Budapesti Viszhang, 1855. július-december (2. évfolyam 2. félév, 1-27. szám)
1855-07-22 / 4. szám
A SZÍV REJTÉLYEI. Eredeti beszély SZEGFI MÓRTÓL. (Folytatás). VI. Egy hét folyt le Melania visszajövetele óta saját labába, és a világ bármennyire rángatta is eleinte a Ligethyvel történteket, most már ismét elfelejteni látszott azt. Lényeges befolyással volt erre azon körülmény, hogy ez időben épen ama híres lóversenyek estek, melyekre a magasabb társadalom minden erejét megfeszíti, hogy fényes gazdagságát előtüntesse. Százezrek fecsérelhetnek el az ily lóverseny alkalmával. A legdrágább lovak, a legmagasabb fogadások, a minden vidékről összesereglő lovagok, és delnek, mind azok annyi érdeket keltenek föl, hogy akkoriban minden egyéb esemény zaj nélkül elhangzik. Az ily lóversenyeknek egyébiránt nemzeti fontosságot is tulajdonítanak. Én nem akarom azt feszegetni. Mondják, hogy a hazában a lótenyésztést előmozdítják, és hivatkoznak a nagy Széchényire, ki ez ügyről is és oly lelkesült meggyőződésből szólt, mint minden nemzeti ügyről. Mondom, meglehet, én sem státusgazda, sem politikus nem vagyok, hogy a tárgy mélyébe ereszkedhetném. Annyit azonban tudok, hogy a nagy Széchényi a nemzet fentartására a lóversenyeket egyedüli eszköznek bizonyára nem tartotta, hanem azt, hogyha a legfőbb érdekekre, milyen az irodalom, a nemzeti nyelv, a nevelés, a hazai ipar, stb. emelésére és biztosítására a kellő gondfordíttatik, akkor aztán a lóversenyek is épen nem megvetendő tényező lehet. De igy ? " Hisz azon tömérdek kincsesei, melyet évenkint a lovakra vesztegetnek, tíz közérdekű intézetet lehetne az elsatynulástól megmenteni! Ez összegnek egy tizedrésze új serkentést adna a drámairodalomnak; egy másik a nemzeti zenének, mely egypár hazai opera által már is európaszerte a figyelmet magára vonta; egy másik a szépirodalmi sajtót hervatag tespedéséből támasztaná fel, egy másik egy hazai conservatoriumnak vetné meg biztos alapját, hogy a midőn a régi jó időkből reánk maradt jeles művészek, kik közül, minden igaz szivü magyar fájdalmára egyik is, másik is szemünk láttára dicső pályája végéhez közeledik, ne álljunk elavultan, idegenekre szorulva, kik bármily jelesek legyenek is, a nemzeti érzetnek hiv tolmácslói, és igy a nemzeti művészetek ápolói soha sem lehetnek. Ha ezek és ezeken kívül még sok ilyen, melyek úgy várják a támogatást, mint az eltikkadt virág az áldásos esőt, magasabbjaink részéről a kellő pártolásban részesülnek , akkor aztán a lóversenynyel is előállhatnak, a nemzeti érdeket hangoztatva. Neveljenek lovakat. A magyar lóra termett, és ugyan megköszönjük abbeli nemes igyekezésüket; de addig, mondjuk ki nyiltan, a legszentebb érdekeket — csak — lóvá teszik. Amint tehát mondtuk, a lóverseny ideje itt volt. A Rákoson, — ugyanzon helyen, hol a egykoron kaczagányos ősök országos ügyek fölött tanácskoztak, — a nemzet színe virága megjelent. Deli leventék, a legújabb franczia divat szerint elragadtatólag szépen öltözve. Ajkait bajusz keltté; de ez, mintha nem is volna jó helyen teremtve, oly szerényen viselte magát; mert azon alul, az ajkakból a nagy világ nemzetek nyelvei oly tiszta, bájzengedelmi csörgedezéssel peregtek elő, a piros hevített ajkakon, hogy az idegen, ki a magyar nagyúr természetét nem ismeri, helyesen elringattatott azon csalódásban, hogy a Szajna, Themze, vagy Spree partján tartatik e lóverseny, és nem itt, ez emlékezet gazdag magyar térségen. Tulan gyönyörű emelvényes körben a haza delnői ültek, megrakva kincseket érő ékszeres öltönyökkel, szinte a világváros legújabb divat szerint öltözve, egyenesen a rue d’Antoine ugyanazon atelierjében készülve, hol aranyhajú Eugenie császárné számára azon leírhatatlan szép öltönyök készülnek, melyekre a fenséges aszszony a dessineket önmaga tervezi. És milyen szépek e delnek ott az emelvényes körzetben. A szemekből, mikor oda fordulnak, miként a köpűből a fáradhatlan méhek, úgy röpülnek oda a tekintetek, és szidják magukba a vonásoknak édes mézét, hogy e képek lenyomásai ott maradjanak örökre a lélekhez ! S még soká kisérik epedezve, vágyva Egészen odáig: Hol a felhők közül néző nap sugara A habokkal játszik ; Habjaival a leharsogó Dunának, Fényes csillagával a templom tornyának. Zajtalan, csöndes a szőke folyam tükre, Miként a boldogság, — Itt-ott lebegnek csak néha-néha rajta Lenge könnyű sajkák . . . Lehajol a vizbe a partnak virága, Mint a sirhalomra a szomorfűz ága. . . . Zöldsziget ormánál ül egy szende kis lány. S végig néz a habon; Ha aztán fölveti magát egy halacska-----Örül nagyon, nagyon . . . Majd hosszan méláz a láthatár ködébe: S a vidám lánykának borús lesz a képe. . 50 Mereng, és szeméből egy könyv hull alá Bánatos arczára: — Mint mikor a kék ég csillag-könyvt ejt a Gyászos éjszakába . . . Fáj a szive, — mégis senkinek se mondja. . . . Azt a szép koszorút váljon kinek fonja?! — Elborul a lelkem az emlékezettől. S reszket a kebelem. Reszket, mert újra ég emésztő lángival Benne a szerelem. — Tudjátok, tudjátok hogyha nem is mondom : Az a szende lányka az én kis galambom! . . . Rokonim, barátim, ők is mind ott élnek — Azon a vidéken . . . Csak nékem kellett elszakadnom közülök — Egyedül csak nékem! De őket lelkemnek vágyó gondolatra : Még a távolból is meg meglátogatja ! ! ! THALI KÁLMÁN