Budapesti Hírlap, 1929. február (49. évfolyam, 27–49. szám)
1929-02-13 / 36. szám
8 kar állítható egyvonalba. — Az esemény igazi fontosságát csak akkor lehet világosan látni, ha belehelyezzük az európai fejlődés folyamatába és egészébe. — Sokan, akik tudták rólam, hogy a berlini egyetemen a kilencvenes évek atmoszférájában tanultam és látták politikai kifejlődésemet közvetetlenül a világháború előtt és alatt, amikor a kultuszminiszteri széket elfoglaltam, azt várták tőlem, hogy az állami, a laikus iskolának leszek a híve és majd folytatom a felekezeti iskolák elállamosításának a kultuszminisztériumban meglehetősen kikristályosodott prakszisát. Mikor azután látták, hogy nem ilyen irányban haladok, akkor azt gondolták, sőt meg is mondották nekem, hogy bizonyára a pártpolitikai konstelláció nyomása alatt cselekszem, voltaképpen jobb meggyőződésem elenére. Pedig az európai fejlődés szemlélete vezetett engem. Mert, nézetem szerint, ahhoz túl kicsiny nemzet vagyunk, hogy a politikai alapirányzatok terén magunk törjünk utat. A népek szolidaritásában helyzetünket akkor erősíthetjük igazán, ha összhangba jutunk és abban maradunk a világ fejlődési folyamatának főbb áramlásaival. Amikor 1925-ben Becker porosz kultuszminiszter látogatására Berlinbe mentem, az egyetemi éveim során látott állapotokhoz képest gyökeresen megváltozott viszonyokat találtam. Míg a protestáns színezető porosz királyság, részben a liberális ideológiára támaszkodva, meglehetősen ránehezedett a Rajnavidék, Vesztfália katolikusaira, addig a katasztrófából kiemelkedett köztársaság erősen számolt azzal, hogy Poroszország nyugati része a napóleoni háborúkig szuverén trieri, kölni és mainzi hercegénseki államok területéből alakult ki, hogy a bécsi kongresszus olyan államroncsokat helyezett a lényegében protestáns porosz királyság uralma alá, amelyeket korábban a pásztorhoz igazgatott, amelyeket a németek Krummstab-Länder-nek neveztek. A köztársaság e népességeknek igazságos anyja akar lenni és ez a Hohenzollernek restaurációjának egyik legfőbb akadálya. A porosz katolikusok úgy érzik, hogy jobb dolguk van a felekezetileg pártatlan köztársaság alatt, mint volt a protestáns színezetű Hohenzol- Jern-királyság uralmában és ezért ösztönösen inkább a köztársasághoz húznak A nagy politikának ez az irányváltozása magyarázza meg azután azt a részletkérdést is, hogy úgy az alapvető weimari alkotmány, mint az 1918 óta kifejlődő kormányzati gyakorlat miért enged tágabb teret a felekezeti oktatás kifejlődésének De bizonyos mértékig a porosz protestantizmus is föllétegezett, mert a Landeskirchemnium világában az államhatalom mégis csak erősen ránehezedett az ott szervezetileg egyesített evangélikus és református államegyházra. Hogy a fejlődés Németországban tartós lesz és nem múló jelenséggel van dolguk, az a parlamenti helyzetből is következik, mert a katolikus centrum párt nélkül sem jobboldali, sem koalíciós kormánytöbbséget alakítani nem lehet. — Menjünk tovább. Franciaországban Waldeck-Rousseau és Combes egyházpolitikai reformjai után, amikor már a szerzetesrendeket is likvidálták, úgy látszott, hogy a radikális világnézet szellemi téren végleg felülkerekedett. Ám jött a háború, a francia nacionalizmus hatalmas föllángolása, amelylyel összefonódott a vallásos gondolat is. Nem hiába nemzeti szentje a franciáknak Jeanne d’Arc, aki egyszeriben vallásos és nemzeti hősnő! Franciaországban a nagy nehézség az volt, hogy a jobboldal taktikusai a XIX. század folyamán a katolikus akciót szoros kapcsolatba hozták a restaurációs törekvésekkel és legtöbb jobboldali francia szobájában IX. Pius pápa arcképe mellett ott lógott Chambord grófnak, mint a legitimisták mondták, V. Henriknek arcképe. A republikánusok között igen sok vallásos ember van, akiket azonban mindig visszatartott az egyház iránti barátságos politikától az az aggodalom, hogy a katolikus törekvések támogatásával egyúttal a Bourbonok restaurálását is előmozdítanák, amit pedig nem akarnak. Már XIII. Leó államművészete is kereste a kibékülést a francia respublikával, amit most XI. Pius és államtitkára, Gaspari bíboros öntudatos akcióval fejlesztett, elválasztván a katolicizmus ügyét minden politikai melléktörekvéstől. A nagy politika ily általános folyásának volt azután részletekben a következése, hogy helyreállott Párizs és a Vatikán között a diplomáciai viszony, hogy ismét nuncius van a Szajna partján és kezdik visszaállítani a Waldeck-Rousseau és Combes által lelikvidált rendeket . . „ — És aki áthajózik Brestből Newyorkba és tanulmányozza az Egyesült Államoknak oly érdekes egyházpolitikai viszonyait, az a meglehetős szétágazással és a felekezetek differenciálódásával szemben ott lát egy több mint harmincmilliónyi kitűnően megszervezett katolikus egyházat, amely nem" történelmi, hanem frissen összegyűjtött nagy vagyonokkal rendelkezik. — Primo de Rivera Spanyolországban, mikor a hatalmat kézbe vette, elzarándokolt a spanyolok nemzeti búcsújáró helyére, St.Jago de Compostelába, amivel megint a nemzeti és vallásos gondolat kapcsolatát akarta szimbolizálni. — Mindezek után következett Mussolini mostani akciója. ■— 1859-től 1871-ig, tizenkét év alatt II. Viktor Emánuel, Cavour és Garibaldi megcsinálták az egységes Olaszországot E nagy nemzeti mozgalomnak áldozatául kellett esnie az egyházi államnak, amit a pápaság, természetesen, úgy fogott föl, mint a századok által szentesített, történelmileg kifejlődött állapot kíméletlen megváltoztatását. IX. Pius, különösen hosszú uralkodásának elején, érzékkel bírt a kor politikai irányeszméi iránt, de a kritikus időben államtitkára, Antonelli bíboros nem ismerte fel az idők jelét, így nem lett teljes az olaszság öröme a visszanyert nemzeti egységen, mert iszonyatos állapot az, hogyha egy nép vallásos és nemzeti érzései között áthidalhatatlan szakadék tátong. De részben ez volt a magyarázata annak, hogy a hatvanas évektől Mussolini eljöveteléig miért nem tudott igazán termékeny lenni az olasz belpolitika és miért romlott meg az olasz parlamentáris gépezet működése. Az erősebben katolikus néprétegek idegenkedtek az új államtól, nagyon sokan nem is vettek részt politikai életében és ezért a konzervatív oldal a politikai porondon csak fél erővel volt képviselve. Mussolini államművészete most az olasz egység csorbítatlan fentartása mellett összebékíti népének kebelében a nemzeti és a vallásos gondolatot és a területi egység után megteremti a félsziget lelki egységét. Itt van a Mussoliniféle akció mélyebb értelme és igazi jelentősége. — Én úgy érzem tehát, hogy a kor fejlődésével összhangban visszük a magyar kultuszpolitikát akkor, amikor állami részről is fokozzottabb mértékben honorálják a magyar katolikus egyház érdekeit, amely a Szent Istvántól a Hunyadiakig, különösen az írtam elleni harcokban, erősen összetevődött a magyar nemzeti gondolattal. Csakhogy a helyzet nálunk sokkal komplikáltabb, mint Olaszországban. Ott elenyésző kivétellel, az egész nemzet katolikus, éa megvan a hitegység. Minálunk, magyaroknál, rossz szolgálatot tenne a nemzeti ügynek az, aki a katolicizmus érdekeinek nyomatékos istopolásával nem tudná összeegyeztetni protestáns történeti egyházaink megértő gondozását, amelyekben ugyanúgy lüktet a magyar nemzeti érzés, mint a hazai katolicizmusban. A magyar egyházpolitikának tehát az a feladata, hogy történeti egyházainkat, mint a nemzeti erő hatalmas forrásait, ápolja és az állami kezelés igazságosságának révén a felekezeti belső békét is fenntartsa. Gyökerében elhibázott kultúrpolitika lenne, ha a világháború által megváltoztatott szellemi atmoszférában a kilencvenes, vagy kiencszázas évek egyházpolitikáját akarnánk folytatni, ha továbbra is elszedegetnénk a felekezetek iskoláit, ahelyett, hogy állami iskolát és protestáns iskolát koncentrikusan állítanánk be egy mindenek fölé emelkedő cél: a nemzeti megújhodás szolgálatába. Jólesik érezni, hogy amikor ebben az irányban haladunk, nemzetünk ügyét a világ kultúrpolitikai