Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-07-26 / 30. szám
A Szent Jupát védencei Só Bernát III. része. A másik pedig, hogy egy ilyen hosszú nyílttengeri úton a hajó biztonsága és navigációs készsége a modern műszaki berendezéseknek van kiszolgáltatva. És ha valami elromlik, természetesen veszélyeknek van kitéve, így például elromlott a sebességmérőnk és a mérföldszámlálónk félúton az Indiai Óceánon. És kiderült, hogy miután elromlott, pontosabban becsültük meg a helyzetünket, mint mikor arra támaszkodtunk. Néhány mérföldes pontossággal fejből meg tudtuk becsülni a hajó körülbelüli pozícióját. M: Egy ilyen vállalkozáshoz nagy felkészültség szükséges. És itt nem csak a felszerelésre gondolok, hanem rátok. Fizikailag és különösen lelkileg, pszichológiailag is igen edzett emberek lehettek. Hogyan készültetek fel ebből a szempontból erre az útra. N: Tulajdonképpen könnyű helyzetben voltunk. Sportot űztünk sok éven át, ami nekünk tökéletes felkészültséget jelentett. A kajak-kenuról van itt szó. Ez egy olyan sport, ahol megtanul az ember dolgozni, következetesnek lenni, alázatosnak lenni valamivel szemben. És mi ezt nagyon jól megtanultuk abban az iskolában. J. Nándival egy hajóban eveztünk sokáig. És aki egy kicsit is ismeri a kajak-kenu sportot, az tudja azt hogy milyen kemény munkát kell elvégezni és mennyire kell hinni ott abban, hogy a másik is húzza a lapátot. Ez talán egyetlen másik sportban sincs meg. A másikra vonatkozólag pedig azt mondanám, a hit az ami ilyenkor az embert átsegíti a nehézségeken. Kétféle hit: hit önmagunkban és hinni a fölöttünk lévőben, és mi mindkettőben hiszünk. M: Most talán térjünk vissza 1985. szeptember 26-ra délután fél 1, amikor Opatia kikötőjénél búcsútvettetek szeretteitektől, támooatóitoktól. Ráléptetek a „Szent Jupátra”, a kötél eloldódott és megkezdtétek az évek óta tervezett nagy utat. Milyen érzésekkel gondoltok vissza erre a pillanatra? N: Azt hiszem mindegyikünk másként reagált. A korábbi készülődés miatt nagyon fáradtak voltunk. Mire oda jutottunk, hogy elhagytuk a kikötőt fáradt tompultságba estem, szinte képtelen voltam átérezni a helyzetet, hogy most meg sem állunk Gibraltárig, elkezdtük az utat amiért 6 évig dolgoztunk, amiről szinte gyermekkorunk óta ábrándoztunk. De mire kiértünk a nyílt vízre, kicsit megnyugodtunk. Felhúztuk a vitorlát a frissen keletkezett jó szélben, és akkor szállt meg mindkettőnket az az érzés, hogy úton vagyunk és szeretteink a parton maradtak. Gondolatban visszaköltöztünk hozzájuk és hosszú ideig nagyon nagyon csendben voltunk. M: Józsi, te hogy emlékszel vissza? J: Körülbelül hasonlóan. Ha jól emlékszem sötétedés után az első váltás az enyém volt. Megmondom őszintén, ez idő alatt nem emlékszem, hogy mi történt, hogyan mentünk, milyen szél volt, és hogy mit csináltam. Ilyen lelkiállapotban csak az segít, ha valaki automatikusan tudja a dolgát. Nagy érzések csapnak ilyenkor össze az emberben — ahogy Nándi mondta — ilyenkor az ember nem nagyon tudja azonosítani önmagát. Meg kell várni míg a dolgok leülepednek. És bizony csak sokszáz mérfölddel odébb találtunk igazi önmagunkra, azt hiszem. M: Különösen neked volt nehéz Józsi, hiszen feleséged akkor már babát várt. J: Igen, bár ezt később tudtam meg, csak Las Palmasban kaptam értesítést. Furcsa érzés volt ezt az időszakot ilyen körülmények között távol az otthontól végigélni. M: Kikötéskor volt-e problémátok? Mindenhol barátságosan fogadtak benneteket? N: Helyenként vártak bennünket, helyenként pedig spontán kapcsolatokat alakítottunk ki. Fokváros