Budapesti Hírlap, 1926. szeptember (46. évfolyam, 197–221. szám)
1926-09-01 / 197. szám
Megjelenik hétfő kivételével mindennap. ESSfizetési árak: Első hónapra 50.000 korona, negyedévre 135.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groochea. Egyes szám ára hétköznap 2000 kor. Külföldrena el&fizetés kétszerező. Hirdetéseket Budapesten felvesz a minden hír de tá iroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Bükk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körút 5. sz. telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23-84. Levélcím: Budapest 4. Postafiók 55. A polgármesterválasztás, Budapest, aug. 31. Csatazaj hallatszik a városháza tájékáról: megkezdődött a restaurációs hadjárat. Már folynak az előcsatározások, amelyek annál hevesebbek, minél inkább közeledik szeptember telkének déli tizenkét órája, mikor elmúlik a betöltendő tisztviselői állásokra kiírt pályázat jelentkezési határideje. Először a polgármesteri állás betöltésére kerül a sor és valószínű, hogy szeptember 29-ének estéjén már ismeretes lesz a főváros első tisztviselőjének a neve. A „jól informáltat“ játszók igen sok, köztük néhány lehetetlen névvel igyekeznek megtoldani a polgármesteri állásra pályázók névsorát, holott csupán három számbavehető névvel lehet foglalkozni: Ripka Ferenc, Bárczy István és Sipőcz Jenő nevével. Hogy tiszta képet alkothassunk magunknak az eshetőségekről, ismernünk kell a polgármestert választó közgyűlésnek párt szerint való megoszlását. A törvény szerint 312 városatya van, azonban csupán 310 szavazattal kell számolnunk, mert a Gyógyszerészi Kamara elnöke, kinek a közgyűlésen szintén szavazati joga volna, nem számít, miután a kamara még meg sem alakult, egy kerületi elöljárói állás pedig betöltetlen. A közgyűlés tagjainak pártok szerint való megoszlása a következő: A Keresztény Községi Párt 88, a Szociáldemokrata Párt 54, a Nemzeti Demokrata Párt 50, az Egységes Községi Polgári Párt 26, a Függetlenségi Párt 8, a Fővárosi Szabadelvű Párt 7, egy apró töredékpárt pedig két szavazattal rendelkezik, amelyekhez hozzá kell számítani 15 pártonkívüli városatyának a szavazatát is. Ezek a megválasztott városatyák szavazatai, amelyeken kívül van a közgyűlésnek még hatvan más tagja is, és pedig (a tényleges állapot szerint) 20 az államfő által való kigr — ——, nevezés folytán, 10 tiszténél, 30 pedig állásánál fogva járulhat az urnákhoz. Természetes, hogy mind a háromszáztíz szavazatot nem adják le és a legádázabb harc sem tud 260— 270 szavazatnál többet produkálni. Az abszolút többség tehát, melyet a törvény előírt, közel 140 voksot kíván. A kérdés az, hogy is számíthat egy egy jelölt arra a 140 szavazósra. Kezdjük Ripka eshetőségein. Az ő pártja csupán 26 tagból áll. Vegyük a Ripka javát jelentő legszélsőbb valószínűséget, tudniillik azt, hogy a választáson kívül bejutott városatyák egytől-egyig Ripka mellé állanak, ebben az esetben 86 szavazat jutna a főpolgármesterre. De erre nem lehet számítani, hiszen a választáson kívül bejutott 60 városatyának legfeljebb a fele támogatja Ripkát (lévén a választás titkos, az ellenőrzés tehát lehetetlen), márpedig 50—60 szavazat még arra se elég, hogy a bekövetkező pótválasztáson próbálhassa ki Ripka újból az eshetőségeket. Ez a kombináció természetesen csak arra az esetre szól, ha Ripka egyáltatalán fellép, mert arról is beszélnek, hogy nem teszi ki magát egy esetleges kudarcnak. • A másik komoly jelölt Bárczy