Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)
1984-07-14 / 28. szám
Két háború között (Első közlemény) Fáy István „Talált Kincs” című írásomban elmondtam, hogyan jutottam birtokába a Nemzeti Újság 1928—29 évi teljes évfolyamának. Ismertettem, hogy amit találtam az ma már történelem és bejelentettem Olvasóinknak, hogy ezekből a rendkívüli értékű cikkekből sorozatban fogok közölni olyanokat, melyek az egész magyarság számára ma is az újdonság erejével hatnak, annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert ötvenöt évvel ezelőtt jelentek meg hazánk egyik (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Eddig ismeretlen döntő bizonyítékokat szolgáltat Hodzsa Milán csehszlovák miniszter Károlyi Mihálynak és rendszerének soha meg nem bocsátható bűnösségéről, arról a vétkes hanyagságról, amellyel a Felvidéket a cseh politikai szédelgés és zsákmányolás áldozataként kiszolgáltatta. Koronatanú beszél Hodzsa Milán személyében, aki leplezetlen őszinteséggel, sőt szemérmetlenséggel tárja fel saját szerepét abban az ezer hájjal megkent, álnok, gonosz, lelkiismeretlen munkában, amelyben a legfelelősebb segítőtárs Károlyi Mihály és a körülötte csoportosult politikai gyülevészhad, az áldozat pedig az ezeréves Magyarország volt vezető napilapjában. Ma, az első közleményben egy egészen megdöbbentő írást közlök szóról-szóra, a lap 1929. január 1-én megjelent számából, mely annál is inkább nagy érdeklődésre tarthat számot, mert a kettős járom alatt nyögő felvidéki magyarság csalással való megszerzését írja le a leghitelesebb tanú HODZSA MILÁN cikke alapján, melyet az egyik csehszlovák újságban tett közzé 1928. december 31-én. Hodzsa olyan erkölcsi bizonyítványt állított ki önmagáról, amelynek visszataszító és elrémítő volta páratlan a maga nemében. A csehek azonban ezt meg fogják neki bocsátani, mert az ő érdeküket skrupulus nélkül szolgálta. De ki bocsátja, vagy bocsáthatja meg valaha Károlyi képeit, akiről íme kiderül, hogy volt fegyvere és minden eszköze a helyzet megmentésére, de nem tett semmit, amit tehetett volna, sőt elmulasztotta. Hodzsa leleplezései az egész világ elé kívánkoznak, mert azt látnia és tudnia kell végre a Trianonért felelős hatalmaknak is, hogy milyen eszközökkel darabolták fel a történelmi Magyarországot, s micsoda erkölcsi fertő az. Mikor maga Hodzsa is elismeri, hogy az az antant félrevezetésével csikart ki intézkedéseket, s hogy a maPrága, 1928. december 31 (Magyar Távirati Iroda.) A Szlovenszki Dennik folytatja Hodzsa pozsonyi beszédének ismertetését a tíz év előtti cseh—magyar tárgyalásokról. Hodzsa szerint a magyar katonák közül a forradalom idején csak azok akartak leszerelni, akiknek valami vagyonuk volt, míg a vagyontalanok tovább akartak háborúskodni és erősen készültek a Felvidék megszállott részeinek a visszavételére. A beszámíthatatlan Linder helyébe Bartha került a honvédelmi miniszteri székbe, akit Hodzsa a kapzsi és kielégíthetetlen magyar imperialista prototípusának mond. A Hodzsa mellé beosztott katonai misszió nagyszerűen dolgozott Budapesten. Hodzsa minden katonai szállítmányról tudott, amelyet a Felvidékre irányítottak. A magyarok Hodzsának ama követelésével szemben, hogy vonják vissza hadaikat a Felvidékről, azzal a követeléssel álltak elő, hogy vonuljon ki a cseh katonaság és akkor majd lehet tárgyalni. Ekkor fordult Hodzsa Vix ezredeshez, aki azonban kisegyarok népszavazást rendeltek volna el, akkor beismeri, hogy a magyar revindikációs törekvések igazolva vannak, s a cseh birtoklásnak nincs sem erkölcsi, sem jogi alapja. A nagyjelentőségű leleplezésről tudósításunk így hangzik:lentette, hogy nincs parancsa a magyar katonaságnak a visszarendelésére és azt ajánlotta Hodzsának, hogy tényleg vonassa vissza a cseh csapatokat. Hodzsa szerint Vix teljesen tájékozatlan csapatkatona volt, aki csak akkor értette meg a helyzetet, midőn Hodzsa a Felvidék és Csehország viszonyát úgy állította be előtte, mint Elszásznak Franciaországhoz való viszonyát. Hodzsa ezután sürgönyökkel fordult Foch marshallhoz és Benes külügyminiszterhez, parancsoljanak rá Vixre, hogy védje meg az antant haderők érdekeit, tehát a szintén szövetséges csehszlovák haderőét is és a magyar kormányt bírják rá a katonaság visszarendelésére. Hodzsa elmondta, hogy ha a csehek nem teszik rá kezüket a Felvidékre, a magyarok végrehajtják a népszavazást és a népszavazás után a magyarokat a Felvidékről valamilyen diplomáciai lépéssel aligha lehetett volna eltávolítani. Időt kellett nyernünk és ezt Hodzsa úgy érte el, hogy a prágai kormány utasítása ellenére színlelt tárgyalásokat kezdett a magyarokkal és a tárgyalásokat igyekezett különböző fiktív nehézségek által húzni-halasztani. Mindaddig tárgyalni akart a magyarokkal, míg a csehek meg nem szállják a Felvidéket. Végre aztán megérkezett Budapestre Foch távirati jegyzéke, amely felhívta a magyar kormányta a Felvidék kiürítésére. A jegyzék azonban ismét bajokat okozott, mert úgy szólt, hogy a magyar kormány evakuálni köteles a tót területet, márpedig közjogi értelemben semmiféle tót terület nem volt, aminthogy a magyar kormány rögtön erre az álláspontra is helyezkedett a jegyzékkel szemben. Tovább kellett, hát húzni az időt, amíg Párizsból nem köztik a demarkációs vonalat. E vonalra nézve Vix javaslatot tett Párizsban a Hodzsával való megbeszélése után, amelyen ők ketten egy a Duna—Losonc—Csap között elterülő demarkációban állapodtak meg. December 6-án aztán aláírták Barthával a demarkációs megállapodást, amelynek alapján a magyar csapatok kénytelenek voltak visszahúzódni Pozsony északi határába és Érsekújvárig. Hodzsa büszkén állapította meg, hogy amit ki lehetett szorítani a magyarokból azt kiszorította, mert a magyarok akkor már a Felvidék legnagyobb részéből eltűntek. Akkor a cseheknek kb. 5.000 emberük volt a Felvidéken, míg a magyarok — így mondta Hodzsa — egymásután küldözgették a zászlóaljakat és az ezredeket a Felvidékre és Budapesten százezer katona alig várta, hogy betörhessen a Felvidékre. Hodzsa itt utalt egy cseh katonai szakmunka ama kitételére, amely a cseheknek Zsolnára való bevonulásáról úgy emlékezik meg, hogy „sikerült szerencsésen elfoglalni Zsolnát". Hodzsa kijelenti, hogy Zsolnát nem foglalták el, vagy ha igen, akkor ő, Hodzsa foglalta el,azáltal, hogy a magyar kormányt a katonaságnak Zsolnáról való visszahívására rábírta. E meghátrálás nélkül — mondotta végül Hodzsa —a Felvidék úgy járhatott volna, mint Nyugatmagyarország. (Sopron.)• Sorozatunk első közléseként azért esett erre a cikkre a választásom, mert rövid idővel ezelőtt emlékeztünk a Trianoni békediktátum hatvannegyedik évfordulójára és ez szorosan összefügg, sőt kiegészíti azoknak a csalásoknak és hazudozásoknak a sorozatát, mely által lelkiismeretlenül, előre megfontolt szándékkal feldarabolták hazánkat és megindult az elszakított területek magyarságának szisztematikus beolvasztási kísérlete, napjainkban pedig a fizikai népgyilkosság. Következő folytatásban Bartha honvédelmi miniszter válaszát fogom közölni Hodzsa Milán beszédére. Hogyan szerezte meg Hodzsa Milán a Felvidéket Csehszlovákia számára Hogyan szorította ki Hodzsa fegyver nélkül a magyarokat a Felvidékről Az magyar történelem kommunista értelmezése Amidőn májusban Párizsban jártam, találkoztam egy francia városi tanácsossal, akit a budapesti kormány több kollégájával együtt meghívott néhány magyar város meglátogatására. Elindulásuk előtt a párizsi nagykövetség bőven ellátta a delegáció tagjait földrajzi, történelmi és turisztikai propagandaanyaggal. Kérésemre a városi tanácsos utólag megküldte nekem a „La Hongrie a Travers les siecles” című, 48 oldalas füzetet, amely a magyar történelmet ismerteti dióhéjban. Ha bárkinek lehet valami illúziója arra nézve, hogy a budapesti kommunista kormány hogyan hamisítja meg hazánk és népünk történelmét, úgy ez az iromány felnyit minden hályogos szemet. Érdemes vele bővebben foglalkozni, mert belőle megtudjuk, hogyan szór homokot a külföldi látogatók szemébe és hogyan neveti félre az otthoni fiatalságot. Ami hazánk ó- és középkori történelmét illeti, csak a szokásos marxista történelmi értelmezéssel találkozunk. Ezért nem csodálkozunk azon, hogy bár elismeri Szent István királyunk országalapítását, jobban hangsúlyozza „kegyetlenségét”, mint erényeit. Szinte természetesnek vesszük azt is, hogy a további századokban a nemességet okolja az ország minden bajáért, beleértve a muhi csatavesztést is és hogy Dózsa Györgyöt mint történelmünk egyik legnagyobb Nagy György hősét állítja be. De a vér a fejünkbe száll, amikor a XVI. századben Erdélyről írva a székelyeket mint „magyarul beszélő, de magukat külön nemzetnek tekintő” népcsoportot említi és dicsőíti Mihai Viteazult (a románok Mihály vajdáját), aki „elfoglalta Erdély legnagyobb részét”. Kitüntetően emlékezik meg egy Karácsony György nevű „román paraszt’-ról is, aki Dózsa Györgyhöz hasonlóan támadást indított a magyar nemesség ellen. Az igazi vérlázító történelem hamisításokat azonban a modern kor számára tartogatja ez az iromány. Az 1867-es kiegyezést a magyar nagybirtokosok és az osztrák iparmágnások közötti megegyezésnek tünteti fel, meg sem említve Deák Ferenc nevét (nyilván mert nem volt nagybirtokos). Mint az akkori kormány bűnét említi, hogy ezrek vándoroltak ki az Újvilágba, ha pedig más országokban is ez volt a helyzet és az „akkori Román Királyságba”, ami a magyarirtó románok szinte elképzelhetetlen ajnározása. Tanulságos az is amit az első világháború befejezését követő időről ír. Feltűnő, hogy élesen bírálja Károlyi Mihályt, aki „nem szocialista, hanem modern kapitalista gazdasági rendszer bevezetésére törekedett”, holott a „magyar forradalmi tömegek... a vörös zászló uralmát követelték”. Lám-lám, a kommunisták még azt sem ismerik el neki érdemül, hogy ő adta át a hatalmat Kun Bélának. Szerintük a nagy fordulat akkor következett be, amikor „Lenin táviratot intézett a magyar proletariátushoz, felszólítva azt, kiáltsa ki a kommunista forradalmat”. Ezt követően a füzet két teljes oldalon át dicsőíti „a 133 napos, dicsőséges Tanácsköztársaságot’ ’. A két háború közötti időről a szokásos kommunista dialektika szellemében ír. Horthy Miklóst