Chicago és Környéke, 1987 (82. évfolyam, 1-52. szám)
1987-02-21 / 8. szám
SZATHMARY, LOUIS 2218 I LINCOLN AVE CHICAGO IL 60614 CnHJflUU P KÖRNYÉKE CHICAGO AMD V1CINITY/HUNGARIAN WEEKLY NEWSPAPER ESTABLISHED: 1905 4125 N. CENTRAL PARK AVENUE, CHICAGO, ILLINOIS 60618 U.S.A. PHONE: (312) 588-2894 COM Forrponton a közel-keleti túszkrízis és a washingtoni alkotmányos válság Washingtoni tudósítónk jelenti: A Canterbury-i érsek személyes küldöttje Terry Waite, a túszszabadító türelmes tárgyalófél, egy hónapja maga is rab. Beirútban a libanoniak a távozó nyugatiakból kifogyva most egymást rabolják el. Gemayel, libanoni elnök egyik fontos tanácsadóját csütörtökön útonállók feltartóztatták és elrabolták. Libanon partjainak közelében az amerikai flotta egységei „gyakorlatoznak”. A beirúti amerikai egyetemről elrabolt három amerikai és egy indinai nemzetiségű professzorok rabtartói, — akik a múlt vasárnapot jelölték meg rabjaik kivégzésének határidejeként, — ezt az időpontot hatályon kívül helyezték. Azt mondták, hogy amennyiben az amerikai flotta támadna, úgy egészen biztosan megölik rabjaikat. Az amerikai flotta viszont azért gyakorlatozik a közelben, hogy egy ilyen eshetőségre méltó választ adhasson. Időközben Washingtonban javában folyik az Ayatollah-gate hajtóvadászat, a Reagan elnök elleni ostrom. Bármit tenne is Reagan a libanoni túszválság terén, ellenfelei őt okolnák érte, de ugyanúgy hibáztatnák azért is, ha elmulasztaná a cselekvést. Ami ezekben a napokban Washingtonban folyik az egy Shakespeare drámához hasonlít, amely a hatalomátvétel harcának csúcspontját ábrázolja. A színfalak mögött teljes erővel verik a nagydobot és a cintányérokat,s a színen a szereplők fel- és alá futkosnak, és vadul vagdalkoznak. Röpke negyedévvel ezelőtt az őszi választások előtt, ha volt Washingtonban valami panasz, úgy ez az unalom ellen szólt. A teflonnal bevont elnök, hatalma teljében, méltóságteljesen közeledett uralma alkonya, utolsó két esztendeje felé. Röpke három hónappal később az USA egyik legsúlyosabb alkotmányválsága közepén találja magát. A hatalom hármas megosztása felbillent és úgy tűnik, hogy többé nem működik. A törvényhozói hatalom, a kongresszus a végrehajtói hatalommal az elnökkel verseng, vele ütközik és együttműködés, — tanács és beleegyezés helyett, az elnök majdnem minden egyes döntését kifogásolja, érvényteleníti, — hatályon kívül helyezi. Egy szuperhatalom önmagával küzködik, bénultan vergődik, miközben ellenségei kajánul mérlegelik meddig mehetnek el még a tehetetlen amerikai óriás döfködésében? Az Ayatollah-gate újabb áldozata: Robert MacFarlane A Fehér Ház volt nemzetbiztonsági tanácsadója, a 42 esztendős, szolgálaton kívüli marine alezredes, Robert MacFarlane, aki kiagyalta az Iránnal való kapcsolatfelvételt és ezért az Ayatollah-gate hajtóvadászat egyik legüldözöttebb vadja lett, — a héten öngyilkosságot kísérelt meg. Hátfájásai miatt orvosai váliumot rendeltek neki, — ebből az izomlazító idegcsillapítóból vett be 20, vagy 30 tablettát, hogy végezzen magával. Ez az adag nem volt elegendő a halálhoz, — de bőségesen elég volt ahhoz, hogy felesége félig életelenül találjon rá és azt higyje, hogy gutaütés érte férjét és kihívja a mentőket. A washingtoni Bethezda haditengerészeti kórházba