Budapesti Viszhang, 1852. július-december (1. évfolyam 2. félév, 1-26. szám)
1852-10-10 / 15. szám
443 — Nem is tudhatta nagyságod azt, mi addig nem történt; válaszold gyönyörűen elpirulva a gyászoló hölgy. Én rokona vagyok, s csak alig egy éve, hogy hozzá jutottam, férjem a vidéken lévén elfoglalva. — Úgy hát e szép angyalka sem az ő magzata ; jegyzem meg én, a kis leányt, ki utánunk, vagy inkább anyja után, a hárs alá jött vala, térdemre emelvén. — Ő sem ; viszonzá, még szebben elpirulva, a hölgy ; ez a mi egyetlen gyermekünk. — Az „egyetlen“ szót kimondván, eltűnt arczáról a bibor , s karjaira emelve a hozzá kívánkozó leánykát, mintha egy könnyű csörgedt volna a szép nagy szemekből alá, de melyet ő legott letörölvén, iparkodott egyszersmind elnyomni az emlékezet ama képeit, melyek ily gyöngyöket idéznek a szemre, árulóiul a kebel hullámzásainak. Útitársam, bizonyára nem kevésbé kiváncsi mint én, de otthonosabb nálamnál a vadásziakban, több kérdéseket ten szíves gazdasszonyunknak, melyek férjére, mostani foglalkozására, előbbi tartózkodásuk helyére, sat. vonatkozónak. De az, vagy nem, avagy csak kitérőleg felelt a legtöbbre. Egy volt, mit egész nyíltsággal bevallott, hogy a második nyár éri már őt és gyermekét a vadásziakban, hová férje még előbb, az 1850-ki tél vége felé települt át. Ez adatok igen összeütenek azokkal, melyeket tegnap este a bányamunkások egyike nekem mondott vala Gábor kőfejtő felől. Elgondolkodtam. Kimondhatatlan részvéttel ügyelhettem a déli hölgy minden szavára, minden mozdulatára, és az orczáin feltünedező lelki nyilatkozatokra. Hallgataggá levek, mert temérdek gondolat lepé meg fejemet; míg végre akaratlanul, öntudatlanul elsóhajtom : — Ez a derék Gábor . . . Magamba térek ; mert a hölgy, kire szemeim tapadtak, szavaimat hallván, sápadozni kezdett, és nekem torkomba fagyott gondolatom további nyilatkozata. — Bocsánat, asszonyom, essék azután a hölgyhez, kit láthatólag felriaszta a név, melyet öntudatlanul kimondék; ezerszer bocsánat zavartságomért, mely sokszor tetet velem ezéltalan, értelem nélküli beszédet. Többet nem szólok, hanem sürgetem zarándoktársamat, hogy továbbindulnánk. — Várjon az erdőt járja-e , vagy másuvá ment barátom , kérdé a hölgyet. — Az erdőbe ment ki, még tegnap. A napokban jelenték, hogy a huták körül, ott alatt, egypár medve ólálkodott nem rég, azok nyomába indult egyik kerülőjével; felelé a kérdezett hölgy, s hozzá téve: miként nem is kétli, hogy délre, vagy este felé bizonyosan hazajövend. — Úgy tehát meglátjuk őt, mondó utitársam, mert, ha föl nem találnék is a huták körül, merre épen szándékozunk: viszszajövünk estekre. Kérem kegyedet, üdvözölje őt addig is, ha jőne, A* nevében, Verőczéről, és egy jó ismerősében, kivel annyi ígéret után, látogatására jött. — Örömest teendem, felelé a nő, nemes bókkal viszonozván búcsúzó üdvözletünket. Megjártuk az egyik és másik hutát; felkapaszkodtunk egy pár bérezre , melyek Nógrád felé épen utunkba estek, s melyeken némi növényeket szakgatok füvészi gyüjteménykönyvem számára, s mikor délre harangoztak, már a neográdi romok helyét nézhettük; majd az ottani uradalmi tiszthez menénk be, hol magyar szivességü lakoma várt reánk. Alkonyatkor ismét a vadászlaknál valónk. Még utunkban találkozónk a vadászszal, ki ezúttal süker nélkül nyomozta a medvéket, de ki, nevem említése után, nagy szívességgel látszott fogadni barátságos látogatásunkat, sajnálván, hogy már reggel nem fogadhatott magányában. De hiszen, barátom, mondá az, kivel bolygóni indultam, meg volt jó reggelink távollétedben is, pedig igen csinos hölgy által terítve. — Rokonom, egy szerencsétlen ember felesége, viszontá a vadász meglehetős szárazán, úgy hogy rögtön elestem azon re- 1*