Ceglédi Ujság, 1913 (23. évfolyam, 1-51. szám)
1913-01-05 / 1. szám
POLITIKAI HETILAP, A CZEGLÉDI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS KOSSUTH-PÁRT LAPJA. — MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Szerkesztőség: Rákóczi út 8. szám, hová a lap szellemi részére vonatkozó kéziratok küldendők. ELŐFIZETÉSI ÁRAK Egész évre............................................................................. 6 korona. Négy hóra ............................................................................. 2 korona. Egyes szám ára 14 fillér. Főszerkesztő: TAKÁCS JÓZSEF Előfizetéseket és hirdetési díjakat, továbbá a lap hirdetéseit Sárik Gyula nyomdája (Rákóczi-út, Népbank-palota) veszi fel. Nyiktér garmond sora 1 korona. Keserves uj esztendő. Már három nap előtt fölszakadt előttünk az uj év birodalmának kapuja és mi átléptük a küszöböt. A nagy mindenség táblájáról az idő keze letörült egy számot, az 1912-et s újat írt helyébe: 1913. A tábla tiszta, patyolatfehér, hely van rajta, hogy azt a sors teleírja fehér vagy sötét betűkkel. Ki tudja mit rejt méhében az idő? Ki lát a jövőbe? Bizonyára senki. Tele van köddel ez a birodalom, alig látunk benne az orrunk hegyén túl. Mi vár az új év rejtelmes birodalmában ránk, egyénekre ? Öröm vagy bánat lesz-e a mi uralkodó planétánk? ... Mi vár a családunkra, városunkra és mi vár a mi édesanyánkra, szülő magyar hazánkra? Halvány silhuettek rajzolódnak a bizonytalan háttérre. És mi kevésnek tudjuk a magyarázatát adni. Ám szerencsétlen helyzetünk, keserű tapasztalataink, kétségbeejtő tanulságaink mégis nyilaznak egy sugárt a jövőbe s a titok félhomályosan kibontakozik és borzasztó perspektíva tárul elénk. Egy végnélküli küzdelem, az igazi, szent, jogosult győzelem érzetével, de a folytonos bukás tudatával. Minden úgy lesz, mint volt! Pusztulunk, veszünk; lépést lépésre teszünk hátrafelé, kiesnek kezeinkből védelmi eszközeink, jogaink; maholnap semmit sem találunk magunk körül abból, amit az első honfoglalással szereztünk, mert mindent áldozatul kellett adnunk. Az undor fog el, ha a közéletet nézzük. Mert a magyar közélet a pártok kíméletlen tusájává lett. A magyar parlamentarizmust nevetségessé tette a személyi önzés és a durva erőszak. A politikai váltógazdaságban az üres frázisok hangoztatása félretolja az igazi boldogulás eszközeit. Annak a kriptának nyílásáról, hova a múlt század liberalizmusa a hűbériség és maradiság porladozó csontjait örök pihenőre tette, a magyar Olympus isteneinek örömrivalgása között nekifeszített vállakkal kezdi félregördíteni a zárókövet a láncaitól megszabadult Prometheus, az új magyar félisten. S a személyi torzsalkodássá fajult politikai aréna vásári zaját a kenyérért és jogokért küzdő milliók követelése még nem tudja túlharsogni, mert az értelmiség jó része, helyesebben az egész munkapárt lakájszolgálatokra van berendezve. Szegény magyar hazánknak semmi jót sem ígér ez az új év. Engesztelhetlen pártok állanak szemben, hideg, téli lelkületükben minden reménye nélkül az egymás megértésének. Társadalmunkban a forrongás lelke él, jól van összeszőve. Nem, ezeket nem látták a bevonulók, hanem a lelkükkel ott jártak az édes otthonban, ott nézték a síró édesanyát, a kezét tördelő feleséget s az esetleg ott maradt apró gyereket, vagy gyerekeket, kik bambán bámultak, a könnyező anya vagy nagyanyája, kiknek a sírásuk olyan mint az őszi eső, hogy nem lehet a végét várni. És megátkozzák a katonák a Schemiákat, hötzendorfi Konrádokat, Auffenbergeket s egyéb agyalágyúlt generálisokat. Mert vannak közöttük olyanok is. Egy Mac Mahon kérdezett egy halvány katonát: „Te, miért vagy olyan sápadt? — Most láboltam ki az agyvelő gyulladásból. — Az súlyos állapot, én is átszenvedtem. Az ember vagy belehal, vagy hülye marad utána. De az mindegy. A generális arra való, hogy neki engedelmeskedjenek. Bár isten nem lehet állítani, hogy mert oda alá parallérozik, pár százezer ember Dalmácián, Bosznián s a Végeken, abból egyetlen szál magyarnak csak egy garas