kivételével mindenhol természetesen csak idegenek vártak bennünket. Elsősorban a hazai rádiósok jóvoltából — amatőr rádiósok. Tudniillik otthon mindent elkövettek, hogy ahová érkezünk, ott amatőrökkel kapcsolatba lépjenek és részünkre segítséget kérjenek, így Las Palmasban, és korábbi próbaútunkon még Malta szigetén rádióamatőrökkel léptünk kapcsolatba, akik akkor még igen gyenge angol tudásunk ellenére nagyon segítőkésznek mutatkoztak. Nagyon sokat köszönhetünk nekik. Fokváros volt az egyetlen hely ahol magyarokkal találkoztunk. Igaz csak két nappal később tudták meg érkezésünket. Mindez ott lényegesen szerényebb körülmények között történt mint itt, de az a pár család akikkel kapcsolatba kerültünk, nagy szeretettel segítettek bennünket. M: Most beszéljetek eddigi utatok legveszélyesebb pontjáról, vagy pontjairól. N: Ez nem könnyű válasz lesz. Annyi minden történt velünk az elmúlt hónapok alatt. Sok mindent kellene elmesélni. Először is azzal kezdeném, hogy az utunk bármennyire is veszélyesnek látszik, én valahogy nem érzem annyira veszélyesnek. Ha olyannak érezném, mint amilyennek a szárazföldi emberek képzelik, talán el sem indultunk volna. Hiszen nem lehet úgy nekivágni valaminek, hogy az ember nem bízik abban, hogy oda is ér. Igaz, nehéznek tartom, de csupa olyan nehézségekkel találkoztunk, — és találkozunk reméljük ezután is, — ami megoldható. Ennek ellenére volt olyan helyzetünk, amikor nem mi döntöttük el, hogy hogyan megyünk tovább. Fokváros után olyan 1500 mérfölddel felborultunk. Éjszaka volt, mindkettőnket váratlanul ért egy nagy hullám. M: Fenn voltatok, vagy aludtatok éppen? N: Én leadtam a szolgálatot, aludtam. Józsi ügyeletben volt, de ez ilyenkor nem sokat segít, tudniillik egy ilyen törőhullám, ami elérheti időnként a normális hullámzásnak a háromnégyszeresét — és a normális hullámzás akkor 10 méteres volt — felborított bennünket. Szerencsére nem fordultunk meg, csak lebillentünk a vízvonal alá. Bejött egy jelentős mennyiségű víz a hajóba. Sok elektromos műszerünk és élelmiszerünk tönkre ment, ki kellett dobni. De még mindig szerencsésnek mondhatjuk, hogy megúsztuk, mert ahogy Sir Francis Chichester mondta „rosszabbul is járhattunk volna” és nagyon igaza volt. Ez az egyetlen, ami veszélyhelyzet volt. A többi inkább csak nehéz. M: Eddigi tapasztalatok szerint a kimondott veszélyen kívül, mi a legnagyobb viszontagság amivel meg kell birkóznotok? J: Ezek inkább csak a Fokváros—Sydney vonalon kezdtek jelentkezni. A délindiai óceán elég hírhedt víz, be is igazolta, hogy furcsa dolgokat tud produkálni. Egész más taktikával kell itt hajózni, mint mondjuk az Atlanti óceánon. M: Például, mi az a furcsa? J: A váltó hullámzás. Míg az Atlanti óceánon szélre beállva tudtunk haladni, az Indiai óceánon hullámok szerint kellett vitorláznunk. Tehát nem a szélerő és a szélirány határozza meg, hogy merre tudunk menni, hanem a hullámzás. Rövid, veszélyes hullámok tudnak keletkezni — ez valószínűleg az erős és változó irányú szeleknek köszönhető. Gyakran két-három irányból érkező, egymást felerősítő hullámok jönnek, melyek veszélyesek lehetnek egy ilyen hajóra. M: Most ezek után vegyünk egy napot, amikor az időjárás kedvező, a Szent Jupát ringatva siklik tova a hullámok talaján. Mit csináltok ilyenkor? Mivel foglaljátok el magatokat? Mondjuk felébredtek például 5-6, vagy 7 óratérben az igazság, borítékban a vigasz! — fordították ki imigyen a közismert bordal szövegét és ez a keserű humor jól példázza a szemlélet torzulását. Hajdan a minőséget tekintették elsődlegesnek, ám a