Czeglédi Közlöny, 1913 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1913-01-05 / 1. szám
mik évfolyam, 1-fő szám. CZEGLÉDI KÖZLÖNY fényléinek az lesz a következménye, hogy a Lukács kormány kénytelen lesz vagy lemondani, vagy a képviselőházat feloszlatni! Akár az egyik, akár a másik esemény fog bekövetkezni, a kormány bukása biztos és az általános és titkos választói jog mégis előbb vagy utóbb diadalmasan fog bevonulni Magyarországba is, a magyar nép osztatlan tetszése mellett. Hol a világítás ? A múlt héten a Kálvária-temetőn túl jártam. Ott egy sarkon ácsorog egy ottfelejtett petróleum lámpás oszlop. A lámpa a hegyén búsan lógatja a fejét. Szemmel láthatólag igen szomorkodik. És várjon min búsul ? Tán a régmúlt időket siratja vissza, amikor még a petróleumláng birkózott esténként a sötétséggel ? A régebbi időknek ez a magányos, szomorú emléke önként idézi elő az összehasonlítást a régi és a mai állapot között? És bizony sietek az eredményt megösszegezni . Az összehasonlítás nem kedvez a mai világításnak. Méltóztassanak visszaemlékezni,hogy akkor, amikor arról volt szó, hogy a petróleum helyett gáz, villany vagy acetylén világítást vezessünk-e be, az acetylén mellett egyetlen komolyan számbavehető és döntő érve volt barátainak, s ez az volt, hogy állandó, erős fényű világítóanyag, amely örökre száműzné utcáinkból a sötétséget. És a villany ellen számtalan előnye dacára az a nagyon is komoly, sokfelől tapasztalt, tehát felettébb indokolt kifogás merült fel, hogy fénye nem intenzív, nem elég erős s utcai világításunk nem lesz különb a réginél. A villany barátai azzal feleltek —■ igen helyesen — hogy kellő erősségű árammal és kellő mennyiségű égővel a villany éppen olyan erős, átható fényt és világosságot gerjeszt, mint bármely más világítóanyag. A vitát az acetylénbarátok lefőzése zárta be, mert egyedül villanyra érkezett be ajánlatban kérte is, hogy őszinte legyek. Nos, az leszek. Vigaszt az ember csak eseményekben talál. Nagy eseményekben. És a legmélyebb események azok a csókok és ölelések, amiket ilyen tizennyolc éves lányoktól kapunk, mint maga. Tömören fejeztem ki magam s attól félek, hogy így hirtelen, merészen, brutálisan hat... Érzem, tudom, hogy ilyenkor a szavakat megfelelő adagolással kellene kezelni, de lássa, valami őszinteségi roham ilyen nyers modorra kényszerít. Lássa, ezt csak azokkal szemben engedhetjük meg magunknak, akik hozzánk nagyon, nagyon közel állanak. Engedje meg, hogy ezt érezzem én is, amikor magával állok szemben... « (... A többit az igen tisztelt olvasók már úgy is ismerik, azt nem írom le, csak a motívumait jelzem: bealkonyulás, sok, sok meleg szín, furulyaszó az országútról, félhomály, muzsikáló kósza szellő, elnyomott sóhajok, lomha vágyak, vonagló ölelések, megrázó csókok, amíg a mama hívó hangja meg nem szakítja az idillt. Szótlan vacsora, csöndes bucsuzás, titkos, megértő kézszorítás.) Aztán Péter tovább utazott. Az éjféli gyors elvitte, valamerre Pétervár felé, a muszkák hazájába. És ha önök azt hiszik, hogy Péter tényleg az utazás mániákusa, hogy most itt hagy egy lányt, aki szereti és akit szeret, hogy pompás, visszaválthatatlan napokat szakít szét, akkor megsúgjuk, hogy Péter okosan cselekedett, Péternek el kellett utaznia , mert Péter kávéügynök volt, utazó a kávé és bhea brancheban. K. A: És lett villanyvilágítás. Az üzem megnyitása idejében valóban mindenki el volt ragadtatva. A világítás teljesen kielégített minden igényt, nemcsak szépsége, hanem erőssége is kritikán fölül állott. Elnémult minden hang, minden vita, nem azért, mert a tények befejezték, hanem inkább azért, mert a produkált eredménnyel a legteljesebb mértékben mindenki meg volt elégedve. És az utcai világítás sikere után nyomon következett a magánfogyasztás terjedése, amely ma már olyan arányokat öltött, hogy egymagában kitűnő vállalkozásnak mondható. Ezzel szemben mi tapasztalunk ? Azt látjuk, hogy közvilágításunk teljesen lesilányodott. A petróleum korszakában azzal humorizáltunk önmagunk felett, hogy a mi közvilágításunk a holdra van bízva. Nos, újra elővehetjük a régi jó kiszolgált akasztófahumort s újra elmondhatjuk, hogy közvilágításunk legalább is holdszerű. Olyan szépen, olyan fokozatosan és következetesen fogy a világitó erő, hogy a hold sem következetesebb a maga változataiban, de a holdnak még megvan az az előnye, hogy újra meg újra megerősül, ellenben a mi szerényke villanyunk naponként tapasztalhatólag állandóan gyengül s nyilvánvalóig a végenyészethez közeleg s halványulása éppenséggel nem látszik időszakosnak, sőt ellenkezőleg akut jelleget öltött fel a mai napig. Ott vagyunk, hogy a világítás egy cseppet sem külömb a réginél. Az utcán éppen úgy nem ismerjük fel az embereket, mint azelőtt s esténként éppen olyan homályban botorkálhatunk, mint azelőtt. Ma azonban nem lehet ámolyan