Budapesti Hírlap, 1927. december (47. évfolyam, 273–297. szám)
1927-12-01 / 273. szám
Egyes vám ára vaashrnap és hétköznap 16 fillér. XLVII évfolyam, 273. szám. Csütörtök, december 1. Budapest, 1927. Megjelenik hétfő kivételével mindennap* Bianzet&si Araki t'jy hónapra 4 peog5f negyedévre 10 p*ag6 $0 ClUr. Ausztriában egy példány ára Hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 GroucSaca. Ilfyei alám éra 16 ÚKAr* és Küllőldre az előfizetés kétverse. Hirdetéseket Budapertra felvess minden kirdetfiíroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkentőségi VIII. kerület, Rfikk Szilárd utca 4. szám. Igugatósítás kiadóhivatal, Vill., József-körút 5. szám. Telefonszámok: J. 300 -43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323-84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. Serédi Jusztin az új hercegprímás. Róma, november 30. (Stefani.) Az Osservatore Romano hivatalosan jelenti: Őszentsége esztergomi érsekké főtisztelendő Serédi Juszlinián atyát méltóztatott legkegyelmesebben kinevezni, akit a legközelebbi konzisztóriumon a bíborosi méltóságra fog emelni. A napilapok közük a kinevezés hírét és Serédi Jusztinián szentbenedekrendi szerzetest dicsérő szavakkal jellemzik. Kinevezését nagyjelentőségűnek tartják és kiemelik nagy tudását és azt a buzgalmat, amellyel hivatásának él. Rövid egymásutánban megint bencésrendi szerzetes foglalja el az esztergomi érseki széket. Mikor először merült föl annak a híre, hogy a bencés Serédi Jusztin lesz Csernoch utóda, a hirt nagy kétkedéssel fogadták mindenütt. Először, mert nagyon fiatalnak tartották, másodszor, mert szerzetes. Ae hitték ugyanis, hogy megint évszázadok múlnak el, mire szerzetesrendi pap kerül a magyar katolikus egyház élére. A hercegprímási szék betöltése körül igen nagy küzdelmek voltak. Ebben a küzdelemben igen sokszor szembeállították a világi papságot a szerzetesekkel, a kormányt a Vatikánnal, és e híreszteléseknek megfelelően ma ez, holnap más jelölt neve került forgalomba. Mi volt igaz ezekből a híresztelésekből, azt nem tudjuk megállapítani, de ez ma már nem is fontos. Az bizonyos, hogy a római kúriának kezdettől fogva Serédi Jusztin volt a jelöltje. Rómában talán egy magyar papot sem ismertek olyan közelről, mint Serédi bencés tanárt, aki mint egyházjogász Gasparri kardinális mellett, igen nagy szolgálatokat tett, különösen az új kódex szerkesztésénél. Azt mondják, hogy a legkiválóbb egyházjogászok között is ritkítja párját a pannonhalmi bencés. Sőt azt mondják, hogy éppen az egyházjog terén való kiválósága miatt esett éppen rá a Szentszék választása, tekintettel arra a sok megoldatlan egyházjogi kérdésre, amely az új esztergomi érsekre vár. A kinevezésnek hírét az éjjeli órákban kaptuk. Hatásáról tehát még nem számolhatunk be, de könnyen elképzelhető, ha az imént említett küzdelmekre gondolunk. A pannonhalmi bencés rendet érthető öröm és büszkeség fogja el. A laikus publikum is bizonyára azzal a megnyugvással fogja tudomásul venni a kinevezést, hogy a kormány és a Vatikán között teljes megegyezés jött létre. Az uj prímás pályája, Serédi Jusztinnak egy jó ismerősétől kapjuk a következő sorokat: Deáki pozsonyvármegyei színtiszta magyar község a pannonhalmi főapát egyházmegyéjéhez tartozott s mindig bencés volt a plébánosa. Gulyás Elek bencés tanár tizennyolc évi tanárkodás után került oda plébánosnak és tizennyolc esztendeig volt a község római katolikus lakosainak lelkipásztora teljes egyetértésben kebelbarátjával az ottani kálvinista pappal. Nem is lehetett másként, hisz Gulyás Elek a nagy békeapostolnak, Vaszary Kolosnak volt testi-lelki jópajtása. Ez a derék pap, akinek az emlékezetét ma is áldva áldja Deáki, pedig már egy negyedszázada annak, hogy a dömölki apátságban nyugalomba vonult, most nevezetes emberré válik, mert ő fedezte föl, mint deáki plébános, a Szupacsek gyerekeket, egy nagyon becsületes, szorgalmas parasztcsalád gyermekeit és ő magyarosította tótos hangzású neveket