Chicago és Környéke, 1979 (74. évfolyam, 1-52. szám)

1979-01-06 / 1. szám

Nyisztor Zoltán: Válás­­per nélkül A napokban összefu­tottam egy rég nem lá­tott fiatal ismerősöm­mel. Én megörültem a véletlen találkozásnak, őt azonban hidegen hagyta. — Hogy vagy? Hogy vagy? — kiáltottam rá, nehogy eloldalogjon. — Mint a hozzám ha­sonló, korombeli többi fiú. — Bevégezted már az egyetemet s megsze­rezted az orvosi diplo­mát? — Eszem ágában sincs! ősdiák vagyok mint a többi fiú. Beirat­kozunk az egyetemre, hogy megkaphassuk az igazolványt, ami min­denre jó, de az egyetem- ■­kre csak akkor megyünk, ha valami ramazuri, tüntetés készül. — De egy diploma mégis csak jó volna? — Ugyan kérlek, sza­porítani a diplomás munkanélküliek szá­mát? Már éppen elegen vannak! — S a kedves szüleid? — Szakítottam velük. Elváltam tőlük válóper nélkül. Szép válás volt, mondhatom. Mindket­ten örültünk neki. ők örültek, hogy megsza­badultak tőlem, én meg inkább örültem, hogy nem tudnak többet kém­kedni utánam. Pokoli örömükben ők béreltek nekem egy elegáns gar­zonlakást s fizetik is pon­tosan a lakásbért. • A találkozás után so­káig tűnődtem. Magam előtt láttam a „családi szentélyt” mint egy üres ka­tyát, melynek­ tárg­a,­­nyílvá­sz,ajtaja. Még a fogságban született ma­darak is kiröppennek, ha nyitva marad a kalitka ajtaja, hát még az embe­rek fiai! A megszökött mada­rakra a macska vár Vagy az éhhalál. S az em­berek fiaira vajon mi vár? Egy­­független, korlát­lan élet. A hasonszőrű­ek nyája. Kevesebb étel mint odahaza volt, in­kább pizza és supli (for­ró olajban sült rizsbom­ba), de annál több nő in­gyen — szerelem kizár­va — alkohol, kábító­szer, s orgia az öntudat­­lanságig.­­ A buta rendőrség né­ha rájuk csap. Nem meri ugyan letartóztatni őket, de előállítja és igazol­tatja. Aztán annak rend­je és módja szerint sza­badon bocsátja őket, mert bűntény nem ter­heli őket. A szülőket hiába fag­gatják az újságírók. Nem nyilatkoznak, vagy azzal térnek ki, hogy nem ismerik az életüket, mert rég elszakadtak tőlük. Legjobb esetben még hozzáteszik, hogy nem tételezik fel róluk, hogy valami bűnük le­hessen, pláne összeüt­közésük a törvénnyel. De ha mégis ügy volna, hát lelkük rajta! ők egy régi nagy család, amire sár nem fröccsenhet! • Pedig a szülői kalitká­ból kiröppent ifjak már régóta foglyai egy titok­zatos nagyhatalomnak, mely a családi segély helyett ellátja őket min­dennel. Nincs gondjuk semmire. Jobb dolguk van mint valaha is volt. Orgiázhatnak éjszaka, lustálkodhatnak délig, sétálhatnak naphosszat , de engedelmeskedni­ük kell annak az ismeret­len nagyhatalomnak, mely kezükbe nyomja a bombát, a puskát, a re­volvert s előírja, hogy ma melyik bírót, holnap melyik csendőrt, hol­napután melyik újság­írót, vagy politikust kell megölni vagy legalábbis ártalmatlanná tenni! S már azt is tudják, hogy nincs mitől félni­­ök. Csak lövöldözniök kell a gyilkosságoknál, bankrablásnál, ember­rablásnál, — a közönség ijedten szétrebben, ta­nú nincs semmire! őket meg kioktatják, hogy ne valljanak, csak annyit, hogy „hadifoglyoknak’,’ tekintik magukat. S rö­­högnivaló kedvük van, mert soha annyi milliót nem láttak a markuk­ban, mint amennyit egy bankrablás vagy a vált­ságdíj az elrabolt em­berekért hozott. Hát ér­demes lett volna dolgoz­ni?! S már azt is tudják, hogy ők sokan, rengete­gen vannak, egy egész társadalmi osztályt ki­tesznek. A szervezetük elél mindenüvé s hiszik, hogy előbb-utóbb az or­szág, a hatalom is a ke­zükbe kerül. • Csak azt nem tudják, hogy ugyanaz a hata­lom, melyet most kiszol­gálnak, fogja őket mint munkakerülőket börtön­be csukni!! A fejemet, teszem rá, hogy ügy lesz! Frey András írja az ENSZ székhelyéről: (Folytatás az első oldalról.)­kát kétfrontos háború lehetősége gyötörje. Ami kifogás a Pe­­kinggel való diplomáciai kapcsolat felvétele el­len elhangzott, az egy dologra összpontosul. Arra, hogy ennek kedvé­ért a nemzeti-kínai kor­mánnyal kötött szövetsé­get Carter egy évi felmon­dással megszünteti. Az ez ellen való kriti­ka így szól: " Hogyan számíthat­nak a szövetségesek Amerika hűségére, egyáltalán hogyan bíz­hat bárki is az Egyesült Államokban, ha az el­nök egyszerűen töröl­het a törvénytárból egy 24 év óta tartó katonai Segélynyújtó szerző­dést? A válasz erre az, hogy hosszú idő óta nem bízik már senki sem Amerika adott szavában. Ebből a szempontból tehát édes mindegy, hogy Car­ter mit mond, vagy mit nem mond. A világ amúgy­­is úgy néz az amerikaiak­ra, ahogy■ keleten kezelik egymást az emberek. Min­denki tudja, hogy a megál­lapodást a másik csak ak­kor fogja respektálni, ha abban a pillanatban­ majd ezt fogja gondolni, hogy ígéretének betartása az ér­dekében áll. S különben is, mikor lehetett az amerikai el­nökök szavára adni? Mit ígért Wilson az első világháború vége felé a 14 pontjában? Vagy a második világháború idején Roosevelt a híres Atlanti Chartában? Ön­­rendelkezést a népeknek, szabadságot minden em­bernek. Engedelmes irodaszolga De ennyire sem kell visszamenni. A viet­namiak cserbenhagyá­­sa mellett elég arra gon­dolni, hogy amikor a tö­rökök közbe akartak lép­ni Ciprus szigetén, John­son elnök azt mondta A földteke távoli pont­jában, a régebben Per­zsiaként ismert Iránban a Shah trónja inog, ko­ronája bizonytalanná vált. Teheránban egy mit­nekik, ha csapatokat küldenének oda, akkor az Egyesült Államok nem védenék meg Törökorszá­got orosz támadás ellen. Vagyis fittyet hányná­nak az Atlanti Szövet­ségnek. A nagy kérdés nem a körül forog, hogy politi­kailag ki törekedett he­lyesebb célok elérésére, Ankara-e, vagy Wa­shington. Hanem, hogy erkölcsi és jogi szem­pontból megengedhető-e hogy egy civilizált or­szág kormánya azzal fe­­nyegetődzék, szövetségi kötelezettségének nem fog eleget tenni. Magyarországon ilyen levélnek az átadására egy magára adó iroda­szolga sem vállalkozott volna, ha tudta volna és megértette volna, hogy becsülettel meg nem férő üzenetnek a közvetítésére akarják felhasználni. Johnson­­nak ezt a levelét Vance, a jelenlegi külügymi­niszter vitte Ankarába. Nem zárt borítékban, hanem úgy, hogy tudta, mi van benne. Akkor h­ó ember tüntetett Reza Pahlavi uralma el­len, Washingtonban sok vezető úgy tett mintha máris megbukott volna, egymás hajába kapva keresték a felelőst a­ki­sem tudott nemet mon­dani. Ez jutott eszünkbe, amikor a televízión lát­tuk, milyen széles mo­sollyal nézett Vance Gromikóra azután, hogy az atomfegyverkezés korlátozásáról szóló egyezmény-tervezet (SALT II) ügyét Génf­ben nagy lépéssel vitték előbbre. Akkor is lerítt az arcáról, hogy a fő gondja az: hogyan lehet a főnök úr tetszését kivív­ni. S minthogy a főnök úr majdnem mindenáron alá akar