Budapesti Napló, 1898. január (3. évfolyam, 1-31. szám)
1898-01-07 / 7. szám
7. szám. Budapest, péntek BUDAPESTI NAPLÓ 1903. január 7. 5 felső triász és liász rétegeinek földtani ismeretéhez címen tartott előadást, bemutatva egyúttal az általa gyűjtött kövületeket is. Dr. Ьосяу Lajos egyetemi tanár Megjegyzések a veszprémi triász márgáról címen értekezett. Végül dr. Szádeczky Gyula egyetemi tanár ismertette az assuan-vidéki (Egyptom) kőteteket. A Petőfi-Társaság nagygyűlése. — A Budapesti Napló tudósítójától — Budapest, január 6. A Petőfi-Társasdi huszonkét év óta azon a napon tartja ünnepies közüléseit, amikor a csörgő sipkás, bohó farsang táncra, mulatságra nyitja meg a fiatal esztendőt. A Petőfi Társaság is élvezetet kiklál ezen a napon, csakhogy ez az élvezet magasabb rendű, ez az élvezet az irodalom kultuszával van összeforrva, ezt az élvezetet az írók, költők, a szellem emberei osztogatják hivatásukba vetett hittel és komolysággal. És a magyar közönség dicséretére legyen mondva: ennek a farsangnyitó napnak a délelőttjén huszonkét esztendő óta annyian gyűlnek össze az Akadémia dísztermében, hogy a megjelentek száma három zsúfolt táncteremmel is fölérne. A Petőfi Társaság iránt megnyilatkozott érdeklődés decenniumok óta nem csökkent, sőt inkább növekvőben van, amit ez a lelkes, nemzeti alapon álló, a kor szavát megértő, magasabb eszményeihez híven ragaszkodó irodalmi társaság valóban bőven megérdemel. Az igaz, hogy a társaság lelkes munkásságán, rokonszenvet ébresztő tevékenységén kívül van ott egy olyan vezér, akinek a neve minden névnél fényesebb, akinek az érdeme minden érdemnél súlyosabb, akinek az egyénisége minden más egyéniségnél tündöklőbb. A Petőfi Társaság elnöke: Jókai Mór. Ez mindent megmagyaráz. Ebben a társaságban lép a hetvenhárom éves Jókai Mór it nagy közönség elé abból a csöndes és boldog magányból, aminek a csöndjét nem zavarja más, csak egy bájos kis unokának a csengő kacagása. A Petőfi Társaság az, ahol Jókai Mór időnként meg szokott jelenni az emelvényen, hogy a halhatatlanság örök füzében égő ábrándos szemeivel rámosolyogjon a magyar közönségre. Kell-e több az érdeklődés felfokozására? Van-e hatalmasabb vonzóerő széles Magyarországon ? Ma is ott volt Jókai Mór az elnöki emelvényen és a fölolvasók asztalánál. És ebben az esztendőben mintha valami különös ragyogás venné körül ezt a fiatal aggastyánt. Ebben az esztendőben a kegyeletnek, a csodálatnak fokozottabb érzése vesz erőt rajtunk, amikor Jókai Mórra rátekintünk. Március idusának félszázados évfordulója veti rá ezt a ragyogó fényt valami láthatatlan napból, aminek csak a misztikus sugárzását látjuk a Jókai arcán. Kegyeletünk és csodálatunk azért növekszik még a rendesnél is nagyobbra, mert eszünkbe jut, hogy a tizek közül ő az utolsó. Büszkén és fájdalmasan csordul ki szemünkből a zsény, ha ránézünk és elgondoljuk, hogy az ébredő magyar szabadság hőseiből, a tizeik dicső falankszából immár Jókai Mór van meg egyedid! A. E.: Az Akadémia díszterme ma délelőtt is zsúfolásig megtelt és el lehet mondani, hogy ott volt a fővárosi irodalomkedvelő közönség szine-java. A földszinten és az elnöki asztal körül levő dobogón a női kalapok egész virágos erdeje tűnt föl, míg fönn a karzatokon egymás hátán szorongott a lelkes fiatalság. A közoktatásügyi minisztérium is képviselve volt Zsilinszky Mihály államtitkár személyében, aki a nagy számmal megjelent tagok közt foglalt helyet. A Nemzeti tízinház bájos művésznői közül is többeket láttunk az előkelő közönség soraiban. Az ünnepies közülésen Jókai Mór elnökölt, de az ülést délelőtt