Serédire. Szivbenlétekben rég magyar volt már a Szupacsekcsalád és a névmagyarosításra az szolgáltatott jó alkalmat, hogy az idősebbik fiú a gimnázium hat osztályának elvégzése után, kitűnő bizonyítványával belépett a bencésrendbe. Ezt a derék fiút, aki utóbb Serédi Marcell néven bencés tanár lett, de korán elhalt, Gulyás Elek tanította. De ő tanította a fiatalabb Serédi-fiút is. Ez szintén a tanári pályára lépett. Ezt is Vaszary Kolos főapát vette föl a bencés rendbe s ez a nagy képzettségű fiatal pap az, akit a római pápa most bíborossá szemelt ki és a magyar katolikus egyház főpapjávátett meg, mert ő szentségének az a meggyőződése, hogy erre a nagy állásra az általa személyesen ismert Serédi Jusztin, az egyszerű bencésbarát a legalkalmasabb. A történelem ismétli magát. Annnak idején is a bencés rend főnöke, Vaszary Kolos találtatott erre a fényes tisztségre alkalmasnak és nem azok a főpapok, akik Bécsben és Rómában minden képzelhetőt és minden elképzelhetetlent elkövettek, egymás ellen. Vaszary sokáig vonakodott ettől a sohasem álmodott nagy kitüntetéstől. — Non sant dignus — mondogatta. — Öreg is vagyok, beteg is vagyok. Nem való az nekem. De Csáky Albin gróf,az akkori kultuszminiszter végre is levette Vaszaryt a lábáról. Pécsett történt. Dulánszky Nándor püspök vendége volt a király s oda hivatta magához a pannonhalmi főapátot, akit annak idején az osztrákok bebörtönöztek, mert pápai tanár korában hazafias szellemben oktatta az ifjúságot. — Miért vonakodik ön — szólt hozzá a király — Esztergomba menni, holott ez a kormány óhajtása és az enyém is.? — Felséges Uram! — szabadkozott Vaszary — öreg vagyok, beteg vagyok, nyugdíjba való vagyok én. — Hát én nem vagyok öreg? Én nem vagyok beteg? Én nem vagyok nyugdíjba való? És lássa, mégis kitartok a kötelesség utján. Szegény jó Vaszary sirva fakadt erre a fejedelmi szóra s elment Csáky Albin kultuszminiszterhez, aki Szeifritz kanonoknál volt szállva és beadta a derekát. Azt persze nem sejtette, hogy néhány év múlva, milyen példátlanul fogják kivégezni büntetésül a milleniumi ünnepségen elmondott klasszikus beszédéért, melyért megorrolt a király környezete. A hercegprímás fejnek merte szólítani ő császári és apostoli királyi felségét, legkegyelmesebb urunkat, akinek teljes titulatára járt volna az udvari etikett szerint. Vessünk fátyott azokra a derék férfiakra, akik a legmagyarabb egyházfejedelemnek vermet ástak és őt elejtették. Róma most erkölcsi elégtételt szolgáltat az ország szentéletü főpásztorának s megint bencést ültet az esztergomi trónusra Serédi Jusztin személyében, aki Vaszary nyomdokaiba lép és remélhetően okulni fog az ő tragikus sorsán, amelyet példátlan szivjósága és nemeslelkűsége pecsételt meg. Egyik fivére vasutas, állomási elöljáró Óbudán, a másik otthon, Deákiban gazdálkodik. Nővérei apácák. Ő maga a legfiatalabb, de azért ő is túl van már a negyvenen s így az életkora sem akadály abban, hogy a magyar Sion élére lépjen. — Ebből a fiúból főapát lesz! —- jövendölte a jólelkü Gulyás Elek. A jövendölés nem vált be. A pannonhalmi főapát, a „fekete püspök" kivételes méltóságát nem érhette el Serédi, mert az nem a pápától függ, hanem a rendtagok szabad választásától, de meg sem választhatták volna, mert a bíborosból nem lehet többé fekete püspök. Arra azonban van lehetőség, hogy a Serédi szülőföldje, a Csallóköz visszakerüljön a mi szegény csonka országunkhoz, mert ez a föld igazán magyar föld s Deákiban, ha akadt is egy-két tótos nevű magyar család, tót nem lakott soha és tótul nem beszélt soha senki. . A tüntetés joga. Budapest, nov. 30. Magyarország ma kormányzó nemzedékének ifjú kora azzal telt el, hogy tüntetett. Tüntetett, amikor a védőerőjavaslat volt a parlament előtt, tüntetett, mikor Hentzi szobrát egykori helyéről egy katonai iskola udvarára helyezték el, tüntetett, amikor a Kossuthnóta miatt egy-egy katonát becsuktak, tüntetett mindig, amikor veszedelemben volt a nemzeti gondolat, amikor Bécs