Budapesti Közlöny, 1869. december (3. évfolyam, 275-299. szám)
1869-12-03 / 277. szám
viseljük a terheket, mi is tagjai vagyunk a népnek. A „nép“ phrázissal lehet korteskedni, de félrevezeti a törvényhozást nem lehet. (Helyeslés jobbról.) Ajánlja indítványát. Ghyczy Kálmán tiltakozik azon föltevés ellen, mintha nem a közérdek iránti tekintet, hanem párttaktika volna az, mely őt és elvbarátait e tekintetben vezérli. Sajnálja a jobboldalt, hogy oly tapasztalásokon ment át, miként már föl sem tudja tenni, hogy valaki a közügyek iránti önzéstelenségből tehessen valamit. Kimondja meggyőződését , mely szerint a pénzügyek híven kezeltetnek, de azért hiába, ő szigorú számolást követel ; (mi is azt kívánunk! — jobbról) véleménye, hogy hibák csúszhattak be. Nem bízik a főkönyvelési osztályban, mert nem lehet az önálló, mivel a támadások által a pénzügyminister véli magát érintve. Azt állítják jobbról, hogy azért is kell minél hamarább a számadás vizsgálat, mert a gyanúsítások megingatják a közhitelt; erre csak azt mondja, hogy a közbizalom ott a legnagyobb, hol legszigorúbb az ellenőrzés. Kierlékeny,,,ten idéz egy klassikus írót, hogy őt sem barátság, sem gyamoltás le nem térítik ösvényéről, mit miután a baloldal illően megéljenzett volna, beleindul a számadásokba, bizonyítgatja azok helytelenségét, körülbelül azon érvekkel, miket már hallottunk első beszéde alkalmával. Végre kéri javaslatának elfogadását. Kautz Gyula : A vita kezdetén nem élt jogával mint előadója a pénzügyi bizottságnak, most használja föl azt, mivel a vita már egészen ki van merítve, néhány rövid megjegyzéssel a kérdés tisztázása s a bizottság álláspontjának megvilágítására. Egész nyomatékkal köteles hangsúlyozni, hogy a pénzügyi bizottságot a zárszámadás fölötti tanácskozásaiban gyanakodás a pénzügyminiszer financziális ügyvitele iránt nem vezérelte. A pénzügyi bizottság azon felhatalmazást, melyet az országgyűléstől nyert, nem vélte annyira kiterjeszthetőnek, hogy a zárszámadás materiális tárgyalásába bocsátkozhassák. Még csak azt jegyzi meg, hogy a pénzügyi bizottság eljárásával nem számított se a jobbról észrevehető neheztelésre, se a balról hangzó dicséretekre, hogy véleménye nem infallibilis ugyan, de a legjobb hiszemű. (Hosszas tetszés.) Lónyay Menyhért pénzügyminiszer. Igen helyes megjegyzés, hogy semmi körülmények között újabb törvény visszaható erővel nem bír, és ámbár törvényes formájú lenne ezen, Ghyczy által indítványba hozható törvény, az mindamellett a képviselőházat a törvény által egyenesen megrendelt vizsgálat megtétele alól nézetem szerint fel nem menthetné. (Helyeslés a jobb oldalon). Úgy hiszem tehát, hogy miután először kimutattam azt, hogy a képviselőháznak törvényes kötelességét teljesítenie lehet, sőt még ezen törvényes kötelesség teljesítése alól újabb törvény által nem is lenne felmenthető; miután kimutattam azt, hogy a részletes számtani vizsgálatot ezen oldal és Justh József képviselő úr javaslata is a felállítandó állami számvevőszékre kívánja bízni, és kimutattam azt is, hogy még azon aggályok és észrevételek, amelyeket Ghyczy képviselő úr mai beszédében felhozott, hogy t. i. nem elégséges az 1868. 28-ik t. czikkben foglalt tételek megvizsgálása, hanem vannak még más dolgok, mint a vasúti kölcsön, a salgótarjáni vasút megvétele, a vasúti kamatbiztositási alap — sem alaposak, a menynyiben mindezen tételek a zárszámadásban és annak részleteiben föltalálhatók, különösen használta azon módot, amelyet megemlíteni bátor voltam, hogy t. i. vegyen magához a bizottság szakértő számvevőket, úgy hiszem, azt mondani a képviselőházról, hogy ily vizsgálat megtételére nem lesr elég képességgel, már azért sem lehet, mert akkor is, ha az államszámvevőszék felállíttatik, a számadások megvizsgálása elkerülhetlen kötelessége lesz a háznak. (Helyeslés a jobboldalról.) A második indok, melyet felhoztak volt: a beterjesztett két évi számadásnak hiányossága. Majd később fogom Ghyczy k. úr ez iránti kifejezéseit elemezni; annyi bizonyos, hogy az ellenzék ezen számadásoktól még azt is meg akarja tagadni, hogy azok számadások volnának. Sokat