Chicago És Környéke, 1988 (83. évfolyam, 7-49. szám)

1988-02-13 / 7. szám

Amerika a helyes politika útján a Perzsa Öbölben (Ezzel a címmel Michael Steiner korábbi ameri­kai nagykövet az Egyesült Arab Emirátusnál, jelen­leg Nemzetközi Ügyek tanácsadója a következőket írja a NYT által leközölt kommentárjában:) Kilenc hónappal a döntés után, hogy Amerika lobogójával védelmezi Kuwait olajszállító hajóit és hat hónappal azután, hogy odavezényeltük a hadi­tengerészetet, hogy védelmezze őket arra lehet következtetni ha feltételesen is, hogy a Perzsa Öböl iránti politikánk sikeresnek bizonyul. A követ­kezőket eredményezte: Az arabok ismét bíznak Amerikában­ ­. Helyreállította az Öböl-parti arab országok bi­zalmát Amerika iránt (a bizalmat, amelyet Liba­non és az Irán—Contra ügy ásott alá). Most nem érzik többé magukat magára hagyatottnak a fenye­getéssel szemben, amelyet Irán jelent területi és politikai függetlenségük számára. Ellenkező esetben arra kényszerültek volna, hogy engedjenek a militáns iráni fundamentalista nyomásnak, amennyiben ennek behódoltak volna ez veszélyt jelentett volna a Nyugat számára. 2. Elkötelezettségünk a Perzsa Öbölben elvágta Iránnak azt a lehetőségét, hogy a szárazföldön Irak­kal folytatott csatájának zsákutcájából kitörjön a vizeken aratott győzelmével. Elvágva ettől most Iránra nehezedik a nyomás, hogy számolja fel Irak­kal folytatott háborúját. Irán felső vezetősége még nem jutott véglegesen erre a következtetésre és még nem adta fel háborús célkitűzéseit, de Tehe­ránban egyre jobban növekszik az a meggyőződés, hogy a konfliktus további elnyújtása meddő. A katonai lépéseket politikai aratás követi 3. Tengeri erőink felvonultatása a Perzsa Öböl­ben, katonai húzásunk politikai lépéssel párosul, az ENSz Biztonsági Tanácsa révén kiutat ajánlunk Iránnak és ez a Tanácstagok általános támogatá­sával találkozik. Az, hogy Teherán egyenlőre nem ragadta meg ezt az alkalmat, Irán egyre nagyobb elszigeteltségéhez vezetett. Ezért egyre nehezebb és költségesebb lesz számára újabb fegyverek és utánpótlás beszerzése, míg a mi katonai és politikai lépésünk nemzetközi támogatásra talált. 4. Az amerikai politika a Perzsa Öbölben a Szov­jetunióra kínos választást kényszerít. Egyrészt kénytelen Moszkva is csatlakozni a nemzetközi fel­­sorakozáshoz Teherán álláspontja ellen, ugyanak­kor Moszkva hátráltatja a közkívánatot, az újabb határozati javaslatot az Iránt büntető szankciókat. Moszkva továbbra is jó pontokat szeretne szerez­ni Teheránban. Ez különösen fontos számára, most, hogy arra készül, hogy csapatait kivonja Afganisz­tánból és ezek távozása után ott egy mohamedán kormányzat alakulhat. Moszkva igyekezete, hogy mindenkinek kedvé­ben járjon, Teheránnak is és a nemzetközi nyo­másnak is, nem jár sikerrel. Teherán nem nagyon melegszik fel Moszkva irányában, miközben a szovjet-arab viszony rohamosan romlik. Moszkva annak is tudatában van, hogy a Perzsa Öböl konfliktusának rendezését gátló politikájával Washington neheztelését váltja ki és Amerika nem siet majd segítségére, hogy megkönnyítse Afga­nisztánból való visszavonulását, molyan elvágja az Öböl olajának kivitelét. Következtetésképpen a stratégiai egyensúly Irán ellen fordult Ayatollah Khomeini és az ő kemény vonalának követői ezt nyíltan még nem ismerik be, de előbb utóbb kényszerülnek majd erre és ez politikájuk változtatására kényszeríti majd őket. Addig az USA és a Nyugat folytathatja jelen poli­tikáját, továbbra is nyomást gyakorolva Teherán­ra, de gondosan ügyelve arra, hogy a diplomáciai kiút ajtaja nyitva maradjon. Az USA politikája a Perzsa Öbölben sikeres, ezt az utat kell továbbra is követnünk. Utóhang a mi részünkről Átlapoztuk a Washington Post egy évvel ezelőt­ti számait, 1987 télközepét. A Reagan kormány az Iránmánia ostromát állta, úgy tűnt, hogy düledezik a Fehér Ház, az elnök egyik oszlopa és támogatója, William Casey CIA főnök agyrákban haldoklótt. Az Ayatollah Washington konfúzióját kihasználva a vizen akart kettős csapást mérni két ellenségére, Irakra és a főördögre, Reaganra, hajók sorát sül­lyesztette el az Öbölben. Japánban elapadóban volt az olaj, 70%-át az Öbölből várta, Nyugat-Európa remegett és lapult. A Reagan kormány elhatározta a kuwaiti olaj­teherszállító hajók átlobogózását. A Washington Post és a New York Times hörgött, veszélyt szima­tolt, katasztrófát jósolt és közben a maguk részé­ről szították az Irán-mánia lángját. A nyugati szövetségesek kis ideig maga Marga­ret Thatcher is, hagyták, hogy Amerika egyedül állja a sarat, nézzen szembe a földgömb túlolda­lán az Öbölben az Ayatollah aknáival és a para­dicsomba kívánkozó teenager önkénteseivel. Azután szép lassan, a szövetségesek besompo­lyogtak elhagyott soraikba. Kezdte Margaret Thatcher a modern brit aknaszedők kiküldésével. Mitterrand egy kis flottát küldött, a hollandok, a belgák, Uramisten még a nyugat-németek is fel­adták szokott szólamukat, a NATO alapszabályai nem engedélyezik, hogy Európán kívül alkalmaz­zák erőiket. Ők is küldtek segítséget. Még az ola­szok is. Az, hogy volt erő amit Amerika kiküldhetett, az a Reagan kormány érdeme, 1981, Carter szomorú ideje óta mindent megtett, hogy az USA katonai erejét újjáépítse. Az érdemnek jelentős részese az azóta távozott Caspar Weinberger honvédelmi mi­niszter, aki minden támadást állva következetesen és türelmesen építette a flottát, a rakéta erőket,­­ és egy támaszpont hálózatot az Öböl közelében, ahonnét, ha kell, Amerika majd visszaüt. Illusztris laptársaink erről is írtak itt-ott, de visz­­szalapozva régi számaikat az olvasóban az a benyo­más támad, hogy Caspar Weinberger főleg arra költött, hogy 80 dolláros csavarokat vásároljon és a katonai W.C.-re drága új ülőkéket szereljenek fel. Felesleges pazarlás, ha bejönnek a demokraták, majd ők levