Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)
1984-01-28 / 4. szám
I A Egymás alá-licitálás: Ebből állt eleinte a versenyfutás Allan Cranston kaliforniai szenátor, aki 69 éves és kissé egy halálfejre hasonlít, mindent egy tétre tett, a nukleáris befagyasztásra. ,,Ő a béke kandidátusa”, ő leszerelné és elvárná, hogy a szovjet szintén követi példáját. George McGovern tagadta, hogy ő a nosztalgiától hajtva próbálkozik ismét, ő komoly kandidátus. Új tervei vannak! 25 %-kal vágná le Amerika honvédelmi beruházását. Hollings, dél-carolinai déli demokrata szenátor szép ezüst sörényét rázva az állami költségvetés befagyasztását ígérte 4 esztendőn belül. És ő újra bevezetné a hadseregben a sorozást. Ki más van még a sorozás mellett? Nagy hallgatás! Jesse Jackson, az új fiú az osztályban. Csinosan öltözve sütkérezik a reá irányuló figyelem fénycsóvájában. Ő megsegítené a nagyvállalatok karmai között vergődő szegényeket! Megfizettetné Európával és Japánnal honvédelmük eddig általunk vállalt költségeit, így csökkentené Amerika deficitjét.Politikája: Jackson négy fegyvert használna: Először Amerika eszét, másodszor gazdasági erejét, harmadszor mezőgazdaságát és utolsó esetben fegyveres erejét! Reuben Askew, volt floridai szenátor volt az a nyolc között, aki a legintelligensebben tudott hallgatni, és időnként velőbe vágó megjegyzéseket tenni. Amikor Mondale az amerikai kivitel növelését javalta és ugyanakkor törvényt ígért az idegen gyárakkal való amerikai együttműködés áraként azt, hogy Amerikában szereljék egybe a gyártott árut, vagy legalább is a külföldi partnereket amerikai alkatrészekre kötelezzék. Askew, aki korábban külkereskedelmi megbízottja volt a Fehér Háznak, azon nyomban visszavágott. Egy ilyen törvény következménye az amerikai export bojkottja lenne külföldön és vámháború követné! Mondale maga 200 milliárd dolláros deficit felére való csökkentését ígérte, valamint azt, hogy alelnök tapasztalataira tekintettel ő a legrátermettebb a vezetésre. John Glenn, ex-űrrepülő viszont kijelentette, hogy Mondale eddig minden érdekcsoportnak mindent megígért. A számításhoz értő Askew becslése szerint Mondale ígéreteinek ára újabb 130 milliárd dolláros deficit lenne, de ez szerinte, Glenn szerint 170 milliárdot tenne ki. Mondale erőt mutat a költekezésben, annál gyengébb a honvédelem terén! Mondale és Glenn egymásnak rohannak A volt alelnök nehéz szemhéjai teljesen felnyíltak amíg az ellene folyó hosszú tiráda elhangzott. Mint egy kontrapunktos énekes kiabálta panaszosan: „Mr. Donahue! Mr. Donahue! Válaszjogot kérek Mr. Donahue. Egy hatperces vádbeszéd hangzott el ellenem! Ezt meg kell válaszolnom, Mr. Donahue!” Az idimitó, Phil Donahue hirtelen elvesztette hidegvérét, habozni kezdett. Mondale túlkiabálta a tumultust és megadta saját hatperces válaszát: Az állami adósság azért olyan hatalmas, mert Glenn a szenátusban megszavazta Reagan receptjét, a woodoo-közgazdaságot. Glenn felelős mindenért és mindazért a badarságért amit most összehordott! Ez viszont Askewnak adott alkalmat arra, hogy közbevágjon: „Mindkettőnek igaza van, teljesen igaza van abban amit a másikról mond!” És a szépfiú, Gary Hart coloradói szenátor, akinek Amerika 1972-ben McGovern elnöjelöltségét és a demokraták legcsúfosabb vereségét köszönhette, szintén gyorsan lejátszotta immár hatodízben saját lemezét: „Mindkettő a Reagan-politika képviselője. Teljesen feleleges most az ő hibájuk felett vitatkozni! Én vagyok az új út! Az új politika! Az új jövő!” És Hollings megrázta ezüst sörényét. Azt mondta, hogy ő mindent befagyaszt! De Askew hallgasson most, mert most ő beszél! Donahue ajkát harapdálta. Az oroszlánok pedig egymást harapdálták! George McGovern meglepő bölcsességet árult el, emlékeztette társait ne támadjanak mind az élenjáróra, Mondaléra, ő maga igazán nem azért jött ide, hogy Walter Mondale védőügyvédje legyen de az élenjárók néha nyernek a végén és ezért ne készítsük ki esetleges elnökjelöltünket, gondoljunk,a közös ellenségre, Ronald Reaganra! Ki nyert? Ki vesztett? És mit? A vasárnapi TV-cirkusz a két idomítóval, nyolc oroszlánnal és a tízmilliós nézőközönséggel, pompás szórakozás volt. Különösen a végefelé, amikor master Donahue elvesztette a fejét és mindenki ment a maga feje után és saját prédája után. Később a kommentátorok megkísérelték ezt a káoszt rendbetenni, és osztályozni. A műfaj győzött! — mondotta valaki. A TV-vita esemény volt. Műfajt teremtett, ezt többé nem lehet visszacsinálni! Mondale, — mondotta a Washington Post. — Mondale volt a kétségtelen győztes! Mindenki azért jött New Hampshirebe, hogy őt szétszaggassa, de nagyon is állta a sarat és egy darabban maradt! Cranston és Hart győztek! — mondták ismét má-A hét közepén kezdődött el Saudi Arábia , a konfliktustól eddig aránylag távol tartózkodó konzervatív arab olajkrözus állam bejruti konzuljának elrablásával. A konzul Hussein Abdullah Farrash autóján hajtatott Nyugat Bejrúton keresztül, amikor egy terrorista banda, — talán tizenketten lehettek, — megállásra kényszerítették gépkocsiját, sok, — mert utolsó helyről előbbre törtek és most ismertebbé váltak! Ennek kárát természetesen Mondale és Glenn szenvedik meg! Nem igaz! Jesse Jackson volt a nagy győztes! A tiszteletes úr megmutatta, hogy mennyi mindenről van mondanivalója, hogy milyen mutatós és mennyire nem az a szélsőséges akinek eddig hittük! Jesse Jackson volt a mágnes és nem Mondale. Még csak nem is Glenn! Vagy Hollings, aki szellemes, de szelleme nem futja annyira, hogy saját külön útját megjelölje. Most sem tudunk többet róla, mint azt hogy elnök szeretne lenni, de esetleg az alelnökséggel is beérné ! Jackson volt a győztes! — mondja most a legtöbb hírkommentátor a TV-ben és a rádióban. Hétfőn reggel ezután Amerika összes TV-állomása mást sem tett, mint visszajátszotta a new hampshirei cirkusz emlékezetes összecsapásait. Mondale ismét a vitavezető figyelméért esdekelt. Badarság, maszlag kiabálták egymásnak Mondale és Glenn. Dohanne uszított, Dohanne ajkát harapdálta. Volt olyan is, sőt sokan, akik most azt mondják, hogy Phu Donahue volt a vita nagy vesztese, mert az oroszlánok valósággal felfalták második idomítójukat! A nagy vita a TV-vita felett még javában folyt, amikor eljött a keddi nap. Reggel 10 órakor Reagan elnök jelent meg a képernyőben. Korán reggel, hogy Európában a TV esti híreire kerülhessen. Huszonhat percig beszélt a Fehér Ház keleti termében, kabinetjétől körülvéve. Nyugodtan és méltóságteljesen kiállt a béke mellé. Amelyet Amerika most már megengedhet magának, miután elég erős katonailag és gazdaságilag. A vasárnapi vita, a badarság, a maszlag, az alullicitálás és a vádaskodás után, — Reagan akinek saját pártjában nincs vetélytársa, — nyugodt volt, az erő benyomását keltve mondotta: „1984 az esztendő amikor komoly esély van a béke megteremtésére!” Ezidőszerint a képernyőben futó politikai versenyfutásnak kétségtelenül Ronald Reagan a nyertese. TV-cirkusz: Egy porond, két idomító, és nyolc oroszlán Ne mondja senki, hogy nincs új a nap alatt. Vagy ott ahol a nap is ritkán süt ezekben a zord téli napokban, New Hampshire havas hegyeiben. A demokrata gyülekezet kitalálta hogyan lehetne még egy kis érdeklődést kifacsarni a mezőnyében történő versenyfutásból az elnökjelöltségért. Múlt vasárnap egybecsődítette a nyolc önjelölte kandidátust. Nem volt nehéz, mind a nyolc hetek óta az említett hegyeket rója. Február végén New Hampshireben tartják az első elnöki előválasztást, verve minden más államot. Miért ne hát egy marathoni szócsata a TV képernyőjében? Cirkusz nyolc oroszlánnal és két idomítóval, akik megosztják egymás között a három órás