óra haszna is lenne. Sőt. Ezelőtt valami 34 évvel is a magyar baka és huszár vitte le az arra alá élt vegyes népeknek érdekében az életét, vérét, ifjúságát s aztán némelyik ott is hagyta valamennyit, aki pedig visszajött, emlékül viszérgörcsöt, podagrát vagy golyót hozott magával. Bármennyire tisztelem is Petár úr ő királyi felségét vagy Nikita úr ő királyi felségét, nem átallom kimondani, hogy esen mely erőt gyűjt a nyílt harcra. Ott, ahonnan a nemzet várná igazainak megbecsülését, jogának győzedelmét — ott Magyarország bibliai Sámsonja vakon, de erejében elbizakodva gázol le minden reményt s tesz csúffá minden számítást. Bizony semmi jót sem igér az uj év. A hatalom a szolgalelküség jármába hajtva, a többség, mely pénzen lett összeharácsalva— csak bólongató bábok csoportja ; a magyar állam tekintélye a külföld előtt legyalázva. Okos, igaz magyar a mai helyzetben nem sok csíráját láthatja az ez év folyamán kisarjadzó nemzeti örömöknek. Csak a politikai cenzuroknak virít most a virág: a gerincteleneknek, a tányérnyalóknak, a farizeusoknak. Ha össze tudná magát szedni az értelmes, büszke, keménydereku magyar nép, mely nem görnyed hétrét nemzetének arculütője előtt. Ha ki tudná magából izzadni a salakot, kirázná a szennyet, kirúgná a piszkot , akkor boldog új év következnék el; de ha az a bécsi szolga marad a magyar, olyan, aminő most az országnak pénzen, pancsolt boron, spirituszos pálinkán összezabáltatott többsége, akkor megverte a nehézség a boldog új évet, mint a bécsi politika ezt a szegény, koldussá tett magyar népet. — cs. TARCA. Arra, alá . . . Irta: Kajabusz. Amint a gazda magára rántva a subát, benyit az istállóba, hogy a jószág elé vessen valami takarmányt, — mert biz a jó éjszaka is megkívánja a kosztot — nagy nóta szót hall arról az oldalról, amerre a vasút húzódik. A vonat dübörgését túl hangozza a legények dalolása, akiket visznek az édes otthon meleg fészkéből orra alá, délre határ őrizetre. Vitték őket egész december hónapban. A téli éjszakák hangtalan csendjét így verte el a vonatok mentén a bevonuló katonák zaja, akik nem félelmükben ugyan, — mert félni a legmagyartalanabb dolog a világon — hanem keserűségükben zuhogták a nótát: „A gőzösnek hat kerekje márcsak össze vissza törne“ Eszükbe sem jutott, hogy a téli természet szépségeiben gyönyörködjenek. Meg sem lássák a holdat az égbolt peremén, amint ezüstös sugarait szétszórta a levegőben, sem a fehér havat, amely szinte szikrázott, amint végig szaladt rajta egy egy sugár s körülölelte az utat szegélyző akácfák lombtalan koronáját, amelynek minden kis ágacskája tele volt hintve azzal a puha takaróval, amely millió apró kristálydesebb perceimben oda kívánom őket, ahol a bors terem. S egy magyar huszár előttem van annyira értékes, mint Nikitának a vezérkara királyostul együtt ködre emelve. Bizonyára volt karácsonyuk a szerbeknek is, ahol elgojdolták, hogy: „Krisztosz szerodi. (Krisztus született) „Vaisztinu szerodi“ (Valóban született) s mégse hajlanak a békesség felé. Az ilyen picike nemzet, mikor bátorságot akar mutatni, szemtelenné válik. Hiszen semmi okuk arra, hogy minket gyűlöljenek. Nem akarjuk mi haddal elfoglalni Kalimegdánt, sem arra nézve nincsen szándékunk, hogy ellopjuk a nagy Milos csizmáit. A mi országunk, meg a szerbek országa közt úgy volna legjobb világ ha ma is megvolna az a régi összejárás, ami megvolt hajdan. A szerb fejedelmek tartották a sógorságot régente jó magyar úri urakkal, a Hunyadyakkal, bár ha ezen Hunyadyak nem éppen a Szibinyáni Jank utódai. Sőt újabb korban Milán király meg a mi grófunk Zichy Jenő puszi pajtások voltak. Együtt lumpoltak Párisban s a szerencsétlen Don Juant az az hogy Milánt Zichy Jenő gróf temettette el. De már most ez a gróf is elhalálozott, ki fogja majd a végtisztességet megtenni Petár király körül ? Hát ezeket mind meg kellene gondolni, de úgy látszik beleszuggerálták egymásba a balkáni népek, hogy Lengyel és Törökország sorsára jut a Habsburg monarkia és annak is most lészen az ideje.