Budapesti Hírlap, 1929. február (49. évfolyam, 27–49. szám)
1929-02-17 / 40. szám
1929 február 1. (49. sz.) frmiHPmiffnnsp MISS EUROPA írta CSAJHÓ KACHAN Hiszen igaz, nem olyan nagyon nagy dolog ez, hogy extázisba essünk miatta. De azért még sincs igazuk azoknak, akik a vallókat vonogatják a sikerre és erre tüstént rájöhetnek ők maguk is, ha megcsinálják a dologellenpróbáját, vagyis, ha elképzelik, hogy mit éreztek volna, ha véletlenül valamelyik Miss Kisántántot választják meg Miss Európává. Ugye bizony, nem esett volna jól?. Nem ára! Ilát akkor pedig igenis örülni kell neki, hogy a keszthelyi körorvos leánya ilyen becsületet szerzett a magyar női szépségnek és hogy a Miss Európa-választás után a magyar trikolor lengett a párizsi Le Journal palotáján, a zenekar a magyar Himnuszt játszotta és a francia tömeg Magyarországot éltette. Mert való igaz ugyan, hogy ez a siker gyedül nem sokat lendít a helyzetünkön, de az is igaz, hogy magyar propaganda szempontjából ennek is megvan a maga nem kieiyelhető jelentősége. Ebből a szempontól megér annyit, mint egy olympiai győzelm, mert ebben is csak az a lényeges, hogy a nemzetközi piacon forog a nevünk és oszlatja elfele azt a sűrű sötétséget, amit a ballplatzi politika borított ránk hosszú évtizedük rendszeres elsikkasztásával önálló mivolttunknak. Hogy a magyar férfi ereje és ügyessége, vagy a magyar leány szépsége és bája fordítja-e felénk egy-egy napra a nemzetközi édeklődést, az körülbelül egyre megy. A fő i/., hogy az érdeklődés minél sűrűbben forraljon felénk: ez nekünk csak jó, mert igazágos ügyünknek csak használhat a világosság, ami ilyenkor ránk esik. Hát persze, ha nagyképű akar valaki lenni, azt kérdezheti ajakbiggyesztve, hogy micsoda értelme van ennek az egész szépségversenynek? Destruálni azonban és fölényesen lemosolyogni mindent le lehet és ugyanilyen joggal kérdezhetném azt is, hogy mi az értelme a lóversenynek? Hogy egyik ló bejön elsőnek, az természetes. Hát nem mindegy, hogy melyik? De akiben megvan az a naivság és tisztaság, hogy át tudja magát adni a hirtelen támadt őszinte érzéseinek, az lehetetlen, hogy büszkeséget ne érezzen a párizsi magyar sikeren, és emberi érzés ez: büszkélkedni azzal, ami a mienk. Örülni a faluja, megyéje vagy hazájabeli sikerének. Aki ilyenkor savanyú képet vág, — akármilyen szellemesen is, okolja meg a nemtetszését, gyanússá válik, hogy nem is a faluja, megyéje, hazája sikere fontos neki, hanem csak egy klikké, amelytől a saját boldogulását várja. Régi, szép hiba ez bennünk, magyarokban Sírni meg csak tudunk együtt valamennyien. Örülni azonban soha. Nem akarok senkit se vádolni, senkit se támadni, csak éppen elmondom, mert eszembe jutott — újságolvasás közben, látva azt a különböző értékelését ennek a Mis Európa választásnak, amivel azt a különböző pártállású lapok tárgyalták és pedig a pártállásuk szerint. Szent Isten! Hát ennyire vagyunk, hogy már a női szépség is pártállás dolga? Már ebbe is beleszól a politika? Hiszen igaz, igaz! Egy kis baj csakugyan van a dologban. Mert én például mindig azt magyaráztam a kis húgaimnak, amit gyerekkoromban magam is tanultam, hogy a szépség, az semmi, a fő a jóság. Hogy nem az a szép, aki szép, hanem, aki jó. Igaz, hogy közben sávszorongva lestem, milyenné fejlődnek, formásak, csinosak, szépek lesznek-e, vagy csúnyák, ezt azonban nem árultam el nekik soha. Most aztán, a Miss Hungária Miss Európává dicsőülése alkalmából egy kis zavarban vagyok velük szemben, mert nem mondhatom nekik, hogy látjátok gyerekeim, ime a jóság jutalma! Ez bizony, be kell ismernem, a szépségé. Hogy Simon Bőske okos és jó kis leány, az valóság, ugyanazokból az ügyes és tapintatos nyilatkozatokból ítélve, amiket megválasztása óta az újságírók előtt tett, a diadalát azonban mégis csak a szépségének köszönheti. Ezt nem lehet letagadni sem az én kis húgaim előtt, sem a másokéi előtt, akik, ha nem is irigylik épen, de valóságű, hogy titokban álmodoznak valamely hasonló dicsőségről. Ez azonban még csak egy állomása a szépségkirálynő karrierjének, amely kérdés, hogy irigylésreméltó lesz-e végeredményében. Nem arra gondolok, hogy Miss Európa az amerikai versenyen is diadalmaskodhat és megnyerheti