időtartamot. Kezdte az ABC TV aktivista éjszakai hírkirálya, Ted Koppel, aki ha nincs szenzáció úgy hát maga kovácsolja. És folytatta Phil Donahue, a csevegő műsorokon csaholó haragos foxterrier, aki addig kaffog, vicsorgat amíg valahol valami érzékeny sarokra talál amibe beleharaphat. Phil Donahue akit mellesleg a nők olyan vonzónak találnak, a jó Isten tudja miért? A porondra lép a második idomító E sorok írója szégyenkezve vallja be, hogy a képernyő nézésének kevésbé rabja, mint a könyveké és így esett meg, hogy Phil Donahueval, a new hampshirei cirkusz második idomítójával ezen a porondon találkozott először. És úgy találta, hogy Ted Koppel őhozzá hasonlítva a szerénység, a szelídség, a mértéktartás és a jóizlés megtestesítője. Donahue a hordozható mikrofont úgy használta mint a korbácsot. Hol erre az oroszlánra, hol arra csapott, ujjával fenyegette őket, az oroszlánok viszont megmorogtak és volt olyan amelyik visszavicsorított rá. Amíg Koppel volt a vitavezető a porondon rend uralkodott és bizonyos fokú unalom lepte el a termet. A kandidátusok közös célpontja a hiányzó Reagan volt.Az elnök, aki nem tudja, hogy mit cselekszik, aki eladósította és tönkretette Amerikát, aki a fegyvereket felhalmozza, militarizálja Közép-Amerikát, feleslegesen csapatokat küld Libanonba és egy újabb világháborúba taszítja a világot! Mentsük meg Reagantól Amerikát, hangoztatták Cranston, McGovern és Gary Hart. Gary Hart négyszer-ötször eljátszotta saját lemezét is. Én tudom a leghatásosabban megmenteni az Egyesült Államokat, mert én vagyok Amerika jövője. Én vagyok az új politika képviselője, az új út, az új megoldás, míg a többiek mind a múltat képviselik! Koppel irányítása alatt az oroszlánok ugrottak, egyik a másik után. Reagant okolták mindenért, az egyetlen Glennt és kisebb mértékben Reuben Askent leszámítva, ők ketten igyekeztek a mérsékelt középutat követni. De Donahue, aki hol a terem ilyen, vagy olyan sarkában bukkant fel és onnét uszította hallgatóságát kérdéseivel az oroszlánok ellen, annyira felbőszítette őket a porondon, hogy hamarosan megfeledkeztek közös ellenségükről Reaganról, és egymásra támadtak. „Belefáradtam Mondáié sok süket ígéretébe, az alelnökébe, aki azt a kormányt szolgálta amelytől 17 %-os kamatlábat és 20 %-os inflációt örököltünk. Szeretném tudni hogyan szándékozik a volt alelnök csökkenteni Amerika deficitjét ígéreteivel, amelyeknek beváltása újabb 170 milliárd dollárral növelné adósságunkat? — kérdezte John Glenn. Mindenki boldogan tódult a képernyőre... leszámítva Mondalet! A marathoni három órás összejövetel elragadtatással töltötte el a meghívottakat. Az egyetlen Walter Mondalet leszámítva. Az élenjáró ugyan mit nyerhet? Semmit! De minden esélye megvan arra, hogy nimbuszát megtépázzák és eddig felhalmozott támogatóiból veszíthet. Mondale vonakodott a meghívást elfogadni. Mire kissé megcsavarták karját: „Jó hát ne jöjjön, de egy széket mindenesetre fenntartunk számára és ráírjuk az üres táblára: Itt ülne Walter Mondale, ha ide merészkedett volna!” Mondani sem kell, hogy a kissé bagolyszerű volt alelnök igenis ott feszengett székén a képernyőben, kékes Seville Row öltönyben, ami mindennél jobban mutat a képernyőben. Ott ült az első idomító Ted Koppel jobbján. Koppel első kérdését hozzá intézte:,,Igaz-e, hogy a többi hét azért van itt, hogy falkába szegődve őt szedjék szét? Ugyan kérem, mondotta a volt alelnök, itt felelősségteljes vita lesz a jövő komoly kérdéseiről. A tanítóbácsi ezután sorra kérdezte a fiúkat, mi a tervük, mit tennének ha belőlük kerülne ki az új elnök? Elfogadnának-e egy női alelnökjelöltet? Lefaragnák-e a túlzott honvédelmi költekezéseket? Megjavítanák-e a Szovjetunióval vészesen megromlott kapcsolatokat? Grenada után Habsburg Ottó A libanoni dráma, apalesztínaiak polgárháborúja, az amerikai