Budapesti Hírlap, 1928. október(48. évfolyam, 223-248. szám)
1928-10-02 / 223. szám
lt4 Szeged 1848-ban • írta Czimer Károly dr. Ezévi október 5-én lesz nyolcvan éve annak a nemeslelkű eseménynek, hogy Kossuth Lajos a szegedi várban raboskodó olasz szabadsághősöket szabadon bocsátotta és hazájukba visszaeresztette. Ez az esemény egyik fényes bizonyítéka annak, hogy a magyar nemzet 1848-ban az osztrákok, spanyolok és szárdok uralma alá vetett olasz nép iránt fekete rokonszenvet érzett s az olaszok szabadságharcát 1848-ban a legmelegebb érdeklődéssel kísérte. Az a gondolat merült fel Szegeden, hogy a hatóság ünnepelje meg az olasz foglyok szabadonbocsátásának évfordulóját és az ünnepségre hívja meg Olaszország budapesti nagykövetét és a többi diplomáciai személyzetet és ezt az alkalmat is meg kell ragadnunk, hogy az olasz-magyar barátság érzését bensőbbé tegyük. ■k Először I. Napóleon francia császár szabadította fel . Olaszországot a spanyolok és osztrákok uralma alól, a lombard vaskoronával magát olasz királynak koronáztatta meg, de csak az olasz király címet viselte, a tényleges kormányzást helyette mostohafia, Beauharnais Eugen, a heves és tüzes olasz alkirály vitte. Ez a vakmerő lovasvezér szervezte az első önálló olasz hadsereget, amelyben híres volt az a halálfejes lovasezred, amely két szélső elemből: nobilikből és lazaronikból állott. A félelmet nem ismerő olasz alkirály személyesen szokta rohamra vezetni a rettegett lovasregimentet, harsány szóval lelkesítvén: „Avanti, avanti singori — briganti!...” 1809-ben Győr mellett a szabadhegyi csatában, a dunántúli felkelő nemesek lovaskompániáival kerültek szembe és az inzurgens nemesek ádáz, véres kézitusában majdnem teljesen megsemmisítették, levágták a félelmes hírű halálfejes lovasokat. Napóleon bukása után I. Sándor orosz cár és Metternich herceg Olaszországot régi széttépett állapotába taszították vissza: a szardíniai király Savoyában és Piemontban, a Habsburgok a lombard-velencei királyságban, a spanyol Bourbonok Nápolyban és Szicíliában visszanyerték az uralmat, de a szent szövetség korában voltaképpen Metternich kormányzott, ő volt akkor „Európa porkolábja”. Az olasz nép nem tudta elfeledni, hogy egyszer már szabad volt és sehogy se tudta elviselni a régi rabságot. A felszabadulás vágya nem aludt ki, a reménység parazsát egyre szították a lángszavú költők, írók, szónokok, tudósok, papok, az elszaporodott brigantik, kiknek nagy részét az idegen zsarnokok üldözői tették földönfutókká. Az olasz szabadságnak titkos ügynökei az osztrák és spanyol udvarokban, a pápa tróntermében, a bíbornokok palotáiban feltalálhatók voltak, le egészen a parasztok viskójáig és a halászok kunyhójáig. A titkos rendőrség az olasz titkos társaságokat szülte: az egységes Itália és ifjú Olaszország jelszavai alatt működtek a szabadság agitátorai s az üldözések elől az Abruzzók félreeső erdőibe rejtőztek, a szénégetők közé. Ezért nevezték a szabadság titkos ügynökeit karbonáriknak, szénégetőknek. A karbonárik között eszes és lángoló szívű emberek voltak, akik az angol és francia szabad politikai életet jól ismerték; grófok és nobilik, lánglelkű írók, fenkölt szellemi művészek, hazájuk idegen járom alól való felszabadításának közös érzetében egyesültek, de börtönbe került mind, ha a kémek feljelentették őket. Az árulók által tőrbe csalt szabadsághősöket, a felszabadulás ügynökeit és titkos agitátorait Kufsteinba, Brünn