felől furcsa szelek fújtak. Tüntetett ez a nemzedék felmagasodott eszményekért, drága gondolatokért, a haza vélt, vagy igazi sérelmei ellen, tüntetett, amikor a lelkéből kilobogtak a honfibánat többé vissza nem tartható szikrái, tüntetett és vérét ontotta a hazáért. Aztán elsötétült az idő, beborult a csillagos magyar égbolt , és ma tüntetnek az utcán valamely újság árusítási jogáért. A sajtószabadság egyike a világmegváltó gondolatoknak, békés, nyugodt időkben senki ne nyúljon hozzá olyan kézzel, amelyről hiányzik a keztyű. De a sajtó nem lehet a társadalmi rend felbontója, nem lehet nagy néptömegek uszítója az állami rend ellen, legyen az a sajtó szocialista vagy polgári. Az állam és a társadalom életében egynek kell tisztán, felmagasztosultan állania, az állam rendíthetetlen tekintélyének, mert amely pillanatban az utca az állami rend ellen mozdul meg, amely pillanatban az utca nem a mindannyiunk lelkében élő közös eszményekért mozdul meg, hanem azért, hogy kikezdje az állami rendet, akkor mindenkinek gondolkodóba kell esnie, vajjon van-e helye az utcán a lármának, a felvonulásnak, az engedelmesség megtagadásának, amely rendesen csak küszöbe nagyobb, végzetesebb eseményeknek. Amikor ezeket a gondolatokat leszögezzük, mi teljesen el akarunk vonatkozni a tegnapi nap parázs tüntetésétől és az ennek nyomán ma kerekedett parlamenti vihartól, a parlament levegőjén keresztül villanó gyűlöletvillámoktól, amelyek ma annyira feszültté, sokszor szinte drámaivá tették a képviselőház levegőjét Elvi magaslatra akarunk emelkedni és az emberek jobb érzésű részéhez szólva, világosságot keresünk abban a kérdésben, vájjon meddig terjed a nagy néptömegek joga. Az állami élet modern berendezkedése azon a gondolaton alapszik, hogy az állam a legfőbb úr, akinek páncélos autóktól a bíró szelíd szaváig mindennek rendelkezésére kell állania, hogy a köznyugalmat fentartsa. Az emberrekbe annyira beleivódott az elmúlt tíz évben a jogtisztelet hiánya, a forradalmaktól kapott tanítás, a szembe- helyezkedés mindazzal, ami a törvénnyekben van megírva, hogy a legtöbb ember alig tud már a békének abba a gondolatvilágába visszahelyezkedni, amelyben a legtilosabb bűn az állam- hatalommal, a közrenddel való szem- behelyezkedés volt. Végzetesen szatu- rálva vannak a nagy néptömegek azzal a gondolattal, hogy már az első félórában az erőszak terére is szabad lépni. Ha egy lap kolportázsjogának visszaszerzését akarja, ezt nemzeti szellemű, nyugodt, hazafias irányzat inaugurálásában kell megteremteni, nem pedig azzal, hogy emberek százai — saját akaratukból, vagy titkos intésre, ezt ma ne keressük, kitóduljanak az utcára és utcai tüntetésekkel akarják az államhatalmat más belátásra bírni. Veszedelmes jelenségek ezek, amelyekkel szemben éberen kell viselkednie az államhatalomnak és a társadalomnak egyaránt, mert kezdve az ablakainkon és a kapuinkon, a vagyonunk biztosságától a vércsepjeinkig, ilyen tüntetések martaléka let minden már a második félórában. Az emberiség mai nagy nyomorúságában, amikor minden ember lelke egy-egy külön kirohanásra váró vulkán, vigyázni kell a tűzzel, mert egyetlen szál gyújtó lángra lobbanása tetősorok tűzhalálát vonhatja maga után. Ennyit a tüntetésről és az ehhez fűződő elkeseredett parlamenti kritikákról. Gondoljon mindenki csak arra, mily végzetes hatásokat idézhet elő a rombolóösztönök felébresztése, gondoljon mindenki csak arra, mi történnék világszerte, ha a külvárosi tömegek megmozdulása ellen az államhatalomnak és a társadalomnak nem volna egyetlen megcsillogtatni való fegyvere sem. Különös jelenségek kötik le azonban a figyelők tekintetét. Nem mi vagyunk a felfedezői annak a gondolatnak, hogy valahányszor helyzetünk stabilitásának egyik fő képviselője, a miniszterelnök, kimozdul Budapestről s a nemzetek fóruma elé akar vinni valamely nagy, életbevágó, az ország kenyerét jelentő ügyet, idehaza megmozdul az Akheron és állandóan olyan események történnek, amelyek csak arra