hallottam mondani, hogy e kimutatás nem számadás, meg kell tehát magyarázni, miért neveztem az 1867 ki számadást kimutatásnak. Kimutatása volt az a bécsi legfőbb számvevőszék által ellenőrzött 1867. évi összes bevételeknek és kiadásoknak, a részletekre nézve a háznak 1868. évi octóber 2-án benyújtott 13 melléklettel együtt. Aki azt mondja, hogy ez nem számadás, attól azt kérdem, mondja meg nekem, mi a számadás? Mással alig fog felelhetni, mint a bevételek és kiadások kimutatása, s miután az általam benyújtott számadás sem volt más, azt számadásnak ismerje el. Megvallom, mi hozta a t. urakat tévedésbe. Kezelési kimutatásnak — „Gebahrungs Ausweise“— hívják a számtani nyelvben azon kimutatást, melyet az államszámadást ellenőrző és kezelő hatóságok, az egyes külön utalványozási joggal felruházott hatóságok számvevőségeinek száz és ezer számadásából negyedévenkint a valóságos bevételekről és kiadásokról összeállítani szoktak, tekintet nélkül arra, hogy a folyó vagy múlt évi költségvetés terhére vagy javára történtek-e a kiadások vagy bevételek. A zárszámadás sem más, mint kimutatás, de már nem a kezelésnek kimutatása, hanem kimutatása azon évi államháztartásnak, melynél már elkülönítve fordultak elő az előbbi év hitelére történt fizetések, de ép úgy kimutatás a zárszámadás is. Ezen különbség figyelembe nem vételéből származott azon tévedés és félremagyarázás, mely által annak fontosságát leszállítani kívánták. Egyébiránt elkészült s én a múlt szombaton be is terjesztem a t. háznak a bécsi legfőbb számvevőszék által egybeállitott 1867-dik évi zárszámadást, melyet csak jelen évben September vége felé kaptam meg. Az ellenzék nem jogosan, nem helyesen nevezte az 1867. évi kimutatásokat alapnélkülieknek, sőt miután azok a bécsi legfőbb számvevőszék munkája szerint készültek, mely a magyar ministériumtól független, önálló és szakértő hatóság volt — alaptalan e tekintetben minden a ministérium befolyására nézve felhozott gyanúsítás. Nem áll tehát, mintha nem volna alapos, ellenőrzött és így megvizsgálható számadás az 1867. évről. Ez alkalommal engedje meg a t. képviselőház, hogy Ghyczy képviselő úr mai beszédében előforduló egy állításra megtegyem észrevételeimet. (Halljuk!) A t. képviselő úr indokolásának egész mérvét annak kimutatására irányozta, hogy az általam october 2-án beadott kimutatást és annak minden mellékleteit értékükben lehetőleg leszállítsa, mely alkalommal kiemelte azon súlyos és terhes feladatot, amelynek , mint a kisebbség képviselője a pénzügyi bizottságban ki van téve. Erre nézve, miután már két esztendeje, hogy részt veszek a pénzügyi bizottság tárgyalásaiban, azt merem állítani, és ez a pénzügyi bizottságnak csak dicséretére szolgálhat és az érdemes képviselő úr fennebbi állítását csak gyengítheti, hogy minden törvényjavaslat, vagy költségvetés tárgyalása alkalmával, az egész pénzügyi bizottságnak alig volt tagja, kinek véleménye a bizottságban anynyira nyomatékkal bírt volna, mint épen az érdemes képviselőé, és általában a pénzügyi bizottságnak azon szemrehányást nem lehet tenni, hogy ott, ahol az ország jövedelmeinek megállapításáról és kezeléséről volt szó, azt pártkérdés gyanánt tárgyalta volna. Sőt utalok az első ízben beadott törvényjavaslatokra, amelyeknél nyomról nyomra képes vagyok kimutatni,hogy a pénzügyi bizottságnak egy tagja sem volt, aki azon törvények iránti javaslatok tételénél annyi tényleges befolyást gyakorolt volna magára a szerkezetre, és a lényegnek megváltoztatására, mint épen a képviselő úr (felkiáltás balfelől : Éljen Ghyczy !) Nem sajnálandó tehát azon állás, melyet Ghyczy képviselő úr a pénzügyi bizottságban elfoglalt, annyival kevésbbé, miután a bizottságbani működés által csak az ország javát, és a pénzügyek czélszerű eredményét kívánta előmozdítani, és így sajnálkozás nyilvánítására oka épen nem volt. (Helyeslés a jobb oldalon.) Tehát a t. képv. ur, ámbár a pénzügyi bizottságnak buzgó tagja volt, ámbár, mint mondá, annak jegyzőkönyveit átvizsgálta, azon merész állítást, hogy a pénzügyi bizottság nem lett volna megbízva az 1867 diki kezelési kimutatást a mellékletekkel