Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)

1984-01-28 / 4. szám

I A Egymás alá-licitálás: Ebből állt eleinte a versenyfutás Allan Cranston kaliforniai szenátor, aki 69 éves és kissé egy halálfejre hasonlít, mindent egy tétre tett, a nukleáris befagyasztásra. ,,Ő a béke kandi­dátusa”, ő leszerelné és elvárná, hogy a szovjet szintén követi példáját. George McGovern tagadta, hogy ő a nosztalgiá­tól hajtva próbálkozik ismét, ő komoly kandidá­tus. Új tervei vannak! 25 %-kal vágná le Ameri­ka honvédelmi beruházását. Hollings, dél-carolinai déli demokrata szenátor szép ezüst sörényét rázva az állami költségvetés befagyasztását ígérte 4 esztendőn belül. És ő újra bevezetné a hadseregben a sorozást. Ki más van még a sorozás mellett? Nagy hallgatás! Jesse Jackson, az új fiú az osztályban. Csinosan öltözve sütkérezik a reá irányuló figyelem fény­csóvájában. Ő megsegítené a nagyvállalatok kar­mai között vergődő szegényeket! Megfizettetné Európával és Japánnal honvédelmük eddig álta­lunk vállalt költségeit, így csökkentené Amerika deficitjét.­­Politikája: Jackson négy fegyvert használna: Először Amerika eszét, másodszor gazdasági ere­jét, harmadszor mezőgazdaságát és utolsó esetben fegyveres erejét! Reuben Askew, volt floridai szenátor volt az a nyolc között, aki a legintelligensebben tudott hall­gatni, és időnként velőbe vágó megjegyzéseket tenni. Amikor Mondale az amerikai kivitel növelé­sét javalta és ugyanakkor törvényt ígért az idegen gyárakkal való amerikai együttműködés áraként azt, hogy Amerikában szereljék egybe a gyártott árut, vagy legalább is a külföldi partnereket ame­rikai alkatrészekre kötelezzék. Askew, aki korábban külkereskedelmi megbí­zottja volt a Fehér Háznak, azon nyomban vissza­vágott. Egy ilyen törvény következménye az ame­rikai export bojkottja lenne külföldön és vámhá­ború követné! Mondale maga 200 milliárd dolláros deficit felé­re való csökkentését ígérte, valamint azt, hogy al­­elnök tapasztalataira tekintettel ő a legrátermet­tebb a vezetésre. John Glenn, ex-űrrepülő viszont kijelentette, hogy Mondale eddig minden érdekcsoportnak min­dent megígért. A számításhoz értő Askew becslé­se szerint Mondale ígéreteinek ára újabb 130 mil­liárd dolláros deficit lenne, de ez szerinte, Glenn szerint 170 milliárdot tenne ki. Mondale erőt mutat a költekezésben, annál gyen­gébb a honvédelem terén! Mondale és Glenn egymásnak rohannak A volt alelnök nehéz szemhéjai teljesen felnyíl­tak amíg az ellene folyó hosszú tiráda elhangzott. Mint egy kontra­punktos énekes kiabálta pana­szosan: „Mr. Donahue! Mr. Donahue! Válaszjogot kérek Mr. Donahue. Egy hatperces vádbeszéd hangzott el ellenem! Ezt meg kell válaszolnom, Mr. Do­nahue!” Az idimitó, Phil Donahue hirtelen elvesztette hi­degvérét, habozni kezdett. Mondale túlkiabálta a tumultust és megadta saját hatperces válaszát: Az állami adósság azért olyan hatalmas, mert Glenn a szenátusban megszavazta Reagan recept­jét, a woodoo-közgazdaságot. Glenn felelős min­denért és mindazért a badarságért amit most összehordott! Ez viszont Askewnak adott alkalmat arra, hogy közbevágjon: „Mindkettőnek igaza van, teljesen igaza van abban amit a másikról mond!” És a szépfiú,­­ Gary Hart coloradói szenátor, akinek Amerika 1972-ben McGovern elnöjelöltsé­­gét és a demokraták legcsúfosabb vereségét kö­szönhette, szintén gyorsan lejátszotta immár ha­todízben saját lemezét: „Mindkettő a Reagan-politika képviselője. Tel­jesen feleleges most az ő hibájuk felett vitatkoz­ni! Én vagyok az új út! Az új politika! Az új jö­vő!” És Hollings megrázta ezüst sörényét. Azt mond­ta, hogy ő mindent befagyaszt! De Askew hallgas­son most, mert most ő beszél! Donahue ajkát harapdálta. Az oroszlánok pedig egymást harapdálták! George McGovern meglepő bölcsességet árult el, emlékeztette társait ne támadjanak mind az élenjáróra, Mondaléra, ő maga igazán nem azért jött ide, hogy Walter Mondale védőügyvédje le­gyen de az élenjárók néha nyernek a végén és ezért ne készítsük ki esetleges elnökjelöltünket, gondol­junk,­a közös ellenségre, Ronald Reaganra! Ki nyert? Ki vesztett? És mit? A vasárnapi TV-cirkusz a két idomítóval, nyolc oroszlánnal és a tízmilliós nézőközönséggel, pom­pás szórakozás volt. Különösen a végefelé, amikor master Donahue elvesztette a fejét és mindenki ment a maga feje után és saját prédája után. Később a kommentátorok megkísérelték ezt a káoszt rendbetenni, és osztályozni. A műfaj győ­zött! — mondotta valaki. A TV-vita esemény volt. Műfajt teremtett, ezt többé nem lehet visszacsi­nálni! Mondale, — mondotta a Washington Post. — Mondale volt a kétségtelen győztes! Mindenki azért jött New Hampshirebe, hogy őt szétszaggas­sa, de nagyon is állta a sarat és egy darabban ma­radt! Cranston és Hart győztek! — mondták ismét má-A hét közepén kezdő­dött el Saudi Arábia , a konfliktustól eddig aránylag távol tartózko­dó konzervatív arab olajkrözus állam bejruti konzuljának elrablásá­val. A konzul Hussein Ab­dullah Farrash autóján hajtatott Nyugat Bej­rúton keresztül, amikor egy terrorista banda, — talán tizenketten lehet­tek, — megállásra kény­szerítették gépkocsiját, sok, — mert utolsó helyről előbbre törtek és most ismertebbé váltak! Ennek kárát természetesen Mondale és Glenn szenvedik meg! Nem igaz! Jesse Jackson volt a nagy győztes! A tiszteletes úr megmutatta, hogy mennyi minden­ről van mondanivalója, hogy milyen mutatós és mennyire nem az a szélsőséges akinek eddig hit­tük! Jesse Jackson volt a mágnes és nem Mon­dale. Még csak nem is Glenn! Vagy Hollings, aki szellemes, de szelleme nem futja annyira, hogy saját külön útját megjelölje. Most sem tudunk többet róla, mint azt hogy elnök szeretne lenni, de esetleg az alelnökséggel is beérné ! Jackson volt a győztes! — mondja most a leg­több hírkommentátor a TV-ben és a rádióban. Hétfőn reggel ezután Amerika összes TV-állo­­mása mást sem tett, mint visszajátszotta a new hampshirei cirkusz emlékezetes összecsapásait. Mondale ismét a vitavezető figyelméért esde­­kelt. Badarság, maszlag kiabálták egymásnak Mondale és Glenn. Dohanne uszított, Dohanne aj­kát harapdálta. Volt olyan is, sőt sokan, akik most azt mondják, hogy Phu Donahue volt a vita nagy vesztese, mert az oroszlánok valósággal felfalták második idomí­­tójukat! A nagy vita a TV-vita felett még javában folyt, amikor eljött a keddi nap. Reggel 10 órakor Rea­gan elnök jelent meg a képernyőben. Korán reggel, hogy Európában a TV esti híreire kerülhessen. Huszonhat percig beszélt a Fehér Ház keleti ter­mében, kabinetjétől körülvéve. Nyugodtan és mél­tóságteljesen kiállt a béke mellé. Amelyet Ameri­ka most már megengedhet magának, miután elég erős katonailag és gazdaságilag. A vasárnapi vita, a badarság, a maszlag, az alul­­licitálás és a vádaskodás után, — Reagan akinek saját pártjában nincs vetélytársa, — nyugodt volt, az erő benyomását keltve mondotta: „1984 az esztendő amikor komoly esély van a béke megteremtésére!” Ezidőszerint a képernyőben futó politikai ver­senyfutásnak kétségtelenül Ronald Reagan a nyer­tese. TV-cirkusz: Egy porond, két idomító, és nyolc oroszlán Ne mondja senki, hogy nincs új a nap alatt. Vagy ott ahol a nap is ritkán süt ezekben a zord téli na­pokban, New Hampshire havas hegyeiben. A demokrata gyülekezet kitalálta hogyan lehet­ne még egy kis érdeklődést kifacsarni a mezőnyé­ben történő versenyfutásból az elnökjelöltségért. Múlt vasárnap egybecsődítette a nyolc önjelölte kandidátust. Nem volt nehéz, mind a nyolc hetek óta az említett hegyeket rója. Február végén New Hampshireben tartják az első elnöki előválasztást, verve minden más ál­lamot. Miért ne hát egy marathoni szócsata a TV képernyőjében? Cirkusz nyolc oroszlánnal és két idomítóval, akik megosztják egymás között a há­rom órás időtartamot. Kezdte az ABC TV aktivista éjszakai hírkirálya, Ted Koppel, aki ha nincs szenzáció úgy hát maga kovácsolja. És folytatta Phil Donahue, a csevegő műsorokon csaholó haragos foxterrier, aki addig kaffog, vi­­csorgat amíg valahol valami érzékeny sarokra ta­lál amibe beleharaphat. Phil Donahue akit melles­leg a nők olyan vonzónak találnak, a jó Isten tud­ja miért? A porondra lép a második idomító E sorok írója szégyenkezve vallja be, hogy a képernyő nézésének kevésbé rabja, mint a könyve­ké és így esett meg, hogy Phil Donahueval, a new hampshirei cirkusz második idomítójával ezen a porondon találkozott először. És úgy találta, hogy Ted Koppel őhozzá hasonlítva a szerénység, a sze­lídség, a mértéktartás és a jóizlés megtestesítője. Donahue a­ hordozható mikrofont úgy használta mint a korbácsot. Hol erre az oroszlánra, hol arra csapott, ujjával fenyegette őket, az oroszlánok vi­szont megmorogtak és volt olyan amelyik vissza­­vicsorított rá. Amíg Koppel volt a vitavezető a porondon rend uralkodott és bizonyos fokú unalom lepte el a ter­met. A kandidátusok közös célpontja a hiányzó Rea­gan volt.­Az elnök, aki nem tudja, hogy mit cselek­szik, aki eladósította és tönkretette Amerikát, aki a fegyvereket felhalmozza, militarizálja Közép-Ame­­rikát, feleslegesen csapatokat küld Libanonba és egy újabb világháborúba taszítja a világot! Mentsük meg Reagantól Amerikát, hangoztat­ták Cranston, McGovern és Gary Hart. Gary Hart négyszer-ötször eljátszotta saját le­mezét is. Én tudom a leghatásosabban megmente­ni az Egyesült Államokat, mert én vagyok Ameri­ka jövője. Én vagyok az új politika képviselője, az új út, az új megoldás, míg a többiek mind a múl­tat képviselik! Koppel irányítása alatt az oroszlánok ugrottak, egyik a másik után. Reagant okolták mindenért, az egyetlen Glennt és kisebb mértékben Reuben Askent leszámítva, ők ketten igyekeztek a mérsé­­­­kelt középutat követni. De Donahue, aki hol a terem ilyen, vagy olyan sarkában­ bukkant fel és