a „fehér terror” juttatta uralomra és „huszonöt éves szélsőjobboldali vezetése végül is nyílt fasizmusra vezetett”, amelynek jellemzője „a törvényesített terror volt”. Leplezetlen gyűlölettel kicsinyel le mindent, amit ez a rezsim elért, szinte fájlalva a felvidéki és erdélyi visszacsatolást, amely „elrontotta” az ország viszonyát Csehszlovákiával és Romániával. Egyébként a Horthy korszakot két nagy képpel is illusztrálja: az egyik „kilakoltatott szegényeket”, a másik a Gömbös kormány díszmagyarba öltözött tagjait ábrázolja, fondorlatosan eltorzítva az akkori társadalom képét, amelynek igazi jellemzője — szerinte — „a három milió koldus” volt. A második világháborúval kapcsolatos ismertetéséből szinte természetesnek vesszük, hogy míg részletesen ír „a német hadsereg fosztogatásairól” , szóval sem említi a szovjet kegyetlenkedéseket és pusztítást (merne mást írni). Rákosit bírálja azért, hogy „a régi párttagokban, mint Rajkban és társaiban is ellenségeket keresett”, de persze elhallgatja az ÁVÓ szörnyű terrorját, amely sokezer magyar hazafit hurcolt vérpadra és több tízezret vetett börtönbe. A legjellemzőbb azonban az, amit ez a propagandafüzet ötvenhatról mer papírra vetni. Szerinte október 23-án a fiatal kommunisták tüntetése után lázadás tört ki, amelyet egyes nyugati és emigráns történészek ,, spontánnak’ ’ neveztek. Néhány nap után „lincselésekre került sor és sok kommunistát letartóztattak.” A városokban fasiszta pártok szervezkedtek. Végül november 4-én a „kormány a békeszerződés értelmében az országban tartózkodó szovjet csapatok segítségét kérte.” Ugyanekkor Kádár János „az általa akkor alapított Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára alakított kormányt”, amely azóta „igazságos, emberi és reáls politikájával” felvirágoztatta az országot. Arról, hogy mi történt Nagy Imrével és társaival, Tóth Ilonkával, a sok kiskorú szabadságharcossal akiket akkor akasztottak fel, amikor a börtönben betöltötték 18. életévüket és még sokezer más fekete Astára került hazafival, egyetlen szót sem olvashatunk ebben a műben. Még szerencse, hogy nincsen olyan újságot olvasó 45 éven felül nyugati ember, aki ne emlékeznék 56-ra és ne ismerné annak világraszóló jelentőségét. Biztosak lehetünk benne, hogy a történelmi tények ilyetén goromba elferdítése nekik is feltűnik és kellő értéktelenségére szállítják le a kommunista történelemismertetésnek ezt a megnyilatkozását. Vörös Napóleon a kapuk előtt? Zathureczky Gyula A kissé különös címet úgy vélem előbb meg kell magyarázni, mert két egymástól igen messze eső fogalmat tartalmaz... átvitt értelemben. Nem arról a Bonaparte Napóleonról van szó, aki a Grand Armée élén karddal akarta egyesíteni Európát francia hegemónia alatt, hanem arról, aki a forradalom hullámain lovagolva sajátkezűen tette fejére a császári koronát, hogy rendet teremtsen a Nagy Francia Forradalmat követő zűrzavarban. Tehát mai szóval élve, katonai diktatúrát vezetett be. És elsődlegesen nem is a világtörténelem egyik legnagyobb hadvezéréről, Hannibálról van szó, hanem Róma, az akkori „Urbs” polgárairól, akik, amikor a Cannaeban kivívott győzelme után Hannibál seregével Rómához közeledett, rémülten kiáltották: „Hannibal ante portás!” Hannibálra cikkünk végén még visszatérünk. A két fogalom emlegetését a mai világhelyzet teszi időszerűvé. A forradalmak, bármi ellen irányuljanak is, elsősorban