szállították MacFarlanet és ott hamarosan rendbehozták. Az Ayatollah-gate hajtóvadászatot végző bizottságok egyes tagjai siettek nyilatkozni, ők továbbra is számot tartanak MacFarlane tanúvallomására és legközelebbi beidézésekor MacFarlane számíthat arra, hogy keresztkérdések tüzét zúdítják rá. MacFarlane védőügyvédje, a tekintetes Leonard Garment, dühös kirohanást intézett az amerikai hírközlő média ellen, amely szerinte halálra hajszolta ügyfelét — és az ügyvéd támadta MacFarlane korábbi kollégáit is, akik cserben hagyták őt. Most vita folyik arról, hogy ki is volt MacFarlane, fehér házi cowboy, — avagy a vietnámi háború hőse, aki nemzetbiztonsági tanácsadóként 2 esztendőn keresztül napi 17 órát dolgozott posztján. Mindenesetre valószínű, hogy az öngyilkosjelölt, nem bűnöző, habár úgy kezelték, mint ha az lenne. Reagan elnök telefonált a kórházba és rokonszenvéről biztosította korábbi tanácsadóját, Robert MacFarlane Henry Kissinger felfedezettje. Kissinger emelte ki a katonai szolgálatból, és vette be munkatársnak még a Nixon elnökség idején a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsába. Itt a jókiállású katona gyors előmenetellel végülis az élre emelkedett, hogy utána még nagyobb legyen a bukása. William Saffire, a New York Times kirakatának neokonzervatív kommentátora, — aki több oknál fogva meglepő ellenszenvet tanúsít a Reagan Fehér Házzal szemben, — pár hónappal ezelőtt vitriolos cikket írt MacFarlane ellen. Saffire azzal vádolta az ezredest, hogy Kissinger árnyéka borul rá — ettől szeretett volna szabadulni a jóval kevesebb szellemi kapacitással rendelkező katona, — amikor az iránifegyverszállítás vad kalandjába sodorta főnökét. A szellemes Saffiret nem kell mindig készpénznek venni, — annyi azonban valószínű, hogy ezúttal nyila, az Achillessarkán érte MacFarlanet és alkalmasint az öngyilkossági kísérlet indító oka lehetett a cikk. Barátai szerint MacFarlane azért akart a halálba menekülni, mert meghasonlott önmagával. Úgy érezte, hogy alul maradt kitűzött magas ideáljai mögött, kudarc és az elnökség aláásása miatt érezte felelősnek magát. Az Iránhoz való közeledés — amivel Nixon nyitányát Kína irányában kívánta kopírozni, — merész, szükséges, — de veszélyes kísérlet volt. Úgy tűnik, hogy ezt jórészt Izrael sugalta a volt nemzetbiztonsági tanácsadónak, — de amikor baj lett belőle — Izrael ujjlenyomatai jócskán eltűntek már a helyszínről. A vizsgálat során MacFarlane az egyedüli volt aki vallott, minden bizottsággal, riporterrel szóba állt — és sok beszédével végülis ellentmondásokba keveredett — szerinte Reagan jó régen jóváhagyta az iráni fegyverszállítást, — régebben, mint ahogy tanúvallomása során az elnök emlékezett rá. Öngyilkossági kísérlete előtt MacFarlane búcsúlevelet intézett családjához, feleségéhez és felnőtt gyerekeihez, — de a feleség szerint a levél olyan zavaros volt, hogy tartalmát nem hozták nyilvánosságra. Robert MacFarlane egyéni tragédiája aláhúzza az Ayatollah-gate hajtóvadászat lényegét. A hírközlő média és a politikai ellenfelek kérlelhetetlen összjátéka, a kiszemelt célpontok bekerítésére és megsemmisítésére mindre ez ellenállhatatlan nyomást gyakorolt. Nem túlságosan kockázatos jóslat, ha azt mondjuk, hogy MacFarlane nem volt ennek a