István, akit 54 szociáldemokrata és 50 nemzeti demokrata, összesen tehát 104 szavazat támogatna. Itt nem lehet arra számítani, hogy a szavazatok számát a ritás pártokon levő személyes barátok és a választáson kívül bejutott városatyák szavazatának egy része gyarapítja, mert ismerjük a demokrata következetességet, az ott levő pártfegyelmet, láttuk, hogy náluk a személyi kérdések mennyire befolyásolnak egyeseket, nem kell tehát nagy jóstehetség annak kimondásához, hogy amennyi szavazatot hódít el Stárczy a többi párttól, úgy ananyit veszíthet a demokratikus blokk oldalán. Hiszen két ellenfele szintén számíthat ilyen „megbízható" városatyák szavazataira a demokratikus blokk oldaláról. A harmadik a listán Sipőcz Jenő mai polgármester. Wolffék kétségtelenül őt támogatják egy szálig, ami tekintetbe véve az ottani szigorú pártfegyelmet, de számítva a többi pártokon található sok renegátra is, 80 szavazatot jelent. Ehhez járulhat még 30 voks a választáson kívül bejutott városatyák részéről. Ha ez a számítás megáll, körülbelül 110-en sorakoznak Sipőcz Jenő zászlaja alá. A polgármesterjelöltek sánszai ma így állanak. A számításokat azonban minden huszonnégy óra áthúzhatja. Például abban az esetben, ha Ripka, mint már előbb jeleztük, fel nem lép, az ő hívei is más jelölt mellé fognak állani. Ezzel a felsorolással, mérlegeléssel egy kis világosságot akartunk vetni a polgármesterválasztás valószínű kimenetelére. A fenti számadatoknak a precizitásához, miután a lelkekbe nem látunk, szó fér. A további kombinációknak végtelen nagy tere van, melyekben mi nem akarunk résztvenni. Nekünk az a leghőbb óhajtásunk, hogy olyan polgármestere legyen Budapestnek, akinek megválasztásába Budapest egész lakossága belenyugodhatik. Most még természetesnek tartjuk a pártok háborúskodását, óhajunk azonban az, hogy a választások szabad, alkotmányos lefolyása után ne halljuk többé egyetlen városatya részéről se azt, hogy ennek a nagyrahivatott, csodaszép, fényes jövőt ígérő metropolisnak csak pártpolgármestere van, aki nem képviseli a főváros minden egyes polgárának az érdekeit. A harc után szűnjék meg a további ellenségeskedés, melynek, a tapasztalás úgy mutatja, a főváros minden egyes lakosa adja meg az árát. Hazugság. Irta Illy János. Két sápadt, finom karja lehullott, mint két ernyedt, napperzselte, fáradt virágszirom. Az ajka melett egy keserű ránc mozdult meg. A szeme tele lett égő könnyel. — Nem tudok hazudni, anyácskám! Az anya elnézte magasba szökkent, szomorú lányát. Ezt a csupasziv, érzékeny teremtést. És eszébe jutott, hogy az egész családjuk ilyen volt. Ő maga is. Meghalt volna, ha nem lehetett volna azé a finom, halk mosolyú emberé, aki egy napon csendes-boldogan nyúlt a keze után. A kis asztalon ott állt a huszár mosolygó képe. Félrecsapott sapkája alól melegen, parázsosan villant ki a két szeme. Kis hetyke bajusz simult az ajka fölé. A dacos száj kemény vonala lefelé ívelőn mosolygott. — Hiszen tudod, hogy megnősült, éppen ma hallottam, hogy gyönyörű kislánya van, mit töröd hát magad utána, édes gyermekem! A leány felvette a képet az asztalról, könybecsillanó szemével elsimult a kis mosolygó huszáron. Az ajkán forrón buggyant ki a szó: — Mindig csak őt fogom szeretni! Nem veheti el tőlem még az az asszony se! .. . Még az a pici baba se! Az anya lemondóan legyintett: — Bolond vagy, leányom! Mióta tart ez már így? Tíz éve! Azóta feléd se nézett. Először csak a levelei lettek hidegebbek, aztán