rombolnak. Igyekeznek megsemmisíteni a fennálló rendet, de helyébe megfontolatlan önkényuralmon kívül nem tudnak mit tenni, legfeljebb hamis és megvalósíthatatlan jelszavakat harsogni. Így áll elő a zűrzavar, ami előbb-utóbb a forradalom bukásához vezet. Vagy ellenforradalom révén, vagy, mert az új rend önmagában omlik össze. E törvényszerűség alól a Nagy Októberi Forradalom sem kivétel. A különbség csupán időben. Lenin, az orosz forradalom atyja, meghirdette a permanens forradalom doktrínáját és a proletár diktatúra alá rendelte a Szovjetuniót. A diktatúrához a proletariátusnak édeskevés köze lett, a teljhatalom a Párt és ezen belül az első titkár kezébe került... szöges ellentétben a sokat emlegetett Marx tanaival. Sztáln alatt megszületett a világtörténelem egyik legrettentőbb egyszemélyes rémuralma. Utódai őt már nem tudták utánozni, de megmaradt az ideológia, megmaradtak a doktrínák és dogmák. Az új vörös cárok egyre öregebbek lettek, kormányukkal, a Politbüróval együtt. Az utolsó „nagy öreg”-ek egyike Csernyenkó, aki hírszerint szintén súlyos beteg. Az elmúlt évtizedek során immár három nemzedék váltotta egymást az „istenadta nép”-ben, de nem a vezetésben. Minden idejét múlta, megromlott, elrozsdásodott, csődöt mondott. Az ideológiától kezdve a mezőgazdaságig. Ami úgy-ahogy megmaradt, sőt megerősödött, az pusztán a hadsereg. Érthető tehát, hogy a szabad világ vele számol. Azzal, hogy a hadsereg veszi át a hatalmat. A jelek is erre mutatnak, mert a Pontbüróban ezúttal neveztek ki első ízben teljes, azaz szavazati joggal rendelkező generálisokat. Ha Csernyenko lelép, valószínűen ők veszik át az uralmat, túlsúlyra jutva a Párttal és a KGB-vel szemben. Ezért beszélnek Nyugaton a Szovjetunióban várható „napóleoni korszakról”, azaz katonai diktatúráról. A római polgárok rémült kiáltását pedig azért ismételik, mert a Vörös Hadsereg tényleg Európa kapui előtt áll. Ha a nyugati kiértékelés helyesnek bizonyulna és a Szovjetunióban a katonák vennék át a hatalmat, úgy a problémák hosszú sora merülne fel. Egyelőre ugyanis arról lenne szó, hogy a hatalmat a generálisok gyakorolnák. Miután benne nevelkedtek fel és mindent neki köszönhetnek, nehezen képzelhető el, hogy le akarnák rombolni a fennálló rendet, akár a katonai diktatúra kegyetlen eszközeivel, akár valamely átfogó reformpolitikával. Az első ami várható úgy véljük az, hogy mint minden eddigi esetben a kollektív vezetés tagjai, azaz ezúttal a generálisok összevesznének, hogy ki vegye át közülük a teljhatalmat. A szovjet politikusokat többé-kevésbé ismerjük, de nem ismerjük és nem is ismerhetjük a generálisokat. Képességeik csak háborúk során derülnek ki, és akkor is csupán katonai téren. Kiváló hadvezérek még távolról sem kiváló politikusok, bár kétségkívül azok is lehetnek, de ez csak utólag derül ki róluk. Bonaparte Napoleon nemcsak nagy hadvezér, hanem nagy államférfiú is volt. Emlékezzünk csak a Code Napóleontól kezdve, majd minden téren végrehajtott reformjaira. Tapasztalatokra hivatkozva azonban feltételezhetjük, hogy a szovjet generánsok kitűnően képzett, elsőrendű katonák. Ha pedig azok, akkor mindenekelőtt az várható tőlük, hogy tisztában vannak nemcsak a potenciális ellenfél, hanem saját erőviszonyaikkal is. Tárgyilagosnak és higgadtnak vélhető nyugati katonai szakértők szerint a Vörös Hadsereg távolról sem olyan „verhetetlen” mint amilyennek hirdetik. Részletezésre itt nincsen hely és felesleges is volna. De gondoljunk arra, hogy a mai szovjet generánsok, — ha mint fiatal tisztek is, — de megélték a második világháborút. És itt nem is Hitler kudarcot vallott „villámtámadásáról” van szó, hanem arról, hogy ezeknek a katonáknak igen jól kell emlékezniök egykori szövetségesük, Amerika hadiipari potenciáljára és ütőképességére, amit villámgyorsasággal teremtett meg, úgyszólván a semmiből. 