citadellájába, Spielbergbe s a szegedi várba deportálták bizonytalan időre, minden bírói ítélet nélkül. Az 1831. évi február 8-án kelt titkos rendelet a lombard-velencei császári helytartónak teljes hatalmat adott, hogy mindazokat, akiket a közrend és nyugalom fenntartására veszélyeseknek tart, elfogathassa s a szegedi várba deportálhassa. Az emberi irgalmat nem ismerő császári rendeletnek Metternich volt a szerzője. Az egységes Itália dísze, színejava: Silvio Pellico, Manzoni, Carlo Poerio és mások százával kerültek börtönbe. A nápolyi gyújtószavú fiatal költőt, a bálák elegáns gavallérját, az előkelő nobili világ sarját, Carlo Poeriót 26 éves korában a spielbergi fellegvárba deportálták s onnét a szegedi rozzant várba hurcolták a sáncrabok közé. A szegedi várba szállított olasz deportáltakat ottan általában „talián sáncraboknak” hitték. Tizenöt, húsz, harminc évig is sínylődtek minden ítélet nélkül, mint súlyos fegyencmunkára fogott internáltak. A szegedi nép azt hitte róluk, hogy irtózatos bűnöket követtek el és azért vannak örök időre börtönbüntetésre kárhoztatva. A vár északi részében — a sóházak felől — volt a börtönük, az erősség ama régi, csipkézett, oromfalú lapos tornyaiban, amit zwingernek hittak az osztrák katonák. Ezek a tornyok rozzant állapotban voltak: ajtaik, ablakaik el voltak korhadva, csak rozsdás vasrostélyaik állottak fenn. A humánusabb érzésű szegedi osztrák várparancsnokok az olasz foglyoknak megengedték, hogy a Tiszában halásszanak, a rókusi Csöpörke-tóban ehető kecskebékákat horgászszanak, zenekart és dalegyesületet alakítsanak. A tavaszon és nyáron gyakran lehetett hallani, hogy alkonyaikor — a kényszermunka után — az olasz sáncrabok a kazamaták füves, lapos tetején gyönyörű kardalokat énekeltek. A várbeli olasz kórus példájára alakult Szegeden 1840-ben a dal- és zeneegyesület és hangász (zene)-iskola, amiket a szegedi kaszinótagok által szervezett részvénytársaságok hoztak létre. Az olasz sáncfoglyok karácsony előtt a betlehemi játékokat és nagyhéten a passiójátékokat adták elő a várbeli templomban a börtönlelkész felügyelete alatt s azokra a szegedi nép nagy számban járt be a várba. Megjelenik hétfő kivételével mindennap Előfizetési iraki Egy hónapra 4 pengőd, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen. ÉrTerxám ára 16 fillér, ünnepnapon 24 fillér, vasárnapon 30 fillér Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőiroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Ara 16 fillér Budapest, 1928. XLVIII évfolyam, 223 szám. Kedd, október 2. Budapesti Hírlap Szerkentőség: VIII. kerület, József-körut S. Nyugatilág és kiadóhivatal: VIIL, József-körút 5. szám. Telefonüzémok: J. 444-04, J. 444-05, J. 444-06, J. 444-07, J. 444 -08, J.444-09. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. Justitia et pax Igazságosság és békesség! A magyar hercegprímásnak ezzela szép jeligéjével nyílik meg a magyar katolikus kereszténység nemzeti eukarisztikus kongreszszusa és nyomában a huszadik katolikus nagygyűlés. XI. Pius pápa, akinek a magyar nemzet iránt való meleg hajlandósága világszerte ismeretes, ennek különös jeléül Qrsenigo bíboros-követ mellett, Serédi Jusztin hercegprímásunkat küldötte ki pápai legátus gyanánt hozzánk, ami egyben Serédi Jusztin nemes egyéniségének is különös megbecsülése. A kongresszusi hét tanácskozásai és ünnepi program nyja az egyetemes hitéletnek is igen széles területére van szánva. Úgy, asint