tíz órakor Bartók Lajos alelnök nyitotta meg hosszabb, tartalmas és lendületes beszéddel. A közönség figyelmét arra hívta föl, hogy küszöbén vagyunk a negyvennyolc félszázados jubileumának. Közelget — úgymond — a nevezetes nap, március tizenötödike, amikor Petőfi, a költőfejedelem, a nemzet megdicsőült hőse, új lapot nyitott történetünkben. Az idők jelei Herkules oszlopaiként merednek ég felé; a párhuzam a két korszak közt két vonala a két kerékvágásnak, melyek együtt futják körül a világot, de nem találkoznak soha. Abból a korból fennragyog az ország magas idealizmusa, az alcalom és politika fenséges szárnyalása, nemzeti szelleme, s a közérzület erkölcsi ereje. Ezek eredményezték a sajtószabadság kivívásával a 48-iki törvényhozás vívmányait és a csatatér határait, a magyar léleknek eddig nem tapasztalt általános fülragyogását, meseszerű gazdagságot a hatalmas férfiakban, minek Petőfi, Vörösmarty, Arany, Jókai, Eötvös József, Sárossy, Bajza, Tompa, Széchenyi, Kossuth, Deák s a szabadságharc egész légiói, hadvezérek és annyi más nagyjai a szellemi élet minden terének. E rendkívüli egyéniségek együtt működtek a néppel, így hozták létre rohamosan, titáni erővel az ősi Magyarország kápráztató új felvirágzását. Mintha a borongó századok után vészfelhők közül a nemzet tavaszi napja ragyogott volna ki teljes pompájában. Ezer március alkotó ereje lüktetett ez egy tavaszi napban, a múlt minden vágya és reménye, melynek a nemzet örök életére döntő hatást kellett gyakorolnia. A megelőző 40-es évek szellemi törekvései és erkölcsi nemessége, a nemzet egységes ereje s a hazafiság szent tüze, és ami velük együtt járt, az irodalom ég felé törő alkotásai, Petőfi és annyi jeles társainak működése hozták létre 48-at. E mostani kor törekvése, felfogása hasonlítható-e ahhoz ? Megvan-e az az erőteljes nemzeti irányzat és merész irányú alkotási vágy, mindenekfölött az eszményiesség. Erre a kérdésre határozott nemmel válaszolt s miután keserű szemrehányással illetett több hipermodern tévelygést, elitélte a vers- és prózaíró gárdának többféle irányzatát, így fejezte be beszédét: De mi a magyar irodalom, a költészet tiszta vizén evezvén, föl kell hogy tekintsünk a sarkcsillagra, mely rendületlen s épp oly tiszta, mint alattunk a tenger, és épp úgy az elérhetetlent, a végtelenséget jelképezi az égen, amint a tenger a földön. Az ember örökös ideálja az, mi ott ragyog: az eszmény! Kába cél volna, hogy elérni törekedjünk, de követjük folyvást, mert csak ő tud adni jó iránya a szüntelen érzékeny és ingadozó delejtűnek, az emberi szívnek. Eltűntek a nagy kor megalkotói. Petőfi és társai eltűntek, csak egyetlen név, az utolsó fényes sugár maradt a földön, köztünk feledve ama csillagból, emlékezetül a dicső múltra, reménysugárul a nagy jövőre: Jókai Mór. (Éljenzés.) A Petőfi-Társaság büszkeséggel követi elnökét, nesztorát, benne a világhírű magyar írót, az eszményi költészetnek ma legdiadalmasabb vezérét. Mi tudjuk és érezzük : Sic itur ad astra ! Az elnöki megnyitó után Szana Tamás, a Petőfi Társaság érdemes titkára, adta elő formás titkári jelentését. Szana Tamás a múltba vetett egy pillantást és konstatálta, hogy a társaság hű maradt programmjához. A Petőfi Társaság — úgymond — mindig a nemzeti szellem ébrentartását és ápolását tekintette feladatának az irodalomban. Kiadványai a hazafias érzület emelését célozzák, s a felolvasó üléseken bemutatott dolgozatok tartalomban és formában egyaránt meghamisítatlan nyilvánulásai igyekeztek lenni a magyar géniusznak. Hogy törekvéseinket rokonszenvesen fogadta a közönség, felolvasó