1940-ben Hitler még abszolút katonai fölényben volt a leszerelt Nyugattal szemben és 1942- ben még Moszkváig rohanhatott előre. Sztálin csak amerikai segítséggel indíthatta meg „nagy honvédő háborúját”. Aztán jött Sztálingrád, aztán a normandiai partraszállás, és 1945 tavaszára az „ezeréves birodalomból” csak por és hamu maradt. A mai szovjet generálisoknak ezzel tisztában kell lenniök, ha mindjárt Sztálin magának vindikálta is a hitleri Németország felett aratott totáls győzelmet. És nyilván azzal is tisztában vannak, hogy minden atomháború a szembenálló felek pusztulásával jár. És azzal is, hogy minden konvencionális fegyverekkel megindított globális háború szükségképpen atomháborúba torkollik, vagy torkolhatik. Különösképpen, ha az egyik fél konvencionális fegyverekkel a másik számára elviselhetetlen győzelmeket arat. Ezért képzelhető el nehezen, hogy ha uralomra jutnának, a szovjet generánsok háborút indítanának. Ehhez mindentől eltekintve a Szovjetunió túlságosan nehéz helyzetben van minden téren. A jelek szerint a vezetés ezidőszerint Gromiko külügyminiszter kezébe van letéve, aki egyebet nem tehetvén, szakadatlan „Nyet”jeivel tartja fenn az adott helyzetet, valószínűen az amerikai elnökválasztások kimeneteléig, azaz amíg más, tisztább helyzet nem áll elő, melyben azután lehet ismét tárgyalni. Egy szempontot azonban nem hagyhatunk figyelmen kívül. Ez a Szovjetunió lélektani háborújának kétségtelen sikere. De a végeredmény ezen a téren is meglehetősen bizonytalan. Mert ugyan kire támaszkodható Moszkva? A kezére játszó német szociáldemokrata párt balszárnyára? A Zöldekre? Az európai nagy kommunista pártokra? A leigázott európai népekre? A baloldali délamerikai banánköztársaságokra? Az afrikai rémuralmat gyakorló kommunista vezérekre? A balos szakszervezeti vezetőkre? Vagy saját nemzetiségeire, akik annak idején felszabadítókként ünnepelték Hitler hadait? Moszkva kengyeltartóinak pedig csak azt mondhatjuk, hogy ha a kommunisták egyszer nyeregbe szállnak, akkor megsarkantyúzzák lovaikat és elsőkként kengyeltartóikat gázolják le. És a még szabad világ okulására térjünk vissza még egyszer Hannibálhoz. Amikor a kartagói nagy hadvezér Caenne-i győzelme után megjelent Róma kapui előtt és látta, hogy az Urbs felkészült és elszánt a védelemre, elvonult hadaival. A történelem ugyan nem ismétlődik, de ilyesmit tanácsos megtanulni belőle. KOMPLETT FOGÁSZATI KEZELÉS AZ EGÉSZ CSALÁD RÉSZÉRE Egyénre méretezett (custom fitted) MŰFOGSOR Jutányos teljes fogsorok Részleges (Partial) fogsorok Igazítások (Reline) $ 150.$ 225 $40. Általános fogászat mérsékelt árak _____mellett • Hidak * • Foggyökér kezelés • Koronák • Tömés • Húzás • Ultrahanggal fogtisztítás. Műfogsor javítások (Meg lehet várni) Fogorvosok Fogtechnikai laboratórium a helyszínen Mérsékelt árak, minőségi munka Jefferson Park Dental Clinic 4952 No. Milwaukee (A Jefferson Park CTA végállomással szemben. (24 óra) 545-1882 Beszélünk magyarul