onnét uszította hallgató­ságát kérdéseivel az oroszlánok ellen, annyira fel­bőszítette őket a porondon, hogy hamarosan meg­feledkeztek közös ellenségükről Reaganról, és egymásra támadtak. „Belefáradtam Mondáié sok süket ígéretébe, az alelnökébe, aki azt a kormányt szolgálta amely­től 17 %-os kamatlábat és 20 %-os inflációt örö­költünk. Szeretném tudni hogyan szándékozik a volt alelnök csökkenteni Amerika deficitjét ígére­teivel, amelyeknek beváltása újabb 170 milliárd dollárral növelné adósságunkat? — kérdezte John Glenn. Mindenki boldogan tódult a képernyőre... leszámítva Mondalet! A marathoni három órás összejövetel elragadta­tással töltötte el a meghívottakat. Az egyetlen Wal­ter Mondalet leszámítva. Az élenjáró ugyan mit nyerhet? Semmit! De minden esélye megvan arra, hogy nimbuszát megtépázzák és eddig felhalmo­zott támogatóiból veszíthet. Mondale vonakodott a meghívást elfogadni. Mi­re kissé megcsavarták karját: „Jó hát ne jöjjön, de egy széket mindenesetre fenntartunk számára és ráírjuk az üres táblára: Itt ülne Walter Mondale, ha ide merészkedett volna!” Mondani sem kell, hogy a kissé bagolyszerű volt alelnök igenis ott feszengett székén a képernyőben, kékes Seville Row öltönyben, ami mindennél job­ban mutat a képernyőben. Ott ült az első idomító Ted Koppel jobbján. Koppel első kérdését hozzá intézte:,,Igaz-e, hogy a többi hét azért van itt, hogy falkába szegődve őt szedjék szét? Ugyan kérem, mondotta a volt alelnök,­­ itt felelősségteljes vita lesz a jövő komoly kérdéseiről. A tanítóbácsi ezután sorra kérdezte a fiúkat, mi a tervük, mit tennének ha belőlük kerülne ki az új elnök? Elfogadnának-e egy női alelnökjelöltet? Lefaragnák-e a túlzott honvédelmi költekezéseket? Megjavítanák-e a Szovjetunióval vészesen meg­romlott kapcsolatokat? Grenada után Habsburg Ottó A libanoni dráma, a­­palesztínaiak polgárhá­borúja, az amerikai ra­kéták Európában való elhelyezése körüli vita és ezekhez hasonló ese­mények elfeledtetik a vi­l­ággal azt, ami röviddel ezelőtt még a nemzetkö­zi közvélemény érdeklő­désének központjában állott­ a karibi helyzet. Ez kifejezésre jutott az Európa parlament no­vemberi ülésén is. Míg az amerikai akció ele­jén a németországi szo­cialisták első­ számú je­löltje, Focke Katalin, élesen elítélte az ame­rikaiakat és Grenada bukott diktátorát mint demokratát siratta, az­óta még a baloldal is más belátásra jutott. Persze senki sem ment el addig, hogy beismer­je első reakciójuk hely­telen voltát, mégis figye­lemreméltó, hogy a gre­­nadai ügy vitájában az európa parlamentben a szocialisták hozzászólá­sai mérsékeltek voltak és tartózkodtak a szava­zástól, így sikerült nagy többséggel olyan határo­zatot hozni, amely hang­súlyozta az amerikai­európai együttműkö­dést és segítséget he­lyez kilátásba a demok­rácia felépítésére Gre­­nadában. Ez is mutatja, meny­nyire megváltozott a hangulat azóta a világ­nak ezen a részén. Mi­előtt az amerikaiak Sir Paul Scoon és demokra­tikus szövetségesei hí­vására beavatkoztak, Grenadában a forradal­mi erőket sokan legyőz­­hetetlennek tekintették. Castro, aki Che Guevara halála óta elég nyugod­tan viselkedett, az utób­bi időben újabb nagy, offenzív terveket forga­tott fejében. Felbátorí­totta őt erre Nicaragu­ában