Budapesti Szemle. 1891. 65. kötet, 169-171. szám

170. szám - ÉRTESÍTŐ - Nyílt levél a szerkesztőhöz. (Jászai Mari asszony Elektrája). – Spectatortól

Ez nem az örökszépnek cultusa s nem a klasszikai szellem műve­lése. Hiányzik belőle annak egyszerű fensége, közvetlen és keresetlen hatása. Egyes mozzanatai mintha szándékosan hajhásznák azt, a­mi sérti a nemes ízlést. •Jászai Mari asszony eltért a saját művészi hagyományától. Antigoné után nem ez lett volna a természetes tovább fejlődés. Az az iskola nem vezetett volna ide. Az irányváltozást csak úgy magya­rázhatjuk meg, ha okát idegen befolyásban keressük és ezt az idegen befolyást nem is nehéz megtalálni. Azok a hosszú, lapos lépések, az az ön­dobálás, azok a gyors fejmozdulatok és az a sörényrázás, az a lelapuló fekvés a földön, az az oda­borulás a más karjai közé, az a rohamos szavalat .... mind mind Sarah Bernh­ardt. Az ő merész fogásai, az ő eredetisége, az ő különcrködése. Csakhogy az ő finomsága nélkül és az ő ... . karcsú­sága nélkül. De ez a különbség épen elég arra, hogy a mi amott non-b­alance, itt lomposság legyen belőle, a mi amott csak különö­­ség, itt eltorzuljon, a mi amott merészség, itt el nem fogadható túl­l­zássá váljék. Színművészetünk fejlődése érdekében szükségesnek tartom, hogy ez új irány ferdeségére, az általános taps között, valaki rá­mutasson. Mert a siker vonzó, a taps csábít s régi tapasztalat, hogy min­den művészet körében hamarább találkoznak követők a ferdeségek utánzásának könnyű útján, mint az önálló alkotás nehéz iskolájában. Nem szándékom Jászai Mari asszony Elektrájáról kimerítő bírálatot nyújtani s ezért nem is szólok alakításának azon vonásairól, melyeket az ő erőteljes, tehetsége és hatalmas színészi temperamen­tuma, ez aberratio mellett is szerencsésen megmentett. Hiszen az elismerésben ez­úttal úgy is van része elég. Spectator. *) Minden megjegyzés nélkül közöljük e sorokat, melyeket épen nem tartunk igazságtalanoknak, sőt azt hiszszük, h­ogy Jászai Mari Elek­trája még más bajban is szenved. Elektra jellemének nem elég szabatos fölfogásában. Elektra elkeseredett nő, a­ki állítja az atyjáért veendő boszút, de egyszersmind nemes szívű s boszúvágyának is kegyelet a forrása. Legerősebb fölindulásaiban sem hóbortos vagy elvadult, hanem csak érzéseitől elragadott királyi nő, a­ki soha sem vetkőzik ki egészen nőiségéből. Ezt nem mindig tartotta szem előtt a művésznő s erre be­folyt azon sajátsága is, hogy nála a lelki fájdalom kifejezésében könnyen túlsúlyán kap a test lázas idegessége. Épen azért legsikerül­tebbnek tartjuk egész Elektrájában azt a jelenetet, midőn a gyászhír­től lesújtva, oda borús testvére vélt hamvvedréhez és elsiratja: «Úh szeretett Orestesem emléke te» stb. Itt nemcsak az átmenet volt lélektani, hanem a lélek fájdalmának kifejezése is mély, benső és tiszta, a­melyet nem zavart meg a test idegláza. Szerit.

Next