megvizsgálni, s az iránt a háznak véleményt adni, bebizonyítani képes nem lehet. Az érdemes képv. ar, ha jól emlékszem, azt mondá, hogy igaz, miszerint a pénzügyi bizottságnál voltak ezen iratok, melyeket egyébiránt nem látott, hanem miután a p. v. bizottság azokat nem tárgyalta, ezzel kárhoztató verdictet mondott azok felett különös logica, oly valami felett verdictet mondani, amit nem is látott. Ezen következtetést vonni bizonyára nem lehet. (Helyeslés jobbról.) Sőt nem is helyesen idézte az érdemes képv. úr a pénzügyi bizottságnak a ház által adott megbízását. Mielőtt azonban az iránt a körülményeket elősorolnám, szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a f. képv. ar állításom gyengítésére már előre egy a parlamentáris szokásokkal nem egészen megegyező állítást hozott elő. Azt mondta ugyanis, minek beszél a pénzügyminiszer pénzügyi dolgokról, legjobb volna a pénzügyi dolgokról írásbeli előterjesztéseket tenni, mert ami a házban mondatik, az úgyszólván nem kötelező és súlylyal nem bír. Azt hiszem, ha az angol parlament legfényesebb mozzanataira hivatkozunk, hivatkozhatom én is arra, hogy ott a pénzügyi előterjesztések, melyek rendesen mindig szóval adatnak elő, képezik úgyszólván az összes pénzügyi tárgyalások alapját. Egyébiránt hivatkozom arra is, hogy valahányszor egy írásbeli előterjesztésre volt szükség, még a részletenkénti indokolást is mindig írásban adtam be. Egyebek közt tanúsága ennek az, hogy az 1870-diki költségvetésre nézve a pénzügyministériumot illető minden, az előbbitől eltérő költségvetési tételt a pénzügyi bizottságban nyomatott előterjesztése által külön indokoltam. Tehát azon értelmezést, mely szerint a házban mondottak kellő súlylyal nem bírnak, elfogadni annál kevésbé volnék hajlandó, mert a parlamentáris rendszernek főerejét és alapját épen az képezi, hogy teljes nyilvánosságban az egész ország előtt léteznek a nyilatkozatok, ami fontosabb, mintha azok csak egyes irományokban bujtatnának el, melyeket talán sokan nem is látnak. (Elénk tetszés-nyilvánítások jobbról). Egyébiránt, mert súlyos vádat indított ellenem, és mert verdictről szól, engedje meg a t. ház, hogy felolvassam, mit mondottam akkor, és mi áll az országgyűlési naplóban. (Halljuk !) „Hasonló kimutatásokat, — t. i. azonkívül, a mi kinyomatott, — van szerencsém bemutatni az 1867-iki évről, összesen 13 darab kimutatást, azon kéréssel, hogy azokat a tisztelt ház a pénzügyi bizottsághoz azon czélból méltóztassék áttenni , hogy magának meggyőződést szerezhessen arról , miszerint az általam bemutatott összeállítások, melyek az alkotmányos fogalmak szerint már egyes ministériumokként vannak szerkesztve, tehát az állami főszámvevőszék kimutatásaitól eltérőleg annyiban, mennyiben ministériumokként osztottak föl, míg ott cancelláriák szerint fordulnak elő, megegyeznek a legfőbb számszéknek most bemutatott kimutatásaival.“ Ugyancsak akkor nap kértem: „És épen ezen kimutatások eredményeit teszem le a t. ház asztalára, azon kéréssel, hogy az általam most elősorolt számadásokat és előterjesztett kimutatásokat, melyek ministériumokként vannak egybeállítva, a pénzügyi bizottság összevesse, és azok valódiságáról magának meggyőződést szerezhessen.“ Az elnök pedig ekként mondá ki a végzést: „A beadványok a tizenötös pénzügyi bizottsághoz tétetnek át azon utasítással, melyet a pénzügyminiszter úr kért.“ Tehát azt állítani, hogy ezen iratok nem tárgyaltatása azok tartalmára nézve kárhoztató verdictet foglal magában, épen nem lehet. A tárgyalás valóban azon okból maradt el, mert mindig tekintetbe kell venni azon körülményeket, melyek közt a pénzügyi bizottság akkor tanácskozott. Tanácskozása tárgyát képezték ugyanis az öszszes adótörvényekre vonatkozó törvényjavaslatok, és az első államköltségvetés, tehát az idő nem engedte meg ezen iratok tárgyalását. Egyébiránt a képviselő úr azon állítása ellen, hogy a pénzügyi bizottság verdictet mondott volna ki, és hogy ezen iratokat haszontalanoknak tartotta volna, maga a jegyzőkönyv szól, melyet már említettem, és melyben a jelen voltak közt a képviselő úr nevét is olvasom. A jegyzőkönyv-