üléseink nagy népszerűsége és látogatottsága mutatja évről-évre. Feladatunkká tettük továbbá, hogy a Petőfi-kultuszt erőnkhöz képest terjeszszük s a nagy költőre vonatkozó ereklyéket, emléktárgyakat s életrajzi adatokat a megalapítandó Petőfi-múzeum számára összegyűjtsük. Beszámolt ezután a titkár a kiírt pályázatokról, idősb Ábrányi Kornél jubileumáról, az elhunytakról (Helfy Ignác, Pálffy Albert és Pulszky Ferenc) a társaság tagválasztó üléséről és üdvözölte a két újonnan választott tagot: Kenedi Gézát és Ferenczy Zoltánt. Riadó éljenzés közt ment föl a szőnyeggel bontott kis asztalkához Jókai Mór, hogy mélabús, szívhez szóló hangján felolvassa visszaemlékezéseit a márciusi fiatalságról. Mint egy szép elégia, olyan volt ez a fényes tollal megírt visszaemlékezés. Ötven év múlt el azóta, így kezdte Jókai Mór, az utolsó, aki a tizek közül megmaradt, azután hozzátette: Akinek a régiek közül van még valami elmondani valója, siessen vele, mert nem tudhatja, meddig süti még az arcát a napsugár. Neki is van még elmondani valója! Röviden vázolta ezután a rendi országgyűlés szervezetét. Csak a nemesség és a polgárság vehetett részt abban , a földműves, munkaviselő népnek, a jobbágyságnak semmi szava sem volt. Magyarország volt az európai országok között a leghátramaradottabb, jövendő példája bármely hatalmasabb államnak, jelen prédája a szövetségesének. Nem volt felelős minisztériuma, csak helytartótanácsa és egy mindenható Mettsmiche. Ekkor támadt egy lelkes kis csoport, mely új eszmékkel lépett föl. Vezérei báró Eötvös József, Gsengery, Szalay, Irányi voltak. Jókai akkortájban találkozott először Eötvös Józseffel, aki kijelentette neki, hogy az ő programmjuk négy szóból áll: felelős kormány, népképviseleti parlament. Négy szó ez csak, de hogy létesüljön, romba kell dűlni az egész alkotmánynak. Kiütött a francia forradalom, s ezzel egy időben keletkezett a lombard-velencei mozgalom. Visszhangjuk ide is elhatott. Kossuth Lajos feliratot intézett az országgyűléshez a felelős minisztérium kinevezése, a szellem szabadsága, a honvédség rendezése és a jobbágyság felszabadítása dolgában. Az alsó tábla el is fogadta egyhangúlag a feliratot, de a méltóságos főrendek egyszerűen megszöktek előle Bécsbe. Március 1öránt kitört a bécsi utcai forradalom. Mindamellett a pesti mozgalomnak nem a bécsi volt a keresztanyja, mert hiszen két nap alatt ennek a híre sem jött ide az akkori közlekedési eszközök hiányossága miatt. A pesti március 15-ikének indító oka a Nemzeti Körnek egy határozata volt, amely 12 pontban foglalta össze a nemzet követeléseit. Csakhogy a kör ezt a feliratot nem az országgyűléshez akarta benyújtani, hanem előbb köröztetni akarta megyénként, ami a végtelenbe húzódott volna. Az eszmének ilyetén elmocsárosodása ellen kelt ki a magyar ifjúság. Jókai itt név szerint felsorolta azokat a fiatalokat, akik e mozgalomban résztvettek. Költők, hirlapírók voltak mindannyian. Nyáry Pál magyar típus volt, tele szeretetreméltósággal és humorral, akit a halálveszedelemben is mosolyogni látott. Czakó Zsigmond, a nagytehetségű drámaíró, már nem várta be e nap fölvirradását. Meglőtte magát. Petőfi arca és alakja nem volt daliás. Arcvonásai komorak, válla szűk, hangja tompa. De amikor az élet, a lelkesedés lángja elragadta, arca megszépült, termete magasabb lett, hangja ércesebb. Vasvári Pál bálványa volt a fiatalságnak. Ő is kardot fogott, amikor a toll és szó sikere megszűnt. Csapatja élén esett el az erdélyi havasok között. Egymásután jellemzi ezután Degre Alajost, Sárossy Gyulát, Táncsics Mihályt, Vajda Jánost, Sitkey Károlyt, Dobsa Lajost, Vadnay Károlyt, Tóth Kálmánt, Lisznyayt, Egressiy Bénit, Egressy Gábort, Oroszhegyi Józsefet, Vass Gergebent stb. — Most pedig — így fejezte be — bezárom a kriptaajtót, amíg majd én fogok rajta kopogtatni. Akkor súgjátok mindannyian, hogy: Szabad! Képzelhető, milyen hatást tett ez a visszaemlékezés — ezzel a befejezéssel. A közönség a szó szoros értelmében percekig tapsolt és minden taps azt csattogta az ünnepelt költő felé: Nem szabad! Még nem eresztünk! Jókai Mór után ifjabb Ábrányi Kornél következett, akit tüntető éljenzéssel, viharos tapssal fogadott a közönség, mintha meg akarta volna ragadni az alkalmat, hogy ifjabb Ábrányi Kornélban az újra megszólaló poétát üdvözölje. Ifjabb Ábrányi Kornél Iván című költői elbeszéléséből olvasott föl pompás színezéssel egy hatalmas mitatványt, a harmadik éneknek azt a részletét, ahol Albert ördögi bosszút kohol Edith és Iván ellen és ezt a bosszúállást jéghideg számítással meg is valósítja. Egy óránál tovább olvasott a költő és a közönség a legfeszültebb figyelemmel hallgatta a remek stanzákat, ámbár az óramutató már régen túlhaladta a helet, azt az időpontot, amikor csak a legérdekesebb, legszebb dolgok verhetik bilincsbe az ezerfejű tömeg kezdődő nyugtalanságát. Semmi sem bizonyítja jobban ennek a hatalmasan épülő epikai költeménynek a nagy szépségeit, mint ez a tartós, osztatlan figyelem. Amikor az utolsó mélabusstanza elhangzott és ifjabb Ábrányi Kornél lelépett az emelvényről, a taps és az éljenzés elementáris erővel újult meg. A kitörő tetszés egyaránt jutalmazta a költőt, aki mély pszichológiáját gyönyörű versekben dolgozta föl és a szavaiét, aki ezeket a verseket művészi árnyalással adta elő. Gyarmatiiy Zsigmondné novellája elmaradt és Szász Gerő került sorra, ez a kiváló és rokonszenves költő, aki télvíz idején Kolozsvárról utazott föl Budapestre, hogy a Petőfi-társaság rendelkezésére álljon. Egész sor lírai verset hozott is magával, szebbnél szebbeket, tele megragadó hangulattal, a legnemesebb inszignáció bölcsességével. Ezek a kiforrott, mély inspirációról tanúskodó versek (A tél, Betegen, A természet, Téli hangulat, Örök dal) valóságos gyöngyei az újabb magyar Urának. A közönség Szász Gerőt is elhalmozta zajos, lelkes tapsaival. Rákosi Viktor volt az utolsó felolvasó, aki Oroszlánszívű Ignác cirull pajkos humoreszkjével egészen fölvillanyozta és harsogó kacagásra ingerelte a már-már elfáradt közönséget. A lakoma. Délután egy órakor lakomáira gyűltek a Petőfi Társaság tagjai az István szálló első emeletén. Jókai Mór is megjelent, aki idősb Ábrányi Kornélné, született Katona Klementin és Szabóné Nogál Janka közt ült az asztal főhelyén. A Petőfi-Társaság tagjai közül ott volt: idősb Ábrányi Kornél, Szász Gerő, Kiss József, Bercsényi Béla, ifjabb Ábrányi Kornél, Bartók Lajos, Jakab Ödön, Endrédi Sándor, Ábrányi Emil, Pósa Lajos, Ambrus Zoltán, Szabó Endre, Szana Tamás, Bársony István, Kenedi Géza, Rákosi Viktor, Prém József, Abafi Lajos és Sebők Zsigmond. A vendégek közt láttuk gróf Telekiy Sándor országgyűlési képviselőt, Forgó István fővárosi bizottsági tagot, Fesztig Árpádot, Vastagh Györgyöt és a fővárosi sajtó több kiváló képviselőjét. A tesztek sorát Bartók Lajos nyitotta meg, aki Jókait, a magyar írók fejedelmét éltette. És beszéde közben az egész társaság fölállott, mint a királytósztoknál szokás. Szana Tamás a társaság új tagjaira, Kenedi Gézára és Ferenczy Zoltánra ürítette poharát. Kenedi Géza nyomban köszönetet mondott és azzal végezte, hogy az ő megválasztása sub auspiciis regis (Jókai Mór pártfogásával) történt.