst hídját. Tudja, hogy előbb ő fog meghalni, a maga fajtájányik kardja által s nem mehet mégsem hozzájuk, egymásra nézve tűzzé és vízzé leltek. Nyugatért fog meghalni, a melyik soha sem értette meg és soha sem becsülte meg őt és soha sem segítette. Egyedül, magára hagyatva vérzik: az öreg Hunyadi busa feje ettől a tragikumtól füstölög. Fiában, Mátyásban kinő ez a tragikum. Ő meglátja, hogy ha a római birodalom, azaz Európa magva, az ő jogara alá kerülne, neki volna ereje feloldani amagyar tragikumot és lebirni a törököt. Ráteszi tehát színes, gazdag életét a nyugati hatalom megszerzésére s ezért kelet felé még mulasztásokat is elkövet, de mikor mármár elérné az ötszáz év óta kergetett álmot, a titokzatos Grál-kincset, utolsót vonaglik Bécsnek büszke városában a Nyugatra néző, utolsó magyar király. Egy emberöltővel később Mohácsnál pozdorjává törik a lelkében megkorhadt és meghasonlott nemzet. Legördül a függöny az elbukott önálló Magyarország fölött. A harmadik darabja a nagy tetralógiának már Magyarországot mint a Slabsburg- birodalom égyük élő darabját mutatja. A tragikus vonal úgy csap át ezen a korszakon is, mint a halálra ítélt szobrokon a repedés. Két iszonyú erő tépi a magyart; égyük életösztöne, a méhszabadságot, önállóságot akar, másik életlehetősége, amely az Ausztriával való együttélés végzetét parancsolja rá. Ennek a két divergens erőnek szaggatott, cikázó eredője a magyar történelem. Mindaz, ami a magyarban érzelmi erő: elszánt, tajtékos temperamentuma, bús, haragos gőgje, egy leláncolt albatrosz-lélek földet ingató vergődése, az mind a centrifugális erőt nevelte, az mind elszakadást, az éleit bátor kockázatát parancsolta és követelte. Mindaz, ami a magyarban józan, számító, felelős lélek, tehát nemzeti géniusz gátló képzetei, mind a maradásra, kiegyezésre, megalkuvásra kényszerített. Erre kényszerültt a kőkemény valóság, amelyen véresre tört a kurucok patyolatserege, a Rákóczi fényes alakja, a 48-as forradalom minden becsületes magyarja. Lassan kint kezdett megfoganni és nőni az a gondolat, hogy, Ausztriával szemben is az véd meg, ha vele tartunk, mert amíg Béccsel megteremtjük a mának harmóniáját, a holnapot preventíve megerősíthetjük és megtarthatjuk magunknak. Ez volt a Zrínyi, a Teleki Mihály, sőt ez volt a Széchenyi gondolata is. Minél inkább megnehezítette ezt Ausztria ostobasága, vagy gonoszsága, — különben, ez nem jó kifejezés — Ausztria önző élössiöne, annál inkább fellobogott a magyar aspirációk tűzhányója; viszont, minél tisztább, nemesebb és megokoltabb volt ez a szenvedély, annál nehezebb volt igaz magyar embernek a közösség politikáját vallani. Míg járt a magyar krízis fekete ingája a mélység felett, a mely annyi drága szív vérét s annyi fényes agy szárnyaszegett gondolatait nyelte el, a magyar tragédia egy sötét fordulattal lett gazdagabb. Az ország körül a gyötrődött népfajok kezdettek önálló nemzetekké fejlődni s magukkal vonták azoknak a tömegeknek a lelkét is, akik az ország területén laktak, mint a kipusztult, meggyérült magyarság réseibe feltóduló történelem alatti tömeg. Miután Magyarországot részben, Ausztriát egy kis mag kivételével egészen olyan nemzetiségek lakták, melyeknek természetes lelki középpontja az ország határán kívül esett, előállott az a szinte lehetetlen feladat,hogy politikailag összetartsunk egy országot,h a pieljük ,fajilag centrifugális elemekbőláll. A monarkia egy politikai, mondjuk hatalmi alakulat lön, amely annyiban válik anakronizmussá, a menj,nyiben nem sikerül a politikai közösséget lelki közösséggé tennie. A tragédiát fokozta, hogy amikor megjelent a próbálma, már megoldhatatlan volt; amíg meg lehetett volna oldani, nem vette észre senki. A kiegyezéskor Deák, sőt Kossuth is szinte megkövetik és esdeklik azokat a nemzetiségeket, amelyek húsz évvel előbb magyar asszonyokat és gyermekeket koncoltak fel nemzeti hőseik vezérlete alatt, és ezek a nemzetiségek előkelő sértődöttséggel lépnek rá a passzív elzárkózottság terére. Világosön tehát, hogy a nemzetiségi kérdés már hatalmi kérdés lett, azaz csak addig nem alakulnak ki a Habsburg-birodalom területén a jelenlegi utódállamok, míg a monarkia nagyhatalom marad; nagyhatalom, amely maga és szövetséges erejével imponálni tud még Oroszországnak is, a kis, születni akaró államok hatalmas protektorának. Ausztria csak Magyarországgal együtt lehet nagyhatalom, mert ha az egyik túlnő a másik fölött, egymás közötti harcuk emészti fel minden erejüket. Tehát Ausztria-Magyarország nagyhatalmi állásának egyetlen lehetséges formája a dualizmus s egyszersmind Magyarországra nézve is ez az egyetlen út, amelyen erős, magyar és relatíve legszabadabb lehet. A kiegyezés volt a harmadik nagy tragédia sorsfordulata, midőn a megoldás lehetősége mosolygott a nemzetre, mint a fáraó sírjába az évenkint egyszer beözönlő napsugár. A mennyiben megáll Deák és Ferenc József műve s ennek alapján a moharkia nagyhatalmi állása, a magyar nemzet jövendője biztosítva van. A kinek ér valamit a magyarság, az meg ne próbálja a kiegyezést mállasztani, a dualizmus arányát megváltoztatni s az ezzel összefüggő középeurópai hatalmú blokkot megosztani. Európa tengelye abba a cement-blokkba volt beágyazva, amelyet a Deák hatalmas szelleme formált. Magyarország vágy’ úgy él tovább, ahogy Deák gondolta, vagy sehogy. S jött egy, békés, boldog ötven esztendő, amelyik alatt Magyarország többet fejlődött, mint máskor századok alatt; a rendiség és elnyomatás mélységeiből modern nyugateurópai álllam jön. De ez a derült égbolt soha nem látott tájfunt rejtegetett a méhében. Le kellett számolni a középponti hatalmakkal: igy kívánta ezt Franciaország lobogó dühe, Anglia féltékenysége, Oroszország terjeszkedő politikája s a még csak lélekben jegecesedő új nemzeti államok életösrtöne. Minden kockán forgott: az ezeréves Magyarország léte és nemléte. Nem segíthetett semmi rajta, csak a kiegyezés cement-blokkján rájugvó monarkia nagyhatalmi állásának fentartása s az ez által biztosítotti béke. De jaj, féktelen izgatás járta be az országot s éppen a szinmagyar népet tette a kiegyezés ellenségévé. 67-tel szembeállították 48-at, holott az emennek betetőzései úgy viszonylanak egymáshoz, mint a virág a gyümölcshöz. A nemzetet a többség érzése és akarata ellen kellett kormányozni egy fájdalmas prófétai akarat erőszakával, innen a választói jog kérdésének tragikus mélysége. A fenyegető világháború fegyverkezést parancsolt s a létszámemelést a magyar parlament ürügyül használta közjogi huzavonák számára. Innen a látóknak rettentő elkeseredése a tekni-kai obstrukció felett. Beleszólt a dolog, ha a Ferenc Ferdinnád sötét alakja, ki a recsegő monarkiát a magyarság prózdául dobásával mentette volna meg, —. talán addig sem, ameddig így élt: egy szláv hangnemre áthangolt monarkia már csak átmeneti stáció lett volna a mai állapothoz. A Ferenc Ferdinand komor holtteteme néma ékesszólással példázta a szláv illúziók képtelenségét. Ezzel ki is tört az ítéletidő. A ránk zúdult viharban, mikor minden attól függött, kibírja-e a nép morális ereje a rettentő próbát a becsületes békéig: idebenn összeverődött álmodókból, ostobákból és gazemberekből egy tábor, amelyik hitte, hirdette, hogy ha ellenségeink pártjára állunk, megmentjük magunkat. Hirdették, hogy itt a reakció és a progresszió viágharca foly, hogy minket azért támadnak, mert reakcionáriusok vagyunk; legyünk csak progreszivek s mindjárt keblükre ölelnek győzelmes ellenségeink. Olyanok voltunk, mint a sötét kamarában halálos hajt vivők, nem láttuk, ki az ellenségünk, ki a barátunk. Eldobtuk a fegyvert — a Rákócziak nemzete egy kardvágást sem tett annak a Magyarországnak megvé désére, amelyet végre-valahára függetlenné nyilvánított. Úgy vesztett el mindent, mint egy tettenért szamár, amelyről lehúzzák a tigrisbőrt. Egy' képet rajzoltam, melynek a főszemélye hiányzik, egy' tragédiát mondottam el, a nélkül, hogy' szóltam volna a hősről. Ugye vak, üres és nyomorult a magyar tragédia a Tisza István alakjai nélkül? Jöjj ezüst Szent György lovag, adj lelket a magyar tragédiának! Mi, a mai nemzedék hozzászoktunk Tisza Istvánhoz. Előttünk nőtt, közöttünk forgódorót s olyan természetesnek találtuk, mint a Napot. De mit érez az, aki érett ésszel először lát Napot? Milyen benyomást tenne ránk, ha először, váratlanul ex machina találkoztunk volna Tisza Istvánnal? Szellemét már rég ismertem és csodáltam, mielőtt személyét láttam volna. Az volt a benyomásom róla, hogy ő a megtestesült intelligencia; a legbölcsebb bíró, akinek Röntgen szeme van A Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal.