Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)
1983-05-21 / 21. szám
Megzápult büszkeség... Ifj. Fekete István Korán, amikor az álmosarcú reggel még azon tusakodott önmagával, hogy érdemes-e felkelnie, mint egy energia túltengésben szenvedő szöcske ugrottam ki az ágyamból. Pedig csak alig néhány órát aludtam, mert hajnalig néztem a televíziós készüléket, melynek néha tiszta, de többnyire zavaros képernyője a holdon mászkáló amerikai űrrepülőket mutatta. A rövid alvás ellenére frissnek, üdének, erősnek, bátornak és végtelenül okosnak éreztem magam. És olyan várakozással néztem a nagy nap elé, mint ahogy a szende és szeplőtelen órák várják a nászéjszakájukat. Felajzott lelkiállapotom persze nem volt egyedülálló, hiszen ezen a napon nemcsak én és az Egyesült Államok legtöbb polgára volt önünneplő extazisban, hanem szinte az egész világ emberisége büszke melldöngetéssel méltatta az amerikai holdrakéta sikerét. A hideg, meleg és langyos háborúk évtizedes ellenségeskedését Kelet és Nyugat a feledés rongyos futószőnyege alá seperte ezen a nagy napon és vállveregetve gratuláltak egymásnak a fenomenális sikerhez. Ami nem csak Amerika technikai eredménye volt, hanem az egyetemes emberiségé. A homo sapiensek közös diadala! Ezen a napon minden gyepesagyú tökfej és vízfejű kretén lángésznek érezte magát. Szomszédok, akik évek óta haragban voltak szívélyes mosolylyal üdvözölték egymást. — Micsoda őrületes siker, kedves Mr. Nelson! Micsoda siker!! — Szédületes, hogy mit tudunk, drága Mr. Wilson ... Egyszerűen reszketek az izgalomtól és büszkeségtől! Éppen reggeliztem, amikor beállított Mrs. Vojt, aki már közel járt a hetven évhez és azzal egészítette ki a nyugdíját, hogy néhány hozzám hasonló lusta és rendetlen legényember lakását és ruházatát rendben tartotta. — Na, mit szól hozzá, Mrs. Wojt, hogy már a Holdon járkálunk?! A ..H..O..L..D..O..N..! — szótagoltam drámai szemforgatással. — A kedves édesanyja biztos szégyellené, hogy maga az ő fia, ha látná ezt a förtelmes disznóságot... — csóválta fejét Vojtné, mintha nem is hallaná kérdésemet és fáradt arcán határozott undor volt, ahogy körülnézett a konyhámban. — Sértegetések helyett inkább arról beszéljen, hogy mi a véleménye az űrrepülőkről?! — Az a véleményem, hogy előbb-utóbb majd leeszi a fene őket abból a ménkű magasból... — és nagy zörgéssel mosogatni kezdett. Személyes sértésnek vettem az öregasszony érdektelenségét, s csak az a gondolat nyugtatott meg, némiképp, hogy biztos csak az irigység beszél belőle, mert ő nem tartozik a mi zseniális korosztályunkhoz. Nem mondom, már elődeink is gyanították, hogy földünk csak egy kis része a nagy világmindenségnek. Copernicus atya, — az ókori Verne Gyula — például már 1543-ban írt valami misztikus bohózatot, ami szerint a föld csak egy kis szürke, jelentéktelen bolygója a mindenségnek. Elővigyázatos fiú lévén, erről a felfedezéséről persze bölcsen hallgatott, egészen addig, amíg a gügyekor fecsegési vágya erőt nem vett rajta. Az inkvizíció idején ugyanis az állami és főként a vallási főmuftik nem nézték jó szemmel az ilyen „téves” és bujtogató elméleteket. Nemtetszésüket pedig többnyire azzal fejezték ki, hogy mint egy tejföles-foghagymás lángost, olajban szép sárgásbarnára sütötték azt a szerencsétlent, aki ilyen őrültségekre még csak gondolni is merészelt. Korán érkeztem a munkahelyemre, ahol Mrs. Orlowski a lengyel származású takarítónő törölgette az íróasztalokat. — Az anyjuk űrrepülők, ezek aztán stramm gyerekek! — mondtam neki köszönés helyett. — Ezektől igazán nem sajnálom a pénzt, amit rájuk költ az állam! — Ilyen hülyeségekre van pénz, mi?! — csattant fel Mrs. Orlowski. —Bezzeg a magamfajta szegény özvegyasszony már évek óta hiába könyörög fizetésemelésért, pedig négy kiskorú gyermekem van... — Hogy tud maga ilyen óriási világtörténelmi eseménynél a saját piszlicsáré ügyeivel foglalkozni? ! — kérdeztem felháborodva. Orlowskiné nem válaszolt, csak mérges arccal kirázta a porrongyát az íróasztalom közelében. Mielőtt elmérgesedett volna a helyzet közöttünk, befutott az egyik munkatársam, akit a szülei — bizonyára nagyzási hóbortból — Hannibal keresztnévvel indítottak neki az életnek. — Hát, egy kis észért és bátorságért nem megyünk a szomszédba! — süvöltötte Hannibal, mikor belépett az ajtón és olyan dölyfösen düllesztette ki satnya csirkemellét, mintha ő találta volna fel a rakétát és személyesen bukdácsolt volna odafent a hold kihűlt zsarátnokán. Kissé megdöbbentett hősködése, mert Hannibal elképesztően nyamvadt alak volt. A régi római hadvezér biztos szörnyű sértésnek vette volna, ha tud róla, hogy egy ilyen elfuserált férfi-utánzat a nevét bitorolja. Arról a Hannibálról beszélek, aki amikor az egyik krakélerszándékú portyázása során meglátta az Alpokat, pár pillanat döbbent bámészkodás után állítólag azt az időtlenséget mondta, hogy: ,,Qui habet tempus, habet vitam”! Vagyis, hogy — aki időt nyer, életet nyer, —ét dromedár elefántja hátán ülve nekivezette rémüldöző seregét a zergéknek való sziklás meredeknek A mi irodánk Hannibálja nemhogy hadvezérbem lehetett sehol, hanem még közkatona sem, miután a világ egyetlen önérzetes hadserege sem adott volna neki egyenruhát. A hozzá hasonló alakokat még az üdvhadsereg is csak komoly protekcióval vesz be soraiba. Hogy ne kelljen a hősködő Hannibállal beszélnem, úgy csináltam mint aki nekifogott a munkának és fontoskodva töprengő arckifejezéssel matattam az asztalomon lévő papírok között. Közben azon morfondíroztam, hogy lám, — meg ki csak, — milyen csodálatosan fejlődik a világ. Hiszen gondoljunk csak arra, hogy nagyapáink , apáink milyen óriási felhajtást csináltak 1927-ben amikor Charles Lindbergh átrepülte az Atlant Óceánt. Ma még egy műtrágya-permetező, rozog egymotoros másodpilótája is pirulva szabadkozna ha egy ilyen kis repülőút miatt valaki megdicsérné Ebédidőben elmentem nyilatkozni, mert köztudomású, hogy az élet nagyfontosságú dolgait a borbélyüzletben lehet legjobban megvitatni. — Hát, ezt is megértük! — mondtam, miközben Mario az olasz borbély nyakamba akasztotta a fehér lepedőt. — Micsodát? — értelmetlenkedett Mario. — Ne vicceljen, jóember! —néztem szigorúan a jóképű fodrászra. — Maga nagyon jól tudja, hogy a sikeres holdrakétáról beszélek ! Talán nem érdekli magát ez a fantasztikus eredmény?! — Miután nekem hat gyerekem van, engem sokkal jobban érdekel, hogy a jövő héttől tíz százalékkal felmegy a tej és a vaj ára. — A tudomány vívmányaiért mindenkinek áldozatot kell hozni. Mindenkinek! — mondtam egy hatodrangú ripacs pátoszával s egy pillanatra magam is elhittem ezt az őrültséget. — Hozzanak áldozatot azok az agyalágyult hülyék, akiknek fontos az ilyen tudományos nagyravágyás és hiúság! — harsogta villogó szemmel az olasz és egy pillanatig sem volt kétséges, hogy engem az agyalágyult hülyék egyik élenjáró tagjának tart. Finom kultúrember vagyok, s így természetesen figyelmen kívül hagytam durva sértését és barátságosan mosolyogtam a felhevült taliánra. Szükségtelen mondanom, hogy kultúrált viselkedésemben és barátságos mosolyomban némiképp közrejátszott, hogy Mario hosszú, hegyes ollója gyanúsan közel villogott a szememhez. Este randevúm volt, s taxival mentem a találkára. — Micsoda büszkeség és öröm ez a mai nap az emberiségnek! — mondtam a sofőrnek. — Lehet, hogy másnak öröm ez a nap uram..., de az én fiamat a múlt héten koporsóban hozták haza Vietnamból... Ma lett volna húsz éves... — és a ráncos, fekete kéz keserűen legyintett a semmibe. A taxiban hirtelen nehéz lett a csend, s az én szégyenletesen felszínes világszemléletem rózsaszín szemüvege lassan lecsúszott az orromról. Döbbenten kérdezgettem magamtól, hogy minek is lelkesedtem én egész nap? Hát annyira önző vagy vak lennék, hogy ne látnám a valóságot? A római császárság idejére gondoltam, amikor cirkuszi játékokkal szórakoztatták a köznépet, mert kenyeret és emberi életet nem tudtak vagy nem akartak adni nekik a hatalmon lévők. Winston Churchill a neves angol miniszterelnök a második világháború idején azt mondta a nehéz életre panaszkodó honfitársainak, hogy: — Amíg nem kívánkoznak el erről a földről, addig becsüljék meg az életet és a legapróbb földi örömért is adjanak hálát az Úristennek! Úgy látszik elérkezett az idő, — gondoltam — amikor már, ha nem is túlvilágra, de legalább háromszázezer kilométerre elkívánkozunk a földtől. Ámbár, hogy mit keresünk a Holdon, azt nem tudom, hiszen annyi sok tennivalónk lenne itt a földön is. Amikor kifizettem a taxit, szíven ütött a fiát sirató néger sofőr könnyes arcának elesett szomorúsága. És hirtelen rádöbbentem, hogy egy emberi könnycseppben sokkal több szépség és csoda van, mint ezer holdrakétában. S a nagy napon, amikor a világ a technika fejlődésétől és az emberi agy zsenialitásától elbűvölve ünnepelte önmagát, én furcsán összeszorult torokkal néztem a taxi után, amely a szomorú néger apával nekifutott a neonfényes éjszakának. VÍZSZINTES. 3. Kettő néni fér meg egy csárdában. 8. Marlene Dietrich, jó világhírű filmszinésznő aforizmája (zárt betűk: Ö, O); folyt, a függ. 29 sz. sorban. 10. Attila feleségének neve. 11. Darabokra szakít. 13. Pinceszag. 14. Tartósított hentesáru 15. Erdei gyümölcs, névelővel. 17. Jág ... biztosítanak neki (minden támogatást megkap). 18. Gö ig betű. 21. Nemzeti Bajnokság. 22. Olimpia bajnok ökölvívónk. 24. „Aludni ... tilos” (Aszlány Károly regénye). 25. Ausztriai folyó és a torkolatánál fekvő város. 27. Az argon és az oxigén vegyjele 28. ...kochba; kérdés-felelet játék. 31. Hasznos madár. 33. A mangán vegyjele. 34. Rossz előjel. 35 A vascsoportba tartozó elem. 37. Személyedre 38. fele széles! 39. Sivatag az USA-ban, Mexikó határán. 40. Pelyhetlen madárfióka jelzője. 45 Vizeinkben gyakori hal, névelővel. 47. Gárdony színműve. 50. Körülbelül. 51. ... kezekkel! 52. Diszfelvonulás. 54. Ennivaló. 55. Európai nép. 56 Szomszédos ország államfője. 58. Fohász. 59. Vissza vegyi elem. 61. Ősrégi hangulatú (pl. várkastély) 63. A „Rab Ráby” írójának névbetűi. 64. „Az .. mohikán" (Cooper regénye). 66. Az erbium vegyjele. 68. Többszörös világbajnok asztaliteniszez (Ferenc). 69. Kórházban élnek. 72. Nevetséges 74. Versenyló lassú vágtája. 75. A hajó része. 7( Iráni nyelvű nép, Kabul a fővárosuk. 77. Altatószer. 79. A Kaszpi-tenger körül elterülő vidék régió FÜGGŐLEGES: 1. Teljesen. 2. Fémipari üzemrész. 4. „Két ... szolgája” (Goldoni). 5. A negyedik generáció tagja. 6. Barcsai ...; erdélyi fejedelem volt. 7. Iráni uralkodó. 8. Nemesfém. 9. Svéd város, amelyről két elemet is elneveztek (a vegyjelük: Y és Yb). 11. Násfa része! 12. Péteri egynemű betűi. 16. Nyelvi,,stilisztikai eszköz, viszonyítás valamihez. 18. Időszámításunk előtt. 19. Előállít, gyárt. 20. A „Bánk bán” megrázó sorsú alakja. 23. A Nemzetközi Szocialista Iroda névbetűi. 26. Bulgária autójele. 29. A viszsz. 8. sz. alatti aforizma befejezése (zárt betűk: I, R). 30. Feszültségcsökkentő transzformátor. 32. Orvosi mérőműszer röv. 36. Segíti a labirintusból kijutni. 38. Török katonai rang volt. 41. A Ludolf-féle szám. 42. A ruha tartozéka. 43. Az előbbi sor fele. 44. Nílusi sásféle növény, ebből készült az ókorban az írásra használt hártya. 46. A béke jelképe. 48. Labdarúgó szövetségi kapitány (Lajos). 49. A „Magyar Hírmondó” szerkesztője (Mátyás, 1749—1810). 53. Ha ilyen a patkó, ehető. 57. Azonos betűk. 60. Irodalomtörténész; először közölte magyar nyelven több mint 500 író adatait (1712—1769). 62. Hirtelen munkába kezd. 65. Szárnyas ... (Pegazus). 67. Móricz Zsigmond műve. 70. Hangrögzítő berendezés köznapi neve, névelővel. 71. Kúppal ellátott. 72. Aka betűi keverve. 73. Csopak páros betűi. 74. Beszorító szerszám. 75. Nagy a ... (kockázatos). 78. Tetejére. Kettőjüktől búcsúzunk SZŐKE KLÁRI Áprilisban két veszteség ért bennünket. 15-én Illyés Gyula, 20-án Mezei Mária művésznő költözött el az élők sorából. Mindketten szép kort értek meg. Illyés Gyula nyolcvan, Mezei Mária hetven évet. Mégis, az ember lelke úgy érzi még élhettek volna? Az ilyen nagyokkal, példaképekkel, az ember nem tud betelni soha. Ilyenkor a halál szinte elviselhetetlen. Illyés Gyula nemzetünk író-költője végakarata úgy szólt, hogy pap szentelje, temesse, latin szertartás szerint. Tízezer magyar mondta koporsója mellett a Mi Atyánk-ot. Azután a papok elvonultak s következtek a hivatalosak. Sokan mondtak búcsú beszédet, de Csoóri Sándornak nem engedélyezték... Kodály „Elmegyek, elmegyek” művével gondolták befejezni a temetést, de az összegyűlt nép elénekelte a Himnuszt, majd a Szózatot. A tisztelet és búcsú koszorúi betakarták a friss hantot. De ezeket a szalagos koszorúkat mindet beborította a magyar fiatalok egy szál virága, melyet órákon át tartó menetben, sorban, rendre a sírra helyeztek. Illyés Gyula, akinek szavait és tetteit a meggyötört és elszakított nép minden fia figyelte, eltávozott. Hogy lesz tovább? Ki lesz a mi reménységünk? — kezdik odahaza és az elszakított területeken? Talán éppen az a Csoóri, akit a sírtól elutasítottak?• Mezei Mária művésznő sorsa olyan volt mint sokunké, vagy sokunk szüleié. A Rákosi éra alatt kitiltották minden színházból. (Apáinkat úgyszintén, elbocsájtották addigi állásaikból s még jó ha nem börtönbe, hanem kubikolni mehettek.) Nehéz sorsa volt ennek a bátor művésznőnek. Édesanya nélkül nőtt föl, aki akkor halt meg amikor őt világra hozta. Neki magának soha nem lehetett gyermeke. Már ennyi elég lenne egy embernek, de még a színháztól, a hivatásától is eltiltották. 1944- ben a háború, az ostrom alatt, fölmenekült a Tátrába. S ott, a rémület, a kétségbeesés, az országirtás idején csoda történt vele, hívő ember lett. Amikor visszatért, egy saját maga által öszszeállított műsorral lépett meghurcolt, maradék közönsége elé, amellyel vigaszt akart nyújtani, Istenben reménységet: „Hoztam valamit a hegyekből” címmel. A klerikálisnak kikiáltott Mezeit aki most még „zsoltáros” is lett, — kitiltották Budapest összes színházából. Mindent csinált, hogy élhessen, még csepűrágók között is föllépett „chansonokat” énekelve. Aztán lassan, mások segítségével, ismét színpadra jutott. De a könynyű darabokon túl többet is akart nyújtani. Egy élmunkás rendezvényen elszavalta (1950- ben!) Babits Mihály „Húsvét előtt’ című versét, s mint lázítót, ezért ismét kitiltották Budapestről. Íme egy rövid részlet a versből: „Most mikor a levegőn, a szél erején Érezni nedves izét vérünk nedvének, Drága magyar vér italának Nekem, mikor ittam e sós levegőt, kisebzett szájam S a szék most fájnak e szájnak De ha szétszakad ajkam akkor is Magyar dal március évadán Szélnek tör a véres ének Én nem a győztest, a vak hőst Kinek minden lépése halál Tekintetétől ájul a szó s kéznyomásra szolgaság Hanem azt, aki lesz, akárki, Ki először mondja ki azt a szót, Ki először el meri mondani, kiáltani, bátor, bátor, Azt a varázs szét, százezrek várta lélegzetadó, szent, Ember megváltó, visszaadó, Nemzet megmentő, Kapu nyitó Szabadító drága szót, hogy elég elég! Elég volt, hogy béke, béke, béke már Legyen vége már! Aki alszik aludjon. Aki él az éljen. A szegény hős pihenjen A szegény nép reméljen Szóljanak a harangok, szóljon halleluja Mire jön új március viruljunk ki újra Egyik része munkára másik temetésre, Adjon Isten bort búzát, bort a feledésre...! E bátor művésznőnek megrendítő és egyben csodálatos sorsát lemez is őrzi „Életem története három tételben” címmel. Én hangszalagra átvéve ajándékba kaptam egy kedves olvasónktól. Azóta számtalan összejövetelen hallgatják párizsi magyarok. Sokan átvették. Terjed, terjed, Mezei Mária sokunk szívébe beírta nevét örökre! — Békesség neki — művészetével, bátorságával, Isten hitével. Ott cseng fülemben az a mondata is, amikor az otthoni hivatalosak által kikiáltott „őrült” Latinovits Zoltán halálakor így nyilatkozott Mezei Mária: Ennek a csodálatos „zseninek” az elvesztésekor csak zokoghatunk. Még csak azt mondanám Mezei Mária halálakor emlékezve: bár adna az Isten sokunknak olyan bátor szívet, mint amilyet neki adott. COMPLETE ALTERATIONS REMODELING—RESTYLING Férfi női és gyermekruhák: • Átalakítás • Javítás Bartos Katherine Előzetes bejelentés ♦ szükséges. Tel: 463-4898 Kedves Olvasóink! Kérjük, hogy támogassák a lapunkban hirdető Üzletembereket és Egyesületeket, mert az ő — sokszor erejüket meghaladó — áldozatvállalásuk nélkül, vagy nem lenne magyar újság Chicagóban, vagy előfizetési díj legalább háromszorosa lenne a jelenlegi árnak. a Chicago és Környéke Szerkesztősége I négy Nyelven a magyar szabadságért! . ® NEMZETŐR ® «nMmunatiáBan»a«iona MEGJELENIK HAVONTA Kiadóhivatal, 8 München 34 Pontr. 70. Germany Felelős szerkesztő és kiadó: KECSKÉS!-TOLLAS TIBOR Lapunk az 1848-as alapítású Nemzetőr utóda, az emigráció egyetlen olyan sajtóorgánuma, mely a magyar számon kívül három világnyelven: angolul, németül és franciául több mint két évtizede a legnagyobb anyagi nehézségek ellenére is rendszeresen megjelenik. 94 országban igyekszik ébrentartani a Kárpát-medencében élő magyarság emberi, nemzeti kisebbségi jogainak ügyét. A történelem tanítása, az emigrációk tanulsága, hogy idekint nem magunkat, hanem a külföldet kell meggyőznünk igazságunkról. Ezért van szükség világnyelveken megjelenő magyar sajtóra és könyvre, így dolgoztak félévszázaddal ezelőtt Benesék és Masarykék Pittsburghban — és nem kis eredménnyel. Idegen nyelvű kiadványaink zömét tiszteletpéldányként küldjük szét a szabad világ politikusainak, íróinak, tudósainak, szervezeteinek és sajtójának. Rajtuk keresztül nyerünk új és új barátokat a magyar szabadság ügyének. Az elmúlt 23 év során közel 1500 cikkünket vette át a világsajtó. Ezért kérjük azokat, akik anyagilag megtehetik: 1. Rendeljék meg a lapot. Évi előfizetés légipostán $ 16.00. 2. Pártoló-tagok évi adománya: $30.00 (személyi csekken is beküldhető) A pártoló-tagok a magyar számon kívül a kivánt idegen nyelvű számot is díjtalanul kapják. Minden pártolónknak igazoló lapot küldünk, melyben évenkint a beküldött adomány összegét beragasztható emlékbélyeggel nyugtázzuk. Név: (vagy szervezet neve)......................................................................... Cím: Chicagói képviselőnk és terjesztőnk: báró Pongrácz Cili 8333 N. Mango St. Morton Grove 111. 60053 oldal