rakéták Európában való elhelyezése körüli vita és ezekhez hasonló események elfeledtetik a világgal azt, ami röviddel ezelőtt még a nemzetközi közvélemény érdeklődésének központjában állott a karibi helyzet. Ez kifejezésre jutott az Európa parlament novemberi ülésén is. Míg az amerikai akció elején a németországi szocialisták első számú jelöltje, Focke Katalin, élesen elítélte az amerikaiakat és Grenada bukott diktátorát mint demokratát siratta, azóta még a baloldal is más belátásra jutott. Persze senki sem ment el addig, hogy beismerje első reakciójuk helytelen voltát, mégis figyelemreméltó, hogy a grenadai ügy vitájában az európa parlamentben a szocialisták hozzászólásai mérsékeltek voltak és tartózkodtak a szavazástól, így sikerült nagy többséggel olyan határozatot hozni, amely hangsúlyozta az amerikaieurópai együttműködést és segítséget helyez kilátásba a demokrácia felépítésére Grenadában. Ez is mutatja, menynyire megváltozott a hangulat azóta a világnak ezen a részén. Mielőtt az amerikaiak Sir Paul Scoon és demokratikus szövetségesei hívására beavatkoztak, Grenadában a forradalmi erőket sokan legyőzhetetlennek tekintették. Castro, aki Che Guevara halála óta elég nyugodtan viselkedett, az utóbbi időben újabb nagy, offenzív terveket forgatott fejében. Felbátorította őt erre Nicaraguában elért sikere, több más középamerikai ország belső nyugalmának felborítása, a grenadai államcsíny, valamint Surinam és a Guayana balratolódása. Világos volt mindeki előtt, aki a térképet tanulmányozta, hogy a kommunista erők egyik állást a másik után hódították meg és ezáltal olyan rendszert építettek ki, amely lehetővé tette Kuba számára, hogy a világ jóformán minden tájára küldhessen úgynevezett „önkénteseket”. Egyik fő cél volt, hogy mind közelebb jussanak a Panama Csatornához. Ezt a célt szolgálta a Grenadában építés alatt állott nagy repülőtér is, amelyet a vidék turistaforgalma semmiképpen sem tett indokolttá és amelynek stratégiai céljait senki sem vonhatta kétségbe. Jellemző, hogy az Európai Közösség egyik bizottsága Grenada forradalmi kormányának pénzügyi támogatást ígért a terv végrehajtására. Hiábavaló volt az Európa Parlament tiltakozása, a hitelekkel a bizottság tetszése szerint rendelkezhetett. Ez is mutatja milyen veszélyes, ha marxista elemek kerülnek nemzetközi bizottságokba. Csodálatos módon az európai közigazgatás egyes tagjai különös kommunista-barát hajlamokról tesznek tanúságot és nem egyszer a vörös kommisszárok kezére játszanak. Az amerikaiak grenadai akciója alapvető változást eredményezett. Ez annál jelentősebb, mert még Washington karibi térségbeli ellenzékei is kénytelenek elismerni, hogy itt nem történt egyéni akció. Sir Paul Scoon nem az amerikaiakat, hanem a karibi szomszédországokat hívta be. Amerika csak ezután kapcsolódott be a játékba. Vagyis világos, hogy itt nem egyoldalú „imperialista” amerikai beavatkozás történt. Ezt bizonyítja az is, hogy az amerikai csapatok már december 23-án végleg kivonultak onnan. Érdekes az is, hogy az egész akció úgyszólván semmiféle reakciót nem váltott ki kommunista részről. Castro kénytelen volt elismerni, hogy nem tud semmit tenni grenadai barátai megsegítésére. Azonkívül diplomáciailag is kellemetlen helyzetbe került, mert az amerikaiaknak igen érdekes iratok kerültek birtokukba az ottani bomlasztás nemzetközi kapcsolatára nézve. Nem kisebb fontosságú, hogy Surinam diktátora, Desi Bouterse amint rájött, hogy a kommunista erők a gyengébbek ebben a térségben, villámgyorsan kitessékelte országából a kubaiakat és a szovjeteket és semleges álláspontra helyezkedett. Guayana hatalmasai is igen lecsendesedtek azóta. Ezek után Castro hívei közül csupán a nicaraguai parancsnokok maradtak meg a karibi térségben. Ezek túl messze mentek ahhoz, hogy Surinamhoz és Guyanához hasonlóan