elért sikere, több más középamerikai or­szág belső nyugalmá­nak felborítása, a grena­­dai államcsíny, vala­mint Surinam és a Gua­yana balratolódása. Vi­lágos volt mindeki előtt, aki a térképet tanulmá­nyozta, hogy a kommu­nista erők egyik állást a másik után hódították meg és ezáltal olyan rendszert építettek ki, amely lehetővé tette Ku­ba számára, hogy a vi­lág jóformán minden tá­jára küldhessen úgyne­vezett „önkénteseket”. Egyik fő cél volt, hogy mind közelebb jussanak a Panama Csatornához. Ezt a célt szolgálta a Grenadában építés alatt állott nagy repülőtér is, amelyet a vidék turista­­forgalma semmiképpen sem tett indokolttá és amelynek stratégiai cél­jait senki sem vonhatta kétségbe. Jellemző, hogy az Európai Közösség egyik bizottsága Grenada forradalmi kormányá­nak pénzügyi támoga­tást ígért a terv végre­hajtására. Hiábavaló volt az Európa Parla­ment tiltakozása, a hi­telekkel a bizottság tet­szése szerint rendelkez­hetett. Ez is mutatja mi­lyen veszélyes, ha mar­xista elemek kerülnek nemzetközi bizottságok­ba. Csodálatos módon az európai közigazgatás egyes tagjai különös kommunista-barát haj­lamokról tesznek tanú­ságot és nem egyszer a vörös kommisszárok ke­zére játszanak. Az amerikaiak gre­­nadai akciója alapve­tő változást eredménye­zett. Ez annál jelentő­sebb, mert még Wa­shington karibi térség­beli ellenzékei is kény­telenek elismerni, hogy itt nem történt egyéni akció. Sir Paul Scoon nem az amerikaiakat, hanem a karibi szom­szédországokat hívta be. Amerika csak ez­után kapcsolódott be a játékba. Vagyis vilá­gos, hogy itt nem egyol­dalú „imperialista” amerikai beavatkozás történt. Ezt bizonyít­ja az is, hogy az ameri­kai csapatok már de­cember 23-án végleg ki­vonultak onnan. Érdekes az is, hogy az egész akció úgyszólván semmiféle reakciót nem váltott ki kommunista részről. Castro kényte­len volt elismerni, hogy nem tud semmit tenni grenadai barátai meg­segítésére. Azonkívül diplomáciailag is kel­lemetlen helyzetbe ke­rült, mert az amerikai­aknak igen érdekes ira­tok kerültek birtokuk­ba az ottani bomlasztás nemzetközi kapcsolatá­ra nézve. Nem kisebb fontosságú, hogy Suri­nam diktátora, Desi Bo­­uterse amint rájött, hogy a kommunista erők a gyengébbek ebben a térségben, villámgyor­san kitessékelte orszá­gából a kubaiakat és a szovjeteket és semleges álláspontra helyezke­dett. Guayana hatalma­sai is igen lecsendesed­tek azóta. Ezek után Castro hí­vei közül csupán a nica­­raguai parancsnokok maradtak meg a karibi térségben. Ezek túl messze mentek ahhoz, hogy Surinamhoz és Guyanához hasonlóan takaródót fújjanak. De vannak jelek arra, hogy ők is kezdik belátni: a jövőben nem támasz­kodhatnak egyedül Cast­­rora és a Szovjetunióra. A Grenadában történ­tek nagyban megerősí­tették a demokratikus erőket El Salvadorban, Guatemalában és Hon­­duraszban is. Ha ennek eredményei még nem is mutatkoznak, vannak jelek amelyekből arra következtethetünk, hogy van kilátás megegye­zéses békés megoldásra e térségben anélkül, hogy tartani kellene kommunista hatalomát­vételektől. Vagyis Grenadában újból bebizonyosodott, milyen eredményes a világos, energikus fel­lépés. Washingtonnak valahol meg kellett húz­nia a határt, amelyen túl nem tűri el az idegen, baloldali erők