írni valamilyen egyezményt Brezsnyev­­vel, hogy azt nagy dia­dallal felmutathassa, Vance számára is az volt a fontos, hogy Gromikóból igenlő vá­laszt csiholjon ki. Ahogy egy kolléga mondta­, aki Genfből Washingtonba utaztá­­ban az ENSZ-hez is be­nézett:­­ Vance újabb ered­ményt ért el. Természe­tesen könnyű megegye­zést létrehozni úgy, hogy az ember enged­ D­askóért, és vitatkoztak azon, hogy a szövetsé­ges bukása után mi­tévő legyen Amerika, tehet-e valamit? Addig is amíg ezt eldöntik és bűnbakot találnak, megszokásból mindenért a C.I.A. nya­kába varrták a felelős­séget. Miért nem volt szemfülesebb? Robert Moss, egy an­gol újságíró aki szemfü­les volt, a brit lap a Daily Telegraph hasáb­jain jelenti Iránból,­­ és a főváros nagylapja, a Washington Post, szin­tén közvetíti, a követke­zőket: „Amióta Irán po­litikai válsága fellob­bant, itt Teheránban, de Nyugaton is tabu lett ar­ról beszélni milyen része volt a bajok keverésében a titkos Szovjet mester­kedéseknek? Hogy volt benne része, azt maga Brezsnyev bizonyítja Amerikát intve, nehogy szövetségese, a Shah se­gítségére siessen: „El a kezekkel Irán­t illető­leg.” Moss így sorolja fel a „szovjet kéz” munká­ját: „A két titkos szol­gálat, a KGB és a GRU évek óta végezték föld­alatti munkájukat Irán­ban. Fedőszervezetek­ben nem volt hiány. A teheráni szovjet nagykö­vet és 3 vidéki városban 100­ „diplomata műkö­dött” az Iráni­ Szovjet Kulturális Társaság, a Teheráni Szovjet Kór­ház (amely ingyen keze­li a szegényeket!). Az Aymery acélgyár 600 szovjet „technikusa” és szerte Iránban további 4.000 szovjet technikai „tanácsadó”, legálisan volt jelen. Az illegálisak számát nem lehet tudni. Amióta Afghanisztán kommunista uralom alá jutott, az Iránban élő félmillió afgháni óha­zájukból érkezett ügy­nökök bujtogatják. Az iráni örmény kisebbsé­get, a Szovjet-örmény ügynökök szervezték. A marxista-mohamedá­nok fából-vaskarikája Quadafi, Lybia radiká­lis arab­ diktatúrájá­­nak „behozatala”. Ezek a hívők között toboroz­nak. A közelkeleti orosz terjeszkedés ugródesz­kája, Dél-Yemen volt a kiképző táboruk a már működő vagy akcióra váró „partizánoknak” kiképzésüket 5.000 ku­bai segítette, — ők Abesszíniából érkeztek, — kelet-német és más kelet-európai „szakér­tők” segédkeznek. — A beszivárgás, amíg Iraq nem szakított kommu­nista barátaival, onnét történt, — most Pakisz­tán és India az út. — „Tudeh”, Irán illegális kommunista pártja mélynyomású tökéletes kiállítású röpiratait drága, modern és tökéle­tes nyomda készíti, fel­tehetően a teheráni szov­jet nagykövetség mélyé­ben. A rengeteg radiká­lis elem jelenléte ma­gyarázza, miért lett mo­hamedán tüntetéseknek hirtelen nyugatellenes irányzata, mért gyújtot­ták fel korábban az an­gol nagykövetséget,­ ki kívánja a jenkik haza­térését?” Robert Moss nem mentesíti a perzsa shah­­ot hibák elkövetésétől. Amikor a középkorból, abszolutisztikus uralom­hoz szokott népét 1978- ba vezette át, túlságosan sietett, elmulasztotta po­litikai bázisának kiépí­tését. Mindent a császá­ri palotából intéztek, gyakran gyarló és kor­rupt hivatalnokok. Kon­zervatív bazár-árusok­tól a reakciós mullah-tól a mohamedán prédiká­toroktól (akik a nőket ismét fátyolba zárnák) egészen a nagypolgá­rok elidegenedett egye­temista diák­ fiai­ig, ha­talmas koalíció született Reza Pahlavi megbuk­tatására. De nem két­séges ki segített ezt egy­bekovácsolni, az sem kétséges, hogy az 1,600 mérföldes közös szovjet­iráni határnak mi volt ebben a szerepe. Ez kényszerítette a shah-ot hallgatásra, az enyhébb szovjet magatartás re­ményében. De számít­hat-e erre a Közelkelet régi rendjének rendőre? A shah személye volt a Perzsa Öböl eddigi biz­tonságának letétemé­nyese. Nyugateurópá­­ba induló olajszállít­mányok 70 és a Japán­ba küldöttek 90 %-a ezen az öblön át hajózik ren­deltetése felé. Ha a shah uralma megdőlne, Izra­el és Dél-Afrika el len­ne vágva az olajtól. Ha Iránban uralom válto­zás következne be, mondjuk a kezdetben egy a líbiai diktátorhoz Quadafi ezredeshez ha­sonló muzulmán diktá­tor létesítene egy pro­­szovjet rezsimet, úgy a nyugatbarát kis arab­­államok és anyagi védel­mezőjük, Szaudi Arábia kugli-bábuk módjára sorban kidőlnének. Mindennek következmé­nye, fejezi be fejtegeté­seit Teheránban végzett kutatásainak alapján, Robert Moss, a Daily Te­legraph munkatársa,­­ mindennek kihatása a Nyugatra katasztrofális lenne. A Hormuz-­ Szo­roson minden 10-15 perc­ben olajjal telt teher­szállító hajó halad ke­resztül útban a Nyugat felé. Ennek elvágását még a nyugati „liberá­lis” körök is életve­szélynek kellene, hogy tekintsék. Kérdés, hogy ezek rá­­érnek-e törődni a figyel­meztetéssel, most ami­kor maguk is izgalmas játszmába kezdtek: a Második Empire meg­alakításába, saját ha­talmuk visszanyerésé­nek reményében. 4000 szovjet „technikai” tanácsadó Iránban! Kovács Imre: Lengyel büszkeség — lengyel öntudat A pápaválasztás következményei Határtalan büszkeség, felforróso­­dott nemzeti öntudat hatotta át a len­gyeleket Karol Wojtyla krakkói ér­sek pápává választásakor. Ekkora kitüntetés ritkán ér egy nemzetet, főleg történelmi és világpolitikai távlatokban, nem csoda tehát, hogy a lengyelek valósággal megrészegül­­tek az esemény hallatára. De a len­gyel nép reakciójánál is nagyobb volt a kommunista kormányzat, az egész szovjet tábor meglepetése, mert az új pápa származása és ma­gatartása olyan kihívás elé állítot­ta, amilyenre ugyancsak még nem volt példa. A helyzet drámaiságát mi sem bi­zonyítja jobban, minthogy a kezdeti óriási lelkesedést a hit és a nemzeti érzés elmélyülése, a katolikus egy­ház új szerepének nagyon komoly, határozott és bátor vizsgálata követ­te, miközben a kommunista kor­mányzat csak hápogott és mindez­­ideig nem tudta, nem merte az ese­mény és következményei mérlegét elkészíteni. Nagy jelentőségű sze­repcsere történt Lengyelország­ban : az ország vezetését bitorló kom­munista párttól a nemzet tényleges képviselője, a katolikus egyház ma­gához ragadta a kezdeményezést, rá­döbbentette a lengyeleket történel­mi feladatuk, Polonnia megtartásá­ra, függetlenségük biztosítására. Alárendeltségéből, amibe a párt szorította, egyelőre partnerként lé­pett elő a lengyel katolikus egyház, hogy nélküle ezentúl semmi se történ­hessék az országban, a lengyel nép­pel! Amint visszatért Rómából, a pápa­­választás után, Stefan Wyszynski bí­boros, Lengyelország prímása, a varsói székesegyházban hálaadó is­tentiszteletet tartott. Az óriási szé­kesegyház megtelt hívőkkel, a kiszo­rultak az utcán és a szomszédos templomokban megafonon keresz­tül hallgatták, valami tízezer len­­gy^L a nggy ^ a. böl^s prímás prédi­kációját, aki történelmi érzésekel­ és hivatástudattal pásztorolja nyáját. Wyszynski először is hódolatát fe­jezte ki a katolikus egyház új feje, a Szent Péter örökébe lépett II. Já­nos Pál pápa, immár minden idők legnagyobb lengyelje iránt. Kifejez­te a lengyel prímás azt a remé­nyét is, hogy a lengyel pápa haza­látogathat szülőföldjére, Lengyelor­szágba, amikor annak idején elérke­zettnek látja. Az öröm és a büszkeség kifejezé­se után Wyszynski bíboros-prímás erőteljesen kinyilatkoztatta a katoli­kus egyház szerepét és jelentőségét a lengyel történelemben, együvétar­­tozását a lengyel néppel. Emlékez­tette hallgatóságát, a hívőket, hogy a katolikus egyházat hiába bírálták, amiért „érzelgős, hagyománytisz­telő, nemzeti”, Karol Wojtyla meg­választásával pápának nagy, megér­demelt igazolást kaptak, s a kritiku­sok egyszerre elnémultak, nem tudtak mit mondani. A lengyel katolikus egyház mindig egy volt a néppel, az egyház maga a lengyel nemzet, ezért az egyház sohasem, egy pillanatra sem adta, nem adhatta fel hivatását, nem hát­rált meg a nehézségek előtt: a papok imádkoztak, jóra, erkölcsre, Isten tiszteletére és hazafiasságra intették és nevelték a népet, különösen a gye­rekeket, a fiatalokat. Lengyel pápa választásával a világ figyelme Len­gyelországra terelődött, ami örö­mükben és büszkeségükben való osz­tozkodás mellett kötelezettségeket is rótt rájuk: ezentúl még nagyobb buzgalommal kell szolgálniuk az egyházat és a nemzetet. Mivel a lengyel katolikus egyház­ra az eddiginél sokkal nagyobb szol­gálat és kötelezettség hárult, Wy­szynski bíboros-prímás kemény han­­gon követelte az egyházellenes in­tézkedések azonnali beszüntetését. Tűrhetetlen, hogy az egyházat hiva­tása teljesítésében akadályozzák, pártbürokraták akarják megszab­ni, hogy mit tehet, mit nem, amikor történelmi szerepében túlélte a kü­­­­lönböző és sorra letűnt politikai rend­szereket. A határozott hang, a bátor kinyi­latkoztatás nem hagyott kétséget, hogy a lengyel katolikus egyház tel­jesíteni fogja feladatát, ami a hívők istápolása mellett kiterjed a nemzet ügyeinek képviseletére is minden te­kintetben, de elsősorban az emberi és szociális jogok betartásának biz­tosítására. Az egyház új elszántsá­­gának demonstrálására napokon be­­i­­ül döntő'JgföMOSe­gil' STESKinTünSr'' hozott. Lengyelország 1918. novem­ber 11-én, vagyis az első világhábo­rú befejező fegyverszüneti egyez­mény napján nyerte el függetlensé­gét. Pontosabban, akkor kiáltották ki függetlenségüket a lengyelek. A szovjetsponzorálta kommunista kor­mányzat megalakulása 1974 óta, el­hallgatta az évfordulót, most azon­ban, a nagy lelkesedés közepette szükségesnek tartotta, hogy meg­emlékezzenek a nagy napról. Igen ám, de össze akarták kapcsol­ni a bolsevik forradalom évforduló­jával, s a kommunisták úgy tervez­ték, hogy november 11-e helyett no­vember hatodikén emlékeznek. Illet­ve november hatodikén kezdődjenek az ünnepségek a lengyel parlament (Sejm) ünnepélyes ülésével, s Ed­ward Gierek első párttitkár esti rá­dióbeszédével. Az egyház novem­ber 11-hez ragaszkodott, még­hozzá olyan formában, ami kétségbevon­hatatlanná tette elsőbbségét a nem­zet vezetésében. Méltóságteljesen november 11-én a lublini katolikus egyetemen ren­deztek nagy ünnepséget, melynek szónoka Wyszynski volt, kilenc nyu­gati nagykövet tüntető jelenlété­ben­­(a szovjet kormány otrombán hatodikára küldte üdvözleteit, a nyugati országok Franciaország vezetésével november 11-ét tartot­ták helyesnek és megfelelőnek...) A lublini katolikus egyetem alapítása egybe esett a lengyel függetlenség ki­kiáltásával, s jelenleg az egyetlen egyetemi rangú katolikus főiskola az egész szovjet táborban; a megemlé­kezés egyszerre demonstrálta a ka­tolicizmus jelentőségét és az egyház szerepét Lengyelországban. Nagy népszerűsége és történelmi szerepe tudatában a lengyel katoli­kus egyház igen fontos elhatározás elé került; döntenie kell, hogy ellen­zéke maradjon-e a kommunista rendszernek, s akkor olyan politikai tevékenységet is kell vállalnia, mint pl. az igen erős lengyel disszidens mozgalommal az együttműködés, ami eltéríthető elsődleges, igazi fel­adatától a hívők istápolásától. Vagy­­ha tartózkodik a politikai tevékeny­ségtől, miként viszonyuljon a kom­munista rendszerhez, melyet válto­zatlanul ellenez, de amellyel egyelő­re mégis ki kell jönnie. A lengyel disszidens mozgalom nyílt, sokrétű, sokféle célkitűzés­sel, variációval, aminek közös ne­vezőre hozása szinte lehetetlen. A disszidensek zöme csak reformokra gondol, mintsem a rendszer levál­tására; a kisebbség is inkább a jo­gok teljességét követeli, hogy a biz­tosításukkal a lengyelek maguk döntsék el, milyen rendszerben, ho­gyan akarnak élni. A függetlenségi évfordulón saját ünnepségeikkel ad­tak jelt magukról, de nekik is tisz­tázni kell viszonyukat az egyházhoz. Wyszynski bíboros-prímás, de II. Já­nos Pál pápa is krakkói érsek korá­bb­ban, minduntalan a disszidensek v­édelmére leéltek; fiatal papok csat­lakoztak a disszidens mozgalmak­hoz, a disszidensek a templomok­ban összejöveteleket, megbeszélése­ket és gyűléseket tarthatnak. A len­gyel katolikus egyház álláspontja azonban szerepének és intézményes létezésének szigorú elkülönítése, hogy semiféle kötöttség, elkötele­zettség ne befolyásolhassa hivatá­sa teljesítésében. Ez a magatartásbeli fegyelem még inkább áll a kommunisták kor­mányzathoz való viszonyában. A len­gyel katolikus egyház élesen és nyíl­tan követeli, hogyha már kimondot­ták az állam és az egyház szigorú elválasztását, akkor a kommunista kormányzat ne üsse minduntalan ügyeikbe az orrát; hagyja abba a zaklatást; biztosítsa az alkotmányba foglalt jogaikat; szüntesse meg a cenzúrát, engedélyezze katolikus szervezetek alakulását, biztosítsa számukra a rádió- és televízióállo­mások használatát oly mértékben, mint ahogy azokat az állam használ­ja, hiszen közpénzen működnek. Amit lényegében az adott viszo­nyok közepette a lengyel katolikus egyház követei, egyenrangúság. Ideológiai és működési egyenrangú­ság, aminek kiszámíthatatlan kö­vetkezményeivel a kommunista kor­mányzat nagyon is tisztában van, ezért ellenzi. Az egy­enrangúság nyílt­­ vetélkedést jelentene, mind a nem­zetre gyakorolt befolyás tekinteté­ben, mind pedig Lengyelország jö­vőbeni kurzusának meghatározásá­ra. A lengyel kommunista párt Le­nin tanításaira és Moszkva támoga­tására támaszkodik, a láthatáron pedig ott áll az új pápa alakja, aki mögött kétezer év áll, amiből a má­sodik évezred Lengyelországot is magában foglalja. Mi lesz, ha II. János Pál alakja egyre nagyobbodik a láthatáron, s egyszer, talán nem is olyan sokára, lengyel földre lép... II. János Pál pápa 3. oldal

Next