takaródót fújjanak. De vannak jelek arra, hogy ők is kezdik belátni: a jövőben nem támaszkodhatnak egyedül Castrora és a Szovjetunióra. A Grenadában történtek nagyban megerősítették a demokratikus erőket El Salvadorban, Guatemalában és Honduraszban is. Ha ennek eredményei még nem is mutatkoznak, vannak jelek amelyekből arra következtethetünk, hogy van kilátás megegyezéses békés megoldásra e térségben anélkül, hogy tartani kellene kommunista hatalomátvételektől. Vagyis Grenadában újból bebizonyosodott, milyen eredményes a világos, energikus fellépés. Washingtonnak valahol meg kellett húznia a határt, amelyen túl nem tűri el az idegen, baloldali erők erőszakos beavatkozását abban a térségben, amelyben saját biztonságát feltétlenül meg kell védenie. A Szovjetunió számára viszont, amint fentebb említettük, a Panama Csatorna semlegesítése elsőrangú fontossággal bír. Ez a Csatorna biztosítja ugyanis az amerikai flotta szabad mozgását. Ezért fontos Grenada stratégiai szempontból. Sokkal több forgott ott kockán, mint a demokratikus kormányforma fenntartása és megerősítése. Voltak olyan európai politikusok, akik azt mondották, ha Reagan megkérdezte volna Európát mit tegyen Grenadában, úgy lebeszélték volna a beavatkozásról. Milyen szerencse, hogy az amerikai elnök nem hallgatott ezekre a súgókra és olyan helyzetet teremtett a karibi térségben, amely lehetővé teszi békés rend kialakulását. Terrorhullám Bejrútban kihúzták belőle és egy másik ott várakozó autóba kényszerítették át. Ezután összeverték sofőrjét és testőrjét. A két alkalmazott vértől borítva hajtott vissza a saudi arábiai konzulátusra. Az eltűnt diplomatáról eddig egyetlen hír érkezett: „Híven a mohamedán törvényhez bíróság elé állítottuk a konzult, — üzenték a terroristák, — elítéltük őt és holttestét nemsokára az utcára taszítjuk!” Egy nappal ezután az emberrablás után Beirut híres amerikai egyetemének 52 esztendős rendkívül népszerű dékánja a beiruti születésű Dr. Malcolm Kerr lett merénylet áldozata. Hivatalában ismeretlen- tettesek főbelőtték őt. A mentőautó azonnal az amerikai egyetem kórházába szállította, de már csak holtan érkezett meg. Dr. Kerr arabszakos volt a köze-keleti dilema egyik legtiszteltebb és legelfogulatlanabb szakértője. Lemészárlása általános megdöbbenést keltett és még a legradikálisabb mohamedán csoportnak a drúzoknak vezetője, Walid Jumblatt is elítélte az esztelen merényletet. Ezért a tettért a magát Jidahnak Szent háborúnak, — nevező Ayatollah Khomeinit követő eddig jórészt ismeretlen shiite mohamedán csoport egyik tagja vállalt felelősséget, az Agence France Presse-hez intézett telefonhívásában kijelentette: Mostanitól kezdve Beirutban egyetlen amerikai, vagy francia se érezze magát többé biztonságban! Több radikális mohamedán vezető szerint a Jidah valóságban nem létezik, kizárólag a telefonon keresztül működik. Washingtonban a State Department szerint a Jidah valóság, szélsőjobboldali mohamedán vallási szekta, Libanon, Szíria, Irak, Szaúdi Arábia, Afganisztán, Pakisztán, Kuvait és Irán területén élnek, kis számuk és erősen összetartó követőik. Jelentős szerepet játszottak Khomeini hatalomra kerülésében és azóta tőle kapják fegyvereiket, valamint anyagi támogatásukat. Vallási meggyőződésüket politikai gyilkosságok révén fejezik ki. Saját állításuk szerint 1983 áprilisában ők pusztították el bombájukkal a beiruti amerikai nagykövetséget. Októberben a Marineok kaszárnyáját. Novemberben Tyre dél-libanoni városban ők robbantották fel az ottani izraeli főhadiszállást. Decemberben Kuwaitban bombatámadást intéztek az amerikai nagykövetség és a franciák ellen. És e héten Beirutban ők rabolták el a szaúdi konzult, majd lőtték le az amerikai egyetem dékánját. A Jidah vallási nézete szerint a Sátánt a mai világban Amerika és a Szovjetunió képviselik. 3. oldal