irányzatával összhangban fejlesztjük. Tildát, mert sokat tart nemesi előnevére és zsarnok, szeszélyes teremtés. Addig nem volt semmi baj, amíg a táncban annyira nem haladtak, hogy a rendes táncórák után megkezdődtek a gyakorló órák. Ezek már kis bálok voltak és olyanok is jöttek oda, akik már nem tanulni, hanem csak táncolni jártak így került oda Schwamm hadnagy. Roszszul táplált, szeplős fiú volt ugyan, de egyenruhában járt és ennek az egyenruhának bűvös hatása volt Tildára. Szinte minden átmenet nélkül elfordult Gábortól és mosolyogva kötötte le táncait Schwamm hadnagy úrnak. Gábor azóta nem táncol a gyakorló órán. Csak ott ül a sarokban és onnan nézi komor képpel az egészet. A többit már tudta a gyerek. Azt, hogy a tánciskolából inni megy Gábor, hogy borba ölje keserűségét. Aztán egy nagyon ködös, fojtó, álmos reggelen, amikor lámpavilágnál kellett felöltözni, Gábor azt mondta, hogy nem kel föl, beteg, ma nem megy iskolába. A gyerek az összeroskadó legénynek mindig jobban a fejére nőtt és most már egészen bátran mondta: — Attól a leánytól lettél beteg? Kinevetnek érte. Gábor pedig igazán beteg lehetett. Piros volt az arca és meredt a szeme. Erre a szóra megdühödött és reszkető haraggal rivallt a gyerekre: «— Kinevetnek? Mi? Kinevetnek? Hát majd nem nevetnek! Ott van az a nagy, bőrkötéses szótár. Ismered? — Ismerem. — Hozd ide! , A gyerek odavitte. Odatette az ágy mellé a lámpát. — Most ide nézz! — és Gábor felütötte a könyvet. Rámutatott a címlapra. Jól megnézd. Hogy aztán elmondhasd, hogy te is láttad. Látod itt az évszám fölött ezt a vörös keresztet? — Látom. — No, hát el na feledd, hogy láttad. Ezt a könyvet elviszed ide a Fegyvertár utcába az antikváriushoz és eladod. — Igenis. — Az árát tartsd meg magadnak. Akkor miért adod el? — Nem kell már, — mondta igen szomorúan Gábor. — Nem kell már semmi! A gyerek úgy érezte, hogy ehhez a fájdalomhoz nem szabad hozzámondani semmit. Kapta könyveit, köszönt és elment. A szótárt eladta az antikváriusnak. Az első óra után a szünetben a nyolcadikosok kihívták a gyereket és megkérdezték, hogy mi a baja Gábornak. Megmondta, hogy beteg. A fiúk nevettek rá, de a gyerek komolyan folytatta, hogy ne nevessenek, mert igen nagy baja lehet. Nem is tudja, mi van vele? Ma olyan furcsa volt, mikor eladatta vele a vén szótárt. — A vén szótárt? — kiáltották ijedten a fiúk. — Azt, amelyiken kereszt van? — Azt. Láttam a keresztet. — Az Istenért! — Egyszerre nagy csend lett. Egypáran elhaloványodtak. — Oda kell menni azonnal! Két nyolcadikos szaladt a kabátjáért és vitték magukkal a gyereket Szaladtak át a Széchényi téren az Újutcába, felfutottak a lépcsőn, úgy törtek be a szobába. Gábor mereven, hidegen feküdt az ágyán. Halott volt Az orvos azt mondta, hogy szívszélesedés ölte meg. — Na és a vén szótár került-e még valakihez? — Azóta se hallottam róla. Úgy látszik, hogy az öreg antikvárius se merte eladni. BtJflXFE5T1 fftaUV KS9tCnk fS. JSL mj A kormányzóné és a népjólét miniszter akciója Budapest szegényeiért Vass József népjóléti miniszter tekintettel azokra a rendkívüli ínséges viszonyokra, amelyek az idei télen a főváros lakosságát sújtják, rendkívüli eszközökkel igyekszik a fővárost támogatni abban, hogy a nyomortól sújtott lakosság a nehéz gazdasági viszonyok között is megúszhassa a télborzalmak. A miniszter akcióját részben már megkezdte, részben a napokban kezdi meg és erről Ripka Ferenc dr. főpolgármester ma este hat órakor a következőkben informálta a sajtót: — Vass József népjóléti miniszter úr és a kormányzónő előkiéltósága hatalmas ínségakciójának egyik része arra irányul, hogy a szegény lakosság ebben a borzalmas hidegben ingyen fűtőanyaghoz jusson. Vass miniszter már eddig is húsz vagon szenet bocsátott a főváros szociálpolitikai ügyosztályának rendelkezésére, a rászoruló lakosság között való szétosztás végett. A kormányzónő adományából most harminc vagont és a miniszter engedélyéből ehhez még az vagon szenet, összesen tehát még negyven vagon szenet