az egyház beállította az egészet, belső tartalma és külső emelkedettsége szerint is bizonyosan méltó őszi koronája lesz a nyáron át magyar földön lezajlott számos tudós kongresszusnak. Fölteszi a hit és vallás koronáját az emberi értelem műveire és közelebb hozza, vagy visszatereli az emberek lelkét Istenhez. Az eukarisztikus kongresszusokat a katolikus egyház nem egyházpolitikai, hanem tisztán vallásos ünnep, lelki, etikai propaganda gyanánt állította be ünnepei sorába. Hogy úgy szóljunk, az ember személyi életének Istenhez való viszonya nyilatkozik meg benne és nincs semmi pozitív társaséletbeli célzata. A gyarló ember tartozó nagy hálaérzésének és Krisztus istenségének hódoló, szép ünnepe az. Laikus"Szóval mondva, a kereszténység legfőbb hitágazatának, egyetemes dogmájának ünnepét tisztelik benne és legyen is nekik az ő hitük szerint. Mert minden vallásnak legmélyebb alapja, a hit, végre is a religió dogmáiban van összefoglalva, holott a tanítás a társadalmak rendje és békessége felé forduló tevékenység. És erről a pontról, a hit magaslatáról nézve tárul föl előttünk az eukarisztikus ünnepek igazi értelme és kivételes szerepe korunk életé- ben. Tanításban, az értelem kiművelésében és sikereiben ennek a nehéz kornak nincsen megfogyatkozása, de annál nagyobb hanyatlása van a hitben. Nem mintha üresek volnának a templomok. A vallás megszokott külsőségeit az emberek most is automatikusan gyakorolják, de aki őszintén, számol a maga lelkiismeretével, kevés kivétellel, ’megdöbbenve fogja magában fölismerni’ hite megfogyatkozását, és Istenhez való viszonyának meglazulását, szívében a krisztusi szeretet elhalványulását. A művelt emberek, — akiknek száma a kultúrával egyre nőt, —igenis rászorultak, nagyon is rászorultak arra, hogy a vallás ereje megárnyékozza őket és visszavezesse őket Istenhez. Képmutatás volna tagadni, hogy Marx materiális tanításai az istentagadásnak, vagy legalább az agnoszticizmusnak, a puszta értelemmel utolérhetlen isten-eszmével való tunya nemtörődésnek egész özönvizével árasztotta el a lelkeket és bizony a mi agyon gyötrött csonka országunkat sem kímélte meg. Korunk atmoszférája egyre jobban megtelik az ’új - matérttttümm 'fojtogató ködével;’ szinte fölismerhetetlenné teszi az még legközelebbi jövőnket is. Bizonyos, hogy ez is el fog tisztulni, amint eltisztult minden isten tagadás a földszínéről, de borzasztóan nem mindegy az egyedül álló embernek és családnak, sőt a szenvedő ország népének is, hogy képes-e a hit ereje híján megküzdeni ezzel a fertőzött, gyilkos atmoszférával,mely már fölajzotta, a gyűlölködés lelkét, szaporítja az öngyilkosságokat, fogyasztja, szinte elsöpri a családi boldogságot és beteggé teszi az életnek Isten kegyelméből való örömeit. Boldog, aki ebben a felemás korban övéivel együtt viszszatalál az igazi hit útján Istenhez. És magasztalás illeti azokat, akik a tévelygő lelkeknek ezt az utat fölemelkedett létükkel megmutatják, Magyarországonkon egyazon keresztény hitnek, amint jól tudjuk, éppen hat a törvényesen is befogadott felekezete van. Ezt, a töredezettséget sokan, nagy ártalomnak mondják, nemcsak hitéletünkben, hanem nemzeti é és állami életünkben is. Lehet, de nem tudjuk bizonyosan, nagyobb erröt adna-e talán kis nemzetünknek az egységbe olvadás? Mert ime a történeti alakulások valamely nemzet életérben mindig reális adottságok is. Az életből született tények, amelyeken változtatni olykor egyáltalán