sztahanovista mozgalom bevezetésével a mennyiség lett a legfontosabb, s volt idő, amikor Piszkai Erzsébet győri ifjúmunkás 22 szövőgépen dolgozott. Akkoriban még a munkadalokban is arra biztogatták az embereket: „Szedd a selymet elvtárs”... —, de miként annyi versenymozgalom, ez is csúfosan megbukott és a vereséget ma sem heverte ki a textilipar. Bármelyik nagy üzemet nézzük, valamennyinél közös jelenség, hogy a fizikai foglalkoztatottak bő háromnegyede, kétharmada asszonyokból, leányokból rekrutálódik, s közöttük elég sok a kiskorú. Továbbá: a dolgozók legtöbbje ingázó, s vagy naponta bumliznak az otthon és a gyár között, vagy munkásszállásokon tengődnek. Ne feledjük, hogy a kétlakiságot, a légüres térben való vergődést a nők javarésze nagyon nehezen bírja, s különösen azok roppannak össze idegileg, akik szeretnének férjhez menni, gyermekeket szülni és a szó hagyományos értelmében családanyák lenni. De hol és mikor ismerkedjenek, s ha netán sikerül is párt találniuk, a három műszak, az albérletek nyomora, netán a tingli-tangli életmód össze- és szétkuszálja a célokat, reményeket. A szervezet egy ideig képes alkalmazkodni a körülmények diktátumaihoz, de az egészséges állapot megőrzéséhez elengedhetetlenül szükséges a pihenés, a nyugalom. De amikor minden irányból stresszhatások emésztik a szellemilelki-fizikai vésztartalékokat is, jönnek a bajt jelző intések: gyomorfekély, magas vérnyomás, remegés, neurózis. A főleg falvakból, tanyákról toborzott nők esetében még az is „rásegít” a „rögtön megbolondulok” hangulat elmélyülésére, hogy odahaza a maguk ritmusához, mi történik azután? N: Egy kicsit mosolyognom kell itt magamban. Elnézést kérek ezért. A kérdés úgy érzem azt jelenti, hogy feltevője nem sok ilyen úton vett részt. M: őszintén megmondom. Nem. N: Tudniillik ott szó sincs ilyesféle életvitelről. Ott nem engedheti meg magának az ember, hogy felkel 5-6 vagy 7 órakor. Józsival 6 óránként váltottuk egymást. Nappalt és éjszakát félbevágva. Ennek megfelelően kellett beosztani a pihenést és minden olyan elfoglaltságot, ami az emberre szabadidejében és szolgálatában vár. Az éjszaki pihenőben természetesen alszik és a nappaliban teszi azokat a dolgokat ami érdekli. Tanultunk, olvastunk, zenét hallgattunk. De ilyenkor végeztük azt is ami nem szolgálati jellegű: tisztálkodás, ruhamosás, stb. Nagyon zsúfolt időnk volt. Egész úton át 3 óránál többet nem aludtunk egyszerre. han dolgoztak a kertben, a konyhában, de a gyári műhelyek szürkesége és a százalékra porciózott teljesítmény monotonsága meghaladja erejüket. És a fáradalmakat nem tudják kiheverni, mert a súlyos létszámhiány és a valamicskével nagyobb jövedelem miatt túlóráznak. Orvosi szempontból a gm-ezés, a dupla műszakok vállalása az egészség első számú közellensége, hiszen a folyamatos fáradtság és feszültség pszichotikus, vagy testi betegséget, gyakorta mindkettőt vált ki, s ezeket nem lehet cigarettával, alkohollal, nyugtatókkal rendbehozni. Az eféle pótszerek és cselekvések önmagukban is ártalmasak, s noha a nőket nem fenyegeti a korai infarktus-halál veszélye annyira, mint a középkorú férfiakat, de akadnak helyette más problémák. A vizes-gőzös-poros munkahelyek felső légúti bántalmakat idéznek elő, a gépsorok előtti trappolás, vagy álldogálás miatt visszeres lesz a lábuk, az izzadtságtól kitágulnak bőrükön a pólusok, s már huszonévesen elcsúnyulnak, fogaik kihullanak, az ízületeik pedig minden hevesebb mozdulatnál fájdalmasan ropognak. Moldova György terjedelmes riportfüzéreiben csupa meghökkentő fejezetek sorakoznak és a szóra bírtak vaskosan fogalmazott véleményeit silabizálva eszünkbe jut a bölcs Platon tanítása, miszerint: „A betegség széthullása valaminek, ami természete szerint egynemű, s mintegy eredménye valamely viszálynak!” Tehát a lélek bajait az észszerűség konfliktusaival lehet magyarázni, de ebből következik az a gyakorlatias kérdés is, hogy ki hivatott a dolgozók úgymond „mentális egészségére” ügyelni. Az Egészségügyi Világszervezet a WHO- Alma Atában tartott Nemzetközi Konferenciáján 1978 szeptemberében elfogadott Deklaráció V. pontjában az olvasható: „A kormányok felelősek népeik egészségéért...” De melyik pontig az orvosok és honnét a politikusok, társadalmi-gazdasági vezetők? Mert hiába jelzi például a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság, hogy a Panyovánál, ahol évente 120 millió négyzetméter textíliát állítanak elő, még jóindulatúan fogalmazva is katasztrofális a munkaerő helyzet, kevés pénzt fordítanak a korszerűsítésre, a testet-lelket cincáló ártalmak csökkentésére. Ezzel csak annyit érnek el, hogy kezdetét veszi az egymásra mutogatás, de a lényeget tekintve minden marad a régiben, vagy még tovább romlik a helyzet, hiszen nincs aki megreparálja az üzemképtelen elszívókat, s a filmnyomásnál használt xilol és aceton helyett sem használnak túl gyakran más vegyszereket, pedig ezek hódító idegmérgek. A klórtól meg ekcémát lehet kapni és az anilintól pár esztendő után pázsitzöldre színeződnek az emberek. A gyáron belüli gazdasági munkaközösségek ténykedéséből sem várható jelentősebb változás, mert a második nyolc órában is rossz körülmények között dolgoznak, akkor is hiányoznak a védőfelszerelések, és a leselejtezésre régóta megérett gépeken csak komoly bosszúságok árán lehet termelni. A minél nagyobb mennyiséget sürgetőket éppúgy nem érdekli a háttér, mint a szépre készített ruhákban parádézó manökeneket, persze a felelősség tekintetében távolról sem lehet egyenlőségjelet tenni eme két véglet közé. A textiliparban tavaly az elme- és az idegrendszeri betegségek miatt az ezer dolgozóra jutó táppénzes napok száma megközelítette a kettő ezret, vagyis mind a biológiai, mind a szociális faktorok által befolyásolt zavarok következtében átlagosan két napot hiányoztak a munkások. És ez messze nem tükrözi az idegi megterhelésekről panaszkodók valódi táborát, hiszen rengetegen nem veszik komolyan a szervezet jelzéseit, s dühüket veszekedésekkel, sírással, szesznyeléssel csitítgatják. „Ahol a textilipart fejlesztik, ott a nyomorúságot konzerválják” — kezdtük ezzel a citátummal írásunkat ám befejezésként nem hallgathatjuk el azt a kérdést sem, hogy vajon hová vezet, ha nem fejlesztik, csupán a meglévőt akarják toldozással-foltozással szinten tartani! A szövedék- fonodák robotosainak többsége napjainkban a szegény, vagy a még szegényebb rétegekből kerül ki és a szociális, anyagi- munkahelyi gondjainkból adódó „lecsapódásokat” a rezsim hiába hárítja az egészségügyre. És mi történik azután, hogy az orvosok elé kerülő, szétnyűtt idegrendszerű aszszonyok nemcsak dolgozni lesznek képtelenek, de a türelmetlenségükkel, zaklatottságukkal neurotikussá teszik szűkebb környezetüket is. Részben ezért szaporodnak a válások, az öngyilkosságok, vagy erre irányuló kísérletek és a családi élet díszharmóniájának sérültjeivel, a gyerekekkel, a felnövekvő generáció lelki állapota is egyre sérülékenyebbé torzul. S így alakul ki az önmagába visszatérő egyenesből a kör, amit az olvasottabb emberek úgy emlegetnek, hogy a 22-es csapdája! (Folytatjuk. Ahogy lesz, úgy lesz...! Hajnal László Gábor Harmadik