osztanak szét a rászoruló lakosok között. A szétosztásban három szerv közreműködését veszik igénybe. A Szociális Misszió Társulatét, a Vörös Kereszt Egyesületét és az Iskola Nővérekét. Belevonják az akcióba a kerületi elöljáróságokat is. Ez a három szerv fogja az utalványokat huszonkét helyen kiadni. Minden rászoruló egy méter mázsa szenet kap. A kiosztó helyekre belevették a gázművek három telepét, a főváros tüzelőszer-raktárát és azokat a helyeket, nagyobbrészt székesfővárosi iskolákat, ahol a főváros étkeztető akciója folyik. A szénszállítmányok egy része már meg is érkezett a fővárosba, a többi is megérkezik a napokban, úgy, hogy ez a szénakció még e héten lebonyolódik. Az inségakció másik része: étkeztetési akció. A főváros eddig is folytatott étkeztetési akciót, naponkint 8600 gyermek és 8000 felnőtt kapott részben irigyen, részben egész kis összegért meleg ebédet; most a miniszter ezt az akciót kibővíti akként, hogy ezenfelül naponkint 4000 adag meleg ebédet osztat szét ingyen. Ennek az akciónak a költségeit is túlnyomórészben a kormányzónő efőméltósága teremtette elő. Az akcióban az utalványokat ugyanaz a három szerv osztja ki, mint a szénakciónál. Az utalványra szóló ebédet az illetők el is vihetik. A miniszteregyelőre négy hétre szabta ezt az akciót, amelynek keresztülvitelével a szociálpolitikai ügyosztályt bízta meg. Hatvanöt helyen fogják ezt az ebédet utalványra szétosztani, úgy hogy a főváros rendes étkeztetési akciójával is most már naponkint húszezer ember jut így meleg ételhez. Egyébként is igyekszik a főváros maga is az ínséges helyzettel számolni. A tejakciót kibővítette napi ezer adaggal s a mai napon, négy új melegedőszobát nyitott rétt, egyet a III. kerületi Raktár utcában, egyet a III. kerületi Vörösvári úton, egyet a Wesselényiutca 52. számú iskolában és a negyediket a VIII. kerületi Erdélyi-utcai iskolában. Ezzel a négy új melegedőszobával összesen 16 melegedőhelyiség áll rendelkezésre az egész napon keresztül. Csehországra volna a legnagyobb csapás, ha megszületne a „gazdasági kisantant“ PRÁGA, febr. 12. A Prager Tagblatt vezércikkben ezeket írja a gazdasági kisantantról: Valószínűtlen, hogy ki lehessen küszöbölni azokat a komoly politikai és tárgyi ellenállásokat, amelyek e tervvel szembenállanak. Nemcsak az agráriusok nagy kormányzópártjainak ellenállása szegeződik szembe a szerb gabona- és állatvármi elszállításával, hanem még ha el is lehetne hárítani az agráriusok kifogásait, kereskedelempolitikailag alig vihető keresztül, hogy Csehország Jugoszláviának és megfordítva olyan vámkedvezményeket nyújtson, amelyeket más konkurrens országoktól meg lehetne tagadni. Az első eredmény az volna, hogy Jugoszláviában a gabonatermelés és az állattenyésztés explozív módon terjeszkedne és a cseh mezőgazdaságot a falhoz szorítaná. Gondolni kell Romániára is, amelynek kivitele mindenkit agyonnyomna. A differenciális vámrendszer Csehországot haladéktalanul éles kereskedelempolitikai konfliktusba sodorná Magyarországgal, Németországgal, Olaszországgal is Ausztriával, vagyis olyan piacokkal, amelyek Csehország szempontjából nagyobbak, mint a jugoszláv és román piac. Csehországban a jó gabonatermő föld hektárjának ára most 20 000—25.000 cseh korona. A jugoszláviai Bánságban, amelynek békében értékesebb volt a földje, mint Csehországé, amióta Horvátország elszakadt a vámvédelmes gabonafogyasztású osztrák államtól és Szerbiához csatlakozott, a legjobb gabonatermő föld ára 8000—15.000 cseh korona. Ez, s nem a belgrádi elnyomás miatt való ellentét a fő oka az egykor osztrákmagyar horvátok forradalmi hangulatának. Ha szerül a kenyér- és húsárakat a világpiaci árra leszorítani, a tótoknál ugyanannak a gazdasági ínségnek kell bekövetkeznie, mint a horvátoknál. Elveszik azt, ami rájuk nézve gazdaságilag a legjobb a mostani vámvédelmes Csehországhoz való állami hozzátartozandóságukban és az az egyetlen előnyük marad, hogy fiaikat katonákká sorozzák, delehetnek tisztek vagy tisztviselők.