hajtóvadászatnak első és utolsó áldozata. Gorbacsov Nagy Péter szerepében Miként a nagy cár, aki udvarába rendelte, okulására és szórakoztatására, Európa legragyogóbb elméit, — Gorbacsov hasonlóképpen megnyitotta a Kreml kapuit, — elsősorban amerikaiak előtt. Éles elme többé nem abszolút feltétel a bebocsájtásra, — hírnév a mérce, jöhet mindaz aki a hírekbe kívánkozik: Henry Kissinger és Cyrus Vance, volt külügyminiszterek nyitották meg a sort. Habár ez hibás megállapítás, mert előttük már ott járt Peter Ustinov, az orosz származású angol-amerikai színész, Gary Hart az elnökjelöltségre törekvő demokrata párt politikus, és Albin Toffler, a jövőbe látó író. Kissinger és Vance a fegyverkorlátozás komoly problémájáról vitatkoztak a szovjet kommunista párt főtitkárával. Figyelemre méltónak találták Gorbacsov felkészültségét, figyelmességét és vitalitását. Együttesen taglalták, hogy vajon Reagan elnöknek van-e még elegendő ideje és ereje ahhoz, hogy vele a főtitkár a fegyverkezés korlátozásáról megállapodhasson? Gorbacsov bevallotta a két volt amerikai külügyminiszternek, hogy annyira óhajtja a békét, hogy noha számos ellentéte volt a republikánus elnökkel, nem szívesen várna utódjára, legszívesebben már Reagannal találkozna és vele állapodna meg. Alig hangzott ez el, amikor Gennadi Gerasimov, a szovjet külügyminiszter új mosolygós sajtófőnöke 140 bebörtönzött értelmiségi kiszabadulásáról jelentett, valamint a szovjet büntető törvénykönyv reformját ígérte a tudósítóknak, „mert szeretnénk, ha kevesebben lennének a rács és a szögesdrót mögött!” Gorbacsov Párizsban tavaly 200 politikai foglyot ismert be. Ennek a számnak, az Izraelbe kiengedett emberjogi harcos, Anatoly Sharanszky ellentmondott, — szerinte legalább 10 ezer a politikai foglyok száma a Szovjetunióban és Gorbacsov mindössze port hint a Nyugat szemébe, amikor kevesebbről beszél és látszólagos engedményeket tesz,—így Sharanszky. De nem ez volt a véleménye a jövő-szakértő amerikai írónak, Albin Tofflernek, aki Gorbacsovot dinamikusnak, meggyőzőnek, erőteljesnek, gyorsnak és szellemesnek találta, még mielőtt megkezdődött volna az amerikai értelmiségiek nagy moszkvai fogadása, további amerikai csillagok érkezése február 14 és 16 között, John Denberg az énekes, Chris Christoferson a színész, Shirly MacLaine és a többiek, hogy az új Nagy Péter cárnál, Gorbacsovnál tisztelegjenek és vele nézetet cseréljenek. Glasnos, a nyíltság minden vonalon a Kremlben! Mindeközben egy makacs szovjet zsidó emberjogi harcos, akinek szabadulását szintén bejelentették, mégsem lett szabadon bocsájtva, mert nem volt hajlandó, aláírni az ígéretet magatartása megváltoztatására. Erre 20 más makacs szovjet zsidó napokig tüntetett, társuk szabadon bocsájtását követelték. Kamerájukkal felszerelve a nyugati tudósítók szintén megjelentek a színen, és 60 civilbe öltözött KGB-sel találták szembe magukat. Ezek szétverték a tüntetőket, és rúgták, ütötték a nyugati tudósítókat is. Amint a UPI hírügynökség vesén rúgott munkatársa megjegyezte: „Gorbacsov liberális reformjainak úgy látszik még mindig vannak kemény, vonalat követelő ellenzői a Szovjetunióban, nagyon kemények, amint ezt ma a saját vesémen kellett kitapasztalnom.” Rakéta-csata a Reagan-táboron belül Immár másodszor február folyamán az elnök elnökletével a Fehér Házban a Nemzetbiztonsági Tanács egybegyűlt, hogy megvitassa az SDI (a csillagháborús védelem) korábbi részleges felállításának lehetőségét. E sietségnek két oka is van: A szeptember 5-i a világűrben végzett amerikai kísérlet egy célpontja felé gyorsan haladó ellenséges rakéta elpusztítására kilőtt rakéta segítségével, a várakozásnál jobban sikerült. Abramson tábornok, az SDI program vezetője szerint ez lehetőséget ad arra, hogy részlegesen, a tervezettnél jóval korábban felállíthassák a védelemre alapuló stratégiai kezdeményezés első szakaszát. Abramson tábornok erről sikeresen meggyőzte főnökét, Casper Weinberger honvédelmi minisztert, aki korábban a részleges felállítás ellen foglalt állást és a laboratóriumi kísérletek folytatását támogatta. És itt jön Weinberger véleménye megváltoztatásának másik oka. A hadügyminiszter tudatában van annak, hogy az SDI-nak Amerikában egyre több az ellenzője, és fennáll a lehetőség a szenátus elvesztése óta, hogy ezek a kongreszszusban lefaragják majd a további kísérletekhez szükséges anyagi alapot. A honvédelmi miniszter úgy gondolta, hogy fait accompli elé állítja a program ellenzőit, a benti és kinti kritikusokat, s nagyobb az esély megvalósítására. Annál is inkább, mert attól is tartania kellett, hogy amennyiben Reagan utódjára hárul a döntés, úgy ez az utód, bárki legyen is az, jóval kevésbé támogatja majd a programot, mint tenné Ronald Reagan ameddig még tart az ő hatalma. Az SDI legelső és legfontosabb ellensége természetesen Gorbacsov és a Szovjetunió. Eget és földet megmozgattak, hogy elfojtsák ezt az amerikai programot. Moszkva fő érve, a fegyverkezési verseny felszítása és a szuperhatalmak viszonyának további romlása lenne az eredmény. Az SDI részleges felállítása ellen pedig így érvelt Moszkva: Ez sértené az 1972-es kéthatalmi megegyezést az ABM szerződést, amely tiltja újabb rakétákkal való kísérletezést és egy védelmi berendezés elhelyezését. Mintha egy láthatatlan karmester irányítaná az SDI belső ellenségeit, az amerikai kritikusok ettől fogva az ABM szerződés felmondása elleni harcra összpontosították saját erejüket. A Washington Post és a New York Times napnap után szakértők sorát idézték és bizonygatták, hogy Amerika sebezhetőbbé válna, amennyiben felmondaná az ABM szerződést. — Az SDI felállítását sürgető Reagan-tábor — erre azzal válaszolt, hogy a Szovjetunió már jó néhányszor megszegte az ABM szerződést és most arra kívánja ezt csupán felhasználni, hogy ennek révén akadályozza meg Amerika további kísérleteit az SDI megvalósítására. Ezen az elmúlt héten a szakértők az ABM további betartása mellett és ellene érveltek, az eddiginél még hevesebben. Ezidőszerint úgy tűnik, hogy Caspar Weinberger honvédelmi miniszter túlerővel találja magát szemközt, — viszont részleges csatát nyert akkor, amikor rábírta Schultz külügyminisztert, hogy az ellenzéki táborból — részben legalábbis őhozzá közeledjen. Schultz kijelentette, hogy az ABM szerződés betű szerinti értelmezése helyett azt tágabban kellene értelmezni. Ez némileg erősbítette a honvédelmi miniszter helyzetét, aki most versenyt fut a Reagan uralom gyengülése idején az SDI bírálóival , a kétkedőkkel és Gorbacsov Glasnoj kampányával. Ugyanakkor az ABM szigorú betartásához ragaszkodók váratlan támogatóra találtak Sam Nunn fegyverszakértő mérsékelt demokrata párti szenátor személyében. Georgia szenátora Nunn levelet írt Reagannak és figyelmeztette az elnököt az ABM egyoldalú felmondásával alkotmányos válságot robbantana ki. Nunn kiállását az amerikai hírközlő média azzal jutalmazta, hogy a déli szenátor elnökjelölti esélyeinek jelentős növekedéséről cikkezett napokig. ISSUE NO. 8 1987. FEBRUÁR 21. Erősödnek a lengyel—litván kapcsolatok... A lengyel—litván kapcsolatok az utóbbi időben erősödnek. Jaruzelski tábornok tavaly, a lengyel kulturális miniszter idén januárban látogatott Litvániába és egyházi körök szerint. Glemp bíboros várja a szovjet hivatalos jóváhagyást, hogy Litvániába utazzon, ahol a lakosság jelentős része katolikus. Litvániában sok lengyel él. A Litván Szocialista Szovjet Köztársaság területének egy része, beleértve a fővárost, Vilniust is, a második világháború előtt Lengyelországhoz tartozott. Ilyen háttér előtt nyilvánvalóan nem jelentőség nélküli az az interjú, amelyet a PAP lengyel hírügynökség moszkvai tudósítója készített a nézeteit megbánt litván nacionalistával. Az interjú az egyik nagy példányszámú hetilap nemrég megjelent számában látott napvilágot. A 60 éves Genrikas Jashkunas a 40-es és 50-es években tizenegy esztendőt töltött börtönben, mert illegális litván függetlenségi mozgalomban vett részt. A litván Jashkunas börtönélményeiről is beszélt a lengyel hetilapnak adott interjúban és szidta Alexander Kuznyecovot és Valentin Morozt, akik börtöntársai voltak, és akik, legalábbis szerinte, kemény hatalmi harcot vívtak, hogy növekedjen a befolyásuk a rabok között, és hogy híressé váljanak nyugaton. Kuznyecov és Moroz ma már nyugaton él, mindketten neves írók és másként gondolkodók. Ugyancsak az ellenzék lejáratására, a litván férfi arról is beszélt, hogy a börtönben konfliktusok vannak az ukrán nacinalisták és a zsidó ellenzékiek között. Nincs tűzszünet Afganisztánban! A New York Times megállapítja, hogy az afganisztáni ellenállók ravasz eselnek tekintik a kabuli kormány tűzszüneti felhívását és egységesen elutasítják. Kijelentették: folytatják a küzdelmet a szovjet csapatok kivonásáig és ők kívánnak független kormányt alakítani Kabulban. A New York Times így folytatja: Az afgán ellenálló csoportok azt is bejelentették, hogy árulónak és a politikai rendőrség ügynökének tekintik azt, aki elfogadja Najib ajánlatát. Az afgán kommunista vezető békülékenynek hangzik, de azt is világosan kimondta, hogy célja a kommunista uralom fenntartása Kabulban. A nemzeti megbékélés kormányának maradéktalanul meg kell valósítania a kommunista célokat és Afganisztánnak meg kell maradnia a Szovjetunió hű szövetségesének, — mondotta Najib. A 7 fő szabadságharcos szervezet folytatja a harcot országszerte és az ellenállók változatlanul támadják a szovjet berendezéseket és katonai menetoszlopokat. A szovjet erők tüzérségi támadással és a légierő bombázással válaszol. A tűzszünet tehát nem lépett életbe. A szabadságharcosok elismerik, hogy az utóbbi két évben a harc rendkívül nehézzé vált. Az ellenállást azonban még akkor is folytatni tudják, ha egy esetleges szovjet csapatkivonási megállapodás eredményeként nem kapnának további támogatást.