rész „Ahol a textilipari lazsálást sem fejlesztik, ott a nyomorúságot konzerválják” — idézi egy angol közgazdász véleményét Moldova György a Szent tehén című könyvének mottójaként. Ez a sikeres szociográfia 1980- ban jelent meg, s ugyanabban az esztendőben látott napvilágot Mátyás Aliz Holnapon innen, tegnapon túl kötete is. Mindkét műben a tényirodalom módszereivel és eszközeivel azt kutatták a szerzők, hogy milyen körülmények között dolgoznak a szövő- és fonógépek mellett futkosó nők, s miért öregednek meg, fáradnak el túl gyorsan a zakatoló masinák kezelői. A statisztikai adatok régóta figyelmeztetnek arra, hogy a textilesek gyakrabban szorulnak orvosi kezelésre és nagyobb számban kerülnek táppénzes állományba, mint az ipar többi ágazatában lévő munkások. Az imént említett két alkotásban az okokat oly sok oldalról firtatják, hogy az így felderített valóság szinte hihetetlen. Ám az igazsággal fölösleges vitázni, csupán az a baj, hogy ezt az alaptörvényt hazánkban „amiről nem beszélünk, az nincs” elv túl gyakori alkalmazásával kifordítják eredeti értelmezéséből, pedig a húrt — különösen az idegeket — nem lehet a végletekig feszíteni. Napjainkban a textiliparban dolgozók javarésze eljutott arra a pontra, hogy már a vésztartalékaikat is fölemésztette az örökös hajsza. A konfliktusok összetorlódása nem csupán annak tulajdonítható, hogy ebben a szakágazatban a termelés jócskán elhasználódott gépeken folyik, s az öreg gépek egyre több karbantartást igényelnének, de a műszakilag szükséges szintentartást sem lehet biztosítani, mert hiányoznak az alkatrészek, nincs elegendő szerelő. A mecsiellenőrök ugyan jelzik, hogy a hibás szövés miatt az áru legfeljebb csak másodosztályú lehet: a gépet nem állítják le, hiszen amíg bütykölik, kezelőjének csökken a normája, s az eleve kis keresetű nők nem engedhetik meg maguknak a kényszerű 9. oldal A fejlődés „fejlődése” (2) Vajda Albert A múlt héten a légiutazás fejlődésének visszafejlődéséről elmélkedtem. Most egészségünk védelmének területéről szeretnék néhány szót szólni. Ezen a vonalon is szédületes eredményeket értünk el, a fejlődés szinte leírhatatlan. Alig van hét, hogy ne hallanánk új sebészi módszerekről, hatásosabb orvosságokról, a legújabb kutatási eredményekről. Határozottan állíthatjuk, hogy a mai orvostudomány technikailag a száguldó fejlődés útján halad. Ugyanakkor azonban úgy érzem, határozott visszafejlődés mutatkozik azon a területen, amelyet emberi kapcsolatoknak nevezünk. Az a bizonyos egykori jóságos, megértő és beteget meghallgató „doktor bácsi” alakja lassan elvész a legendák ködében. Ez a doktor bácsi ajkán derűs mosollyal ment el a beteg lakására, jellegzetes orvosi táskájából elővette a régimódi sztetoszkópot, meghallgatta előbb a tüdő, majd a szív hangjait és utána... ami a beteg szempontjából a legfontosabb volt: meghallgatta a páciens „hangjait” is. Vagyis: időt adott a betegnek arra, hogy elmondja mije fáj és hol. Mindezek után pedig az a bizonyos régi doktor bácsi nem csak a receptet nyújtotta át, hanem emberi, megértő szavakat is. A mai fejlődés azt eredményezte, hogy a ma orvosa — tisztelet a kisszámú kivételnek, — a gépek és laboratóriumok futószalagjaira utasítja a beteget és amikor minden ott van előtte, akkor a leleteket tanulmányozza, gyakran pillantást is alig vetve a páciensre. Világért sem azt akarom ezel mondani, hogy a modern gyógyászatban nem létfontosságú a technika, a gépek szerepe. De még mennyire létfontosságú. Csak éppen... a betegnek nem csak teste és szervei vannak, hanem érzelmei, idegállapota, hogy ne mondjam: lelke. És nem csak ennek a léleknek szükséges az orvos emberi magatartása, hanem a gyógyuláshoz is jelentékeny mértékben hozzájárulnak a bíztató, megértő szavak. Hiszen a mai orvostudomány azt is megállapította, hogy a betegségeknek körülbelül 50 százaléka az ideg- és lelkiállapottal áll szoros összefüggésben. Ezt pedig a gépek, technikai felszerelések, laboratóriumi leletek nem mutatják ki, ennek egyetlen gyógyszere a doktor és a páciens közötti emberi kapcsolat. Hangsúlyozni kívánom, hogy — hála Istennek, — ma is vannak még orvosok, akikben él a régi „doktor bácsik” megértő szelleme. Floridában — valószínűleg az én hibámból — egyetlen ilyen orvossal sem sikerült találkoznom. Legalábbis eddig. Tartozom azonban az igazságnak azzal, hogy elmondom: Torontóban nagy szerencse ért. Mert amikor a sok magyar orvos közül felkerestem egyet Dundas-i rendelőjében, egycsapásra visszatért a hitem abban, hogy mégsem tűnt el „fejlődő” korunkból a régi nemes orvosi szellem. Torontói doktorom, úgyis mint régi orvos dinasztia sarja, nem ultramodern, csőbútoros rendelőben szánt rám és feleségemre közel két órát. Barátságos, konzervatív íróasztal, könyvállványok között fogadott bennünket. A plasztik csigolyák és fül-keresztmetszetek között ott láttam az orvostudomány atyjának, Hippokrátesznek kis mellszobrát is, amely mintha azt mondta volna: „Beteg ki e rendelőbe belépsz, tudd meg, hogy te vagy itt a legfontosabb!” Ezt éreztük a vizsgálat és beszélgetés egész tartama alatt. Attól tartok azonban, hogy ez a kitűnő magyar orvos egyáltalában nem „tipikus” jelenség. A gyógyászat fejlődésében észlelhető visszafejlődésre sokkal inkább tartom jellemzőnek egy magyar barátom esetét. Amerikai kórházba került, eléggé súlyos állapotban. Azonnal vagy hat különböző gépezetre kapcsolták. Három napon át sziszegtek, sustorogtak, zizegtek és zakatoltak körülötte és felette a gépek. A negyedik napon az osztályos ápolónő riadtan hívta fel telefonon az orvost: jöjjön azonnal, mert a rákapcsolt gépek jelzései szerint a beteg állapota aggasztóvá fordult. A doktor azonnal a kórházba hajtott és két specialistát hozott magával. Nyomban nekiálltak a gépek tanulmányozásának. Ámulva nézték, milyen kilengéseket mutat a szívgép. A tüdő, valamint a vesegép is nyugtalanító adatokat szolgáltatott, arról nem is beszélve, hogy a máj és a gyomor munkáját ellenőrző készülékek úgy viselkedtek, mintha hirtelen megzavarodtak volna. Az orvos és a két specialista több órán át tanulmányozta a szerkezetek adatait. Képtelenek voltak megállapítani, hogy mi okozta a beteg állapotának rohamos rosszabbodását. Tanácstalanul néztek egymásra. — Érthetetlen — mondta az első specialista. — Ilyen esettel még sohasem találkoztam — visszhangozta a második specialista. Ismét a gépek fölé hajoltak. Ekkor a kezelőorvosnak támadt egy ötlete. — Nézsz! — szólt oda az osztályos nővérnek. — Vigyék csak el a gépeket, hadd vessünk egy pillantást a páciensre. — Jó tipp! — mondta a két specialista egyszerre. Percekbe telt, amíg a sok szerkezetet eltolták az ágytól. És akkor... akkor nem akartak hinni a szemüknek. Az ágy ugyanis... üres volt. A párnán cédula hevert, ezzel a szöveggel: „Három nap óta csak a gépekkel foglalkozott mindenki, velem a kutya se törődött. Jól érzem magam, így hát összekapcsoltam a sok készülék kábeljét, dolgozzanak szépen — de nélkülem. Hazamentem, hogy egyem végre egy jó marhapörköltet, kovászos uborkával. Az orvosi számlát kérem a vesegépnek átnyújtani, mert a szívgép biztosan szívrohamot kapna az összeg nagyságától.’’