nem lehet. Ezek a nemzet egyéni eredetiségei, amely szerint géniusza élni tud és akar. És mélyebben nézve a dolgokba, nem igazság-e az is, hogy a vallásos életben is, mint a nemzeti élet egyéb szervezetében, csekélyszámú néperőnk csak így volt képes azt a variációt, különféleséget, sokoldalúságot, és változatosságot az idők folyamán kitermelni, amire óhatatlan szüksége van minden országnak, de halálosan szüksége van minden kisebb népnek, tehát a magyarnak is. Amikor tehát erős magyarlelkű és korban még — hála Istennek, — elég fiatal prímásunk, a keresztény hit közös nagy igazságainak őrizésénél az „igazságosság és a békesség“ szelíd jelmondatát tűzte ki vezérlobogóul, nem érezzük-e mindnyájan keresztények, hogy az eukarisztikus ünnepek és tanácskozások igazán Krisztus nevében folynak s védelmet találhat benne és erőt meríthet belőle minden Benne hívő keresztény, sőt még azok is, akik nem tartoznak az ő országához, de a hit tisztaságát egyazon úton keresik. Vonatok Irta Petri Mór Holdfényes téli éjszakán Száguld velem a gyorskerék. Váromladék mellett robog. Ott viaskodtak ők — kopott írásuk is feledve rég — A dédapám, az ükapám. Várvivők. Magnum áldomás! Tán ők amaz árnyalakok. Bólintó temetői fák. De már itt a végállomás. — Most merre indulsz, vén diák? Tovább csak úgy magad, gyalog. Új utasnép sürög, tolong. Mit bánják, hogy ki ballag ott? Mind helyre les, mind úgy szorong. Az életmozdony így pöfög Melletted, vagy a szíveden. Vonat, élet, végzet , örök. Nézz vissza, minden idegen. Lejárt, átlyukgatott jegyed. Sikolt a sors: Isten veled! mi A nagykanizsai Koriolánusz Kállay Tibor a Bethlen-kormánynak annak idején, igen értékes tagja volt, de már akkor is nevezetes volt arról, hogyközéputat, megegyezést ésengedékenységet nem ismerve, saját akaratát erőltette minisztertársaira és a kormánypárt tagjaira. Később mint egyszerű párttag kitartással és nagy politikai rutinnal szervezte meg a fővárosi kormánypártot, az országos politikában azonban akkor is még külön utakat járt, és türelmetlenséggel kezelte azt, aki vakon nem fogadta el a véleményét. Vasárnapi programbeszéde arra enged következtetni, hogy az ellenzéken sem fog megelégedni azzal a szereppel, amely egy pártjából csak az imént kilépett politikusnál szokásos. Hangnemben és támadásainak elkeseredettségében, úgy látszik, az ellenzéken is ő akar első lenni. Máris nyúl az ellenzéki első hegedű után, amelyért pedig lesz némi küzdelme régi balpárti vezérekkel, s a versenyben le fog maradni, mert bármennyire igyekszik is a kormány és pártja elleni éles és szemetes támadásokban túlszárnyalni még a szocialistákat is, ez az igyekezete aligha fog sikerülni, ha pedig sikerül, játszhat szerepet az ellenzéken, de eljátssza tekintélyét az országban. Tudásán és műveltségén kívül természetének ez a kissé egocentrikus vonása, úgy látszik, az egyedüli kincs, amit kormánypárti rekvizitumaiból az ellenzéki Kállayban megmaradt. Mert programbeszéde egyébként, mintha teljes ellentétben állana mindazzal, amit miniszteri székben és kormánypadokon énjének belső vonásaiból elárult, sőt egész kritikája, mintha saját kormánypárti múltját hívná tetemre, hogy élesen megkritizálja azt, amit azelőtt csinált. Beszédének egyik leglényegesebb követelése, hogy közvéleményre alapított kormányzatot kíván. De éppen a pénzügyminiszter Kállay volt az, aki kormányzati intézkedéseinek megtételében a leglojálisabb kritikát sem tűrte és aki