a Miss Földgolyó címet, hogy ilyen minőségben a Mars bolygóra repül s onnan mint Miss Naprendszer kerülhet haza. Nem! Hanem arra, hogy egy női élet áll előtte, minden küzdelmével és gondjával, amit ezzel a hivatalosan is igazolt nagy szépségnek a vállaira nehezedő terhével kell majd végigélnie. Nem nehezebb-e az élet egy ilyen teherrel, mint a nélkül? Nem kétszeres okosság és jóság kell ahhoz, hogy valaki ezt a nagy szépséget viselni tudja, mint egy közepesen csinos arcocskával és termettel „férjhezmenni egy jóravaló emberhez“, amit Simon Böske programainak tűzött maga elé? A keszthelyi doktor kis leányát a nagy szépsége igenis kiemelte az ismeretlenségből. Megkóstoltatta vele a hírnevet és a dicsőséget. Sőt talán a boldogság illúzióját is felkeltette a füvében. Teljessé ez azonban csak akkor lesz, ha megnyeri a versenyt Amerikában is. Addig — minden diadalérzete mellett is — úgy érzi magát, mint aki még csak feleúton van. Ha nem sikerül felérnie a tetőre? Hiába lett belőle Miss Európa, egy csalódás keserű érzése lesz a süvében. És ha felérkezik? Akkor még nagyobb lesz a csalódása. Mert akkor azt fogja látni, hogy az sem a boldogság. A boldogság nem kívülről jön. A dicsőség, akármilyen oldalról éri is a halandó embert, csak a mások szemében avatja boldoggá. Benn, a saját szívében csak ürességet támaszthat, amit valami mással kell kitölteni és félelmet, hogy mások ezt a dicsőséget elhomályozhatják. Ez az átka minden versenynek, minden sportbajnokságnak, pünkösdi királyságnak, szépségkirálynőségnek. Nem tehetek róla: én magyar szempontból nagyon örülök a Simon Böske diadalának, de őt magát sajnálom. Sajnálom azért hogy milyen emberfölötti feladat vár rá: egy életen át viselni ezt a nagy szépséget. Tulajdonképpen nem is való ilyen nagy szépség ilyen kisleánynak. Ezt csak egy hosszúszakállú öreg filozófus tudná elviselni. Ha pedig már egy kisleánnyal történik ez a pech, hogy ilyen szép, őt magát nem kellene róla fölvilágosítani. Mert ez lesz a nehéz éppen: úgy viselni a szépséget, ahogy igazán szép: az öntudatlanság bájával. Egy kis kétkedéssel. Hit nélkül. Mert minden a világon csak úgy ér valamit, ha hiszünk benne, kivéve a saját értékünket. Bözsike! Miss Európa! Ha igazán szép akar lenni, ne higgye, hogy szép! valamint és az összes légzőszervek hurutos bántalmainál, gyomorégésnél legjobb a Méh Skonia Syilyviz mindenütt kapható. fkg* „A MAGYAR nem fogadják el Trianont, mert nem is fogadhatják el** A szocialista Claude Farrére abban megérti a magyarokat, m.na pomikusok DÍJON, febr. 10. A modern francia irodalom egyik legmarkánsabb egyénisége, Claude Farrére, a minap előadást tartott az itteni Alhambra-sz.Inh- ban — az úgynevezett utódállamokban tett utazásáról. Mint az előadás bevezetésében Claude Farrére kijelentette, a „háború utáni beteg Európa” helyzetéről akarja a francia közönséget tájékoztatni, különösen pedig a kontinens ama részéről, ahol, mint a trianoni és versaillesi békék természetes folyománya, e betegség baktériumai tenyésznek. Útja Berlinen, Varsón, Krakkón, Bukaresten át Budapestre is elvezette, ahonnan azután Prágán és Bécsen át tért vissza hazájába. Az első állomás tehát Berlin, — mint Farrére hangoztatta — „középpontja ama rettenetes erőknek, amelyek a német népben szunynyadnak — de nem alszanak — s amelyre minden franciának a nap minden órájában gondolni kell. Akik ezt nem teszik s erről az erőkről tudomást venni nem akarnak — bolondok!“ A lengyelekről meleg rokonérzéssel emlékezik meg. A hazája újjáépítésén dolgozó lengyel nép lelke rokon a franciával, amelyre minduntalan utal, amikor elmereng a Polonia restituta napóleoni emlékein, vagy amidőn végigvezeti hallgatóságát Krakkó — az ősi királyváros — zegzugos utcáin. Farrére nagyjövőt jósol e népnek, ha a francia barátsághoz hű marad. Romániát és Csehországot egy kalap alá veszi s amíg az elsőben a korruptságot, utóbbiban a cseh-fót testvérharcot festi élénk és fájdalmas színekkel alá s megállapítja, mily rosszul esik ez, e két államot nagyra növelő, sőt megteremtő Franciaországnak. Pár rövid mondatot szentelt e két államnak s utána áttért Magyarországra. „Kik a magyarok? Mi a magyar nép?