humorosan kezelni ezt az ügyet, mint azelőtt. A város óriássi valsatot hozott a közvilágítás érdekében, legutóbb is közel másfél millió korona befektetését határozta el. — Igénybe veszi teljes hitelerejét s hová jutunk, ha a befektetett s befektetendő tőke nagysága arányában silányul a közvilágítás. Mindnyájan olyan világítást akartunk, mint amilyent az első időkben kaptunk s annak reményében, hogy az olyan lesz és marad, fektettünk bele egy nagy vagyont. Fizetünk is szépen évenként és mit kapunk érte ? Egy sínylődő, gyér utcai világítást! Az a kérdés most, hogy ilyen hitvány-e a mi világításunk, azaz hogy tehát alaposan becsapódtunk vele, vagy pedig csak átmeneti bajról van szó ? Képtelenség, hogy ez a mostani semmi értékű világítás legyen az, amire mi szerződtünk, hanem úgy kell lenni, hogy a kezelés felületes s nincs aki ellenőrizze kellőleg. Mindenesetre nagy könnyelműség mindnyájunk részéről, hogy ezt a nevetséges állapotot ennyi ideig szótlanul eltűrjük. Tűrjük, hogy az utcán sötétben, bántó pislákolás mellett botorkálunk; tűrjük, hogy lakásunkban a függőlámpák fény nélkül fogyasztják a méregdrága áramot s amellett fizetünk. Fizet a város, s fizetnek az egyesek csinos összegeket a „városi“ villanyvilágításért — a vállalkozónak. Mert az kétségtelen, hogy a villanyvilágítás körül komoly baj van. Most egyelőre nem kutatom, hogy a gépekben, áramban, égőkben vagy mi másban van a hiba, de tény, hogy a városi hatóságban okvetlenül hiba van, hogy nem látja vagy nem akarja azt látni s nem segít a bajon. Arra azonban joggal lehet kiváncsi mindenki, hogy kit terhel ezért a felelősség ?! Megszűnt szervezet. Az bizonyos, hogy a mai kormányt nem lehet butasággal megvádolni, legfeljebb vaksággal. El kell ismerni, hogy minden tények a messze jövőre szól, a távoli idők talaját készítik elő, mintha csak az ő uralmuk, ez az Isten csapása örök időkig tartana. Furfangosan leplezve, de félre nem ismerhető módon alapozzák meg az intézményeket, hogy nemsokára minden földi hatalmat a kezükbe ragadhassanak. Ilyen irányú célzat minden eddigi törvényünkben feltalálható. Igaz, hogy könnyen tehetik. Ott az elvnélküli szolgai többség, a húsosfazékpárt mögöttük, amely kész gondolkozás nélkül mindent megszavazni. Manapság a törvények Magyarországon gyárilag készülnek s nagyban szállíttatnak megrendelés nélkül is az ország nyakára s a tömegtermelés produktumait csak akkor ismerjük fel a maguk valóságában, mikor a készárut otthon töviről-hegyére megvizsgáljuk, mert tüzetesebb vizsgálatra már csak akkor kerülhet a sor, hiszen egy-egy törvényjavaslat benyújtásának és megszavazásának híre egy időben érkezik hozzánk, így vagyunk az új városi törvénnyel is. Ennek intézkedései is a legkellemetlenebb meglepetéseket tartalmazzák, amelyek súlyát csak akkor érezzük, amikor teljes erővel a nyakunkba szakad. Hogy mit jelent az új városi törvénynek az a rendelkezése, amely megszünteti a rendes hivatali ügykörrel nem bíró, az úgynevezett tiszteletbeli tanácsnoki állásokat, azt szintén csak most mérlegeljük a maga igazi jelentőségében, amikor az csak már bekövetkezett. Most látjuk, hogy mily sokat veszítünk ezen intézmény megszüntetésével. A tiszteletbeli tanácsnokok a város egész közönsége bizalmának letéteményesei. Már származásánál fogva a közéleti tevékenység jutalmazásául jelentkezik ez a tisztség s azoknak jutott mindenkor, akik arra legméltóbbak voltak. A tiszteletbeli tanácsnokok a polgárság bizalmából beküldött városi képviselők közül választatnak, velök szemben tehát kétszeresen nyilatkozik meg a közbizalom. És alkottak egy egészséges független önkormányzati testületet. E testületben olyan erkölcsi erő nyilatkozott meg, hogy úgyszólván a város egész kormányzása azon nyugodott. Pedig hát voltaképpen csak segédszerv lett volna a hivatalnoki tanácsnokok mellett s mégis a gyakorlatban a hivatalnoki tanácsnokok szorultak háttérbe a tiszteletbeliekkel szemben s ez utóbbiak fejlődtek ki lassan a közönség szeme előtt és valójában is a voltaképpeni tanáccsá. Ez pedig másként nem történhetett meg mint azáltal, hogy a tanácstagok hivatásuk magaslatán állottak, nagy jártasságra, gyakorlati tudásra tettek szert, a közügyek intézése iránti érzékük kicsiszolódott, de egészséges és polgárias maradt. Nem ismerték a görbe házat, amit a hivatalbeli íróasztal okvetlenül meghoz. Erre nem volt szükségük, mert a polgárság bizalmát bírták, annak érdekeit védték és hivatali függőségben senkivel sem állottak. Becses köve, egyik tartó oszlopa volt ez az intézmény a városi önkormányzatnak. Ezt felismerte a mai kormány, sietett hát az önkormányzatnak ezt a nagy s bevehetetlen erősségét megdönteni. A mai felborult politikai viszonyok közepette ez elég könnyen ment. Ellenzék nélkül, agyvelő nélküli kormánypárttal megcsúfolta a nemzetre törő, jogfosztó kormány az önkormányzat épületét.