ő maga is mind ritkábban mutatkozott ... te pedig egymásután kergetted el magad mellől a komoly embereket, akik boldoggá akartak tenni! A leány keserű kacagása szétcsapott a szobában. Az öreg, becsületes bútorok szinte megrezzentek ennek a nevetésnek a hangjától. — Boldoggá! — Miért nem akadhat már ember, aki egy ilyen bolond, makacs leányszivet újra megdobbantson? Csak egy férfi van a világon? Ravasznak, okosnak kell lenni! Érteni kell hozzá! Odakinnn halk esőcseppek kopogtak az ablakon. A leány fázósan húzta össze vállán a finom selyemkendőt. Az utcán ernyők alatt párok suhantak el. Ismeretlen, forró örömök felé. A huszárra gondolt, meg a nevető, vidám kis asszonyra, akit most, ezen az őszbeboruló, nyirkos estén a meghitt, kedves kis szobában a karjai között tart. Ott ülnek ketten az illatos, fehér kis bölcső mellett és nézik az életük friss bimbóhajtását. Gyerek!... Mint valami elérhetetlen, szent, törékeny álomra, úgy gondolt a pici babára. Persze. Igaz! Most már aztán igazán vége mindennek. Kár volna tovább is forró gondolatokkal bíbelődni a huszárral. Maga elé képzelni a száját, ahogy mohón, szerelemesen közeledik hozzá ... Minek ilyen képzetekkel gyötörni magát? Mi értelme van ennek? Elmúlt, más irányba zuhant dolgok fölött ilyen visszahozhatatlan makacssággal tépelődni. Nincs ennek értelme. Hogy is mondta az anyja? Ravasznak, okosnak kell lenni. Érteni kell hozzá. . . Csak egy férfi van a világon? Persze, hogy van több. De milyen sivárak, szegények. Az elmúlt karácsony estén itt volt az a kopasz, furcsa mosolyú kis télekkönyvvezető. A hebegő szellemeskedéseivel, amiken ő maga nevetett legnagyobbat. Aztán az a létra, komoly, hosszú, evikkeres adótiszt. Ahogy mélyen beleszorította a evikkerét az orra nyergére és beszélt Kantról, Nietzscheről, meg a többi súlyos gondolkodókról, mintha legalább is sógorságban volna velük. Hol van mindezektől a huszár . . A postás csöngetett az ajtón. Levelet hozott Pestről. Gyürki Pista, az unokabátyja írja, hogy a napokban lejön Tardra, meglátogatja őket is. Majd talán vasárnap délután. Csödítsenek össze egy kis jókedvű társaságot, mert ő mulatni akar. Magával hozza Domby Gergelyt is, lássák szívesen. Domby Gergely. Egy kicsit felparázslott a szíve erre a névre. Kis bolond, kócos poéta Akkoriban a Tárd és Vidékét szerkesztette. Reggelenkint részegen itt hajkurásztak el az ablakuk alatt. Egyszer éjjeli zenét is adtak neki. A huszár a kardjára támaszkodva, kedves, spiccesen, a sapkáját a szemére szorítva. Még így is milyen ennivalóan kedves és szép volt. No igen, és Domby Gergely ott állt mellette. Kócos, fekete haja úgy állt szerteszét izzadt, részeg fején, mint valami megbolygatott káposztafej. Akárki volt, akármilyen csacsi, furcsa és beszámíthatatlan gyerek, mégis csak a huszár barátja volt. A finom, parázsos mosolyú huszáré, akiért érdemes volt szomorúnak lenni és a szivét halk, keserű bánatba csukni. Domby Gergely: Kedves fiú volt, de neki nem tetszett. Nem tudott felmelegedni iránta. Mosolygott, kacagott a mókáin, de ennél több nem történt köztük sohasem. Az igaz, hiszen az a bolond fiú verseket is írt! Egyszer egy kötetét neki is odaadta. Keresni kezdett a holmijai között az illatos, fehérségtől szikrázó leányszekrényben. Itt van a ’. Valahová a sarokba szorítva, árvottan lapult meg. Kegyetlen most az arcára. Még föl sincs vágy Gergely! Ha tudta volna, hogy nemtelennek ajándékozta az ő első kis kötetét. — Már