“ — kérdezte s nyomban megadta rá a feleletet. ..Egy nép, — úgymond — amely szomszédaitól fajilag és jellmileg merőben különbözik, de ennek ellenére ezer év óta annyi csapás és megpróbáltatás után az őt körülvevő szláv és germán gyűrűben nemzeti önállóságát és fajiságát meg tudta őrizni. Oly nép, mely most is, a vesztett háború s a rákövetkező belső zavarok és kétharmad területének elvesztése ellenére a környező győztes államokat úgy a kultúra, mint konszolidáció tekintetében messze felülmúlja. Oly nép, melynek figyelmet kell szentelni s amelyfelett napirendre térni nem lehet.“ Amidőn pedig a magyarok álláspontját fejtegeti a trianoni csonkítással kapcsolatban ezt mondja „Ils n’ acceptent pas cela et ils n* accepteront jamais’*. (Nem fogadják el és nem fogják elfogadni soha.) Ez a „nem, nem soha“ kísértette, akkor is, amidőn a millenáris emlékmű ércalakjáit szemlélte, ezt visszhangozták a „szent koronát” kegyelettel őrző ódon katedrám csarnokában visszhangzó léptei , ezt lehelte felé a legcsodálatosabb fekvésű egész város, Budapest, hogy amint a remekművű Halászbástyáról a Duna két partján elterülő kőrengetegen pihent meg szeme ,ils n’ acceptent pas, cela jamais — perce que ils ne peuvent pas accepter“. (Sem fogadják el soha, mert nem fogadhatják el.) Azután a magyar irodalomról beszélt. Azt mondta, hogy oly chef d’oeuvre-jei vannak, amelyek megismerésére semmi fáradságtól sem szabad visszariadni. Neveket nem említett s tán jobb is, mert így nem dobott követ a jelenleg csendesen szunnyadó magyar irodalom tavába. Végezetül azt mondta, hogy Magyarországról azzal a benyomással távozott, hogy itt egy sokat szenvedett nemzet halad a jobb jövő felé. Következő étappe-ja Bécs, a „léha és frivol ex-császárváros volt, ahol „hazug külszín alatt” a nagy- és kisantantra egyaránt kimondhatatlan veszedelmet rejtve magában, ott lappang az Anschluss gondolata. Ha az Anschluss csakugyan megtörténik, Németország ismét érdekszférájába vonja Magyarországot, a „német népben szunnyadó rettenetes erők pedig egyesülve a magyar nem, nem soha‘’-val, végveszedelmet jelentenének Franciaországra. Előadása végén tért rá utazása valódi céljára. Meg akarta — úgymond — ismerni azokat az államokat, amelyek a párizs-környéki békéknek köszönhetik létüket, de amelyeknek e békék sem életképességet, sem nyugalmat nem tudtak adni. A hamu alatt izzó parazsat talált, melyet az első fuvallat lámé lángra fog lobbantatni. Súlyos politikai és megoldatlan gazdasági kérdések kívánják, hogy Európa eme részében a végleges béke helyreálljon. Erre kívánta a figyelmet felhívni, ami — a dijoni lapok szerint — teljes mértékben sikerült is, bár szerintem nem hatott eléggé a dolgok mélyére. Ez azonban, ha romániai és csehországi emlékeire gondolunk, érthető. Amikor ezekről az államokról beszélt, ugyancsak megintett rajta a tapintat által diktált, jobb ügyre érdemes igyekvés. z Óvatosságból szopogasson Szent István gyógymaláta cukorkát, mely a nagy tápértékű Szent István malátakivonatból készül. Kapható a cukorka, és fűszerüzletekben 1 doboz apa 16 filter. A Szent István cukorkák általánosságban arról ismerhetik fel, hogy mindegyikbe a „Szent István“ szó van préselve A Szent István csokoládék és bonbonok nemes anyagból készülnek. Mi magyarok nem panaszkodhatunk Claude Farrere-re. Sőt nem kis elégtételül szolgálhat, hogy nagyobb rokonérzéssel emlékezett meg rólunk, mint szomszédainkról, de valamennyinél behatóbban foglalkozott velünk. Megállapításai rólunk, ha részben kiegészítésre szorulnak is, mégis csak örvendetes haladást jelentenek azzal az előadással szemben, amelyet ugyanebben a teremben az elmúlt év november havában hallottam. Akkoriban egy egyetemi tanár, Anatole France-ral és Andre Gide-nnl tartott előadást s előbbi politikai ténykedésével is foglalkozva — Anatol France-t, a „kitűnő természetbúvárt“ ,Jós“-nak mondta, mert — úgymond — a háború előtt írt egyik cikkében, már rámutatott arra a veszedelemre, melyet Ferenc Ferdinánd 1913-ban Bajorországban elrendelt mozgósítása a világbékére jelentett. Szóról-szóra ezt írta „a történelem kiváló ismerője”. Vitéz Szaplonczay Gábor: GOMEZ, venezuelai elnök, akit a minap fegyveres emberek támadtak meg. A merénylet nem sikerült