erőszakos beavatkozását abban a térségben, amelyben sa­ját biztonságát feltétle­nül meg kell védenie. A Szovjetunió számá­ra viszont, amint fen­tebb említettük, a Pana­ma Csatorna semlegesí­tése elsőrangú fontos­sággal bír. Ez a Csator­na biztosítja ugyanis az amerikai flotta szabad mozgását. Ezért fontos Grenada stratégiai szempontból. Sokkal több forgott ott kockán, mint a demokratikus kormányforma fenntar­tása és megerősítése. Voltak olyan európai politikusok, akik azt mondották, ha Reagan megkérdezte volna Európát mit tegyen Gre­nadában, úgy lebeszél­ték volna a beavatko­zásról. Milyen szeren­cse, hogy az amerikai el­nök nem hallgatott ezek­re a súgókra és olyan helyzetet teremtett a ka­ribi térségben, amely lehetővé teszi békés rend kialakulását. Terrorhullám Bejrútban kihúzták belőle és egy másik ott várakozó autó­ba kényszerítették át. Ezután összeverték so­főrjét és testőrjét. A két alkalmazott vértől borít­va hajtott vissza a saudi arábiai konzulátusra. Az eltűnt diplomatá­ról eddig egyetlen hír ér­kezett: „Híven a mohamedán törvényhez bíróság elé állítottuk a konzult, — üzenték a terroristák, — elítéltük őt és holttes­tét nemsokára az utcára taszítjuk!” Egy nappal ezután az emberrablás után Bei­rut híres amerikai egye­temének 52 esztendős rendkívül népszerű dé­kánja a beiruti születé­sű Dr. Malcolm Kerr lett merénylet áldozata. Hivatalában ismeret­len-­ tettesek főbelőtték őt. A mentőautó azonnal az amerikai egyetem kórházába szállította, de már csak holtan érke­zett meg. Dr. Kerr arabszakos volt a köze-keleti dile­­ma egyik legtiszteltebb és legelfogulatlanabb szakértője. Lemészár­lása általános megdöb­benést keltett és még a legradikálisabb moha­medán csoportnak a drúzoknak vezetője, Walid Jumblatt is el­ítélte az esztelen me­rényletet. Ezért a tettért a ma­gát Jidahnak Szent há­borúnak, — nevező Aya­tollah Khomeinit követő eddig jórészt ismeretlen shiite mohamedán cso­port egyik tagja vállalt felelősséget,­­ az Agen­­ce France Presse-hez in­tézett telefonhívásá­ban kijelentette: Mos­tanitól kezdve Beirut­­ban egyetlen amerikai, vagy francia se érezze magát többé biztonság­ban! Több radikális moha­medán vezető szerint a Jidah valóságban nem létezik, kizárólag a te­lefonon keresztül mű­ködik. Washingtonban a Sta­te Department szerint a Jidah valóság, szélső­jobboldali mohamedán vallási szekta, Libanon, Szíria, Irak, Szaúdi Arábia, Afganisztán, Pakisztán, Kuvait és Irán területén élnek, kis számuk és erősen összetartó követőik. Jelentős szerepet ját­szottak Khomeini hata­lomra kerülésében és az­óta tőle kapják fegyve­reiket, valamint anyagi támogatásukat. Vallási meggyőződé­süket politikai gyilkos­ságok révén fejezik ki. Saját állításuk szerint 1983 áprilisában ők pusz­tították el bombájukkal a beiruti amerikai nagy­­követséget. Októberben a Marine­­ok kaszárnyáját. Novemberben Tyre dél-libanoni városban ők robbantották fel az ottani izraeli főhadi­szállást. Decemberben Kuwa­­itban bombatámadást intéztek az amerikai nagykövetség és a fran­ciák ellen. És e héten Beirutban ők rabolták el a szaúdi konzult, majd lőtték le az amerikai egyetem dé­kánját. A Jidah vallási nézete szerint a Sátánt a mai világban Amerika és a Szovjetunió képviselik. 3. oldal

Next