éppen vissza akarta dobni a könyvet a többi limloni holmi közé. Azok közé a holmik közé, amikre nem kiváncsi, amik már talán nem is számítanak az életében. Lendülő fehér keze hirtelen megállt. Domby Gergely: Csinos ember volt mindig. Emlékszik rá tisztán, milyen melegen nézett rá, milyen alázatos boldogan nyúlt a keze után érkezéskor és búcsúzáskor. De az ő lelkében a huszár képe élt diadalmasan egyedül, ennek a szerelemnek mindent betöltő fényénél dehogy is lehetett észrevenni az árnyékban meghúzódó halk kis poétát. Azóta, mint hallotta, állása van Pesten. Szép fizetése. Abbahagyta a költészet virágos, de bizonytalan mesterségét és komoly, megállapodott nyárspolgár leli belőle. Valami gazdag rokonától örökölt is. Az unokabátyja gyakran, ír róla Legutolsó levelében valahogy megpendítette, hogy Gergely nősülni akar. Meg hogy milyen nagyszerű, szolid fia lett ebből a régi, javíthatatlannak látszó lumpból. Hátha még valami rendes asszony kezébe kerülne . . . Csak úgy odavetve, alig érintve beszélt ezekről a dolgokról Pista a leveleiben. Nem is vette eddig észre, hogy aszavak mögött meghúzódó gondolatok egyenesen neki szólnak, összeszorított szájjal, némán állt egy darabig az ablaknál Az anyja odakünn a konyhában a vacsorát készítette. Az eső élett A lámpák sárgás fénye enyhe aranyzománccal vonta be a csillogó nedves utcát. Domby Gergely! . . . Egymásután többször mondta ezt a nevet, de nem érzett semmit utána. Nagy kongó ürességet a lelkében. Ijedten eszmélt rá a valóságra, ő ezt az embert sohasem tudná szeretni. Dehogy is nem. Csak akarni kell, összeszorított szájjal, dacosan, józanul akarni. Igaza van az anyjának. Minek várni? Elérhetetlen álmok PAZARLÓ FÖSVÉNYSÉG, Budapest, aug. 31. Mai kultúrpolitikáink nem régen a támadó és védő harcok kereszttüzébe került. Régi vidéki egyetemeink fenntartása és új elhelyezése körül folytak a csatározások. Újabban ellanyhult ez a harc; úgy látszik, hogy a védőknek sikerült az ostrom intézőit meggyőzni a vidéki egyetemek életének szükségességéről. Csodálni lehet, hogy ez a harc meg is indulhatott. A felsőoktatás és a tudományfejlesztés érdekein kívül a jogfenntartás elve is kívánja elűzött egyetemeink további életét, egyelőre itt a megcsonkított országban, ezeknek már puszta élete is hangos tiltakozás a régi otthonukba befészkelődött bitorlók ellen Fenntartásuk nem is kíván az államtól nagy áldozatot, az orvosi fakultásokon kívül, de ezek nemcsak a nemzeti jövő számára dolgoznak, mint az orvosképzés főiskolái hanem korszerűen fölszerelt klinikáikkal már a jelenben is éreztetik kitűnő hatásukat egy-egy nagy vidék közegészségügyének megjavulására. A külföldi magyar kollégiumok ellen is kár harcolni, mert ha ezeknek nem is látjuk már a jelenben mutatkozó közvetetten eredményeit, a tudományos képzés mélyítésével és nemzetközi baráti ismeretségek kötésével a jövőben meghozzák a nem számára az anyagi kiadások erkölcsi kamatait. Ezek miatt nem érheti a pazarlás vádja kultúrpolitikánk mai irányítóit. De vannak méltán aggodalmat keltő tervek is, csodálatos, hogy ezek elkerülik az ostromvezetőknek egyébként túlságan is éberkedő figyelmét. A kultuszminisztérium decentralizációjának terve közel áll a megvalósuláshoz. Magát az elvet csak örömmel lehet fogadni mert túlságosan centralizált kormányzatunkban a decentralizációnak minden kísérlete rokonszenves. Az a kérdés azonban, hogy a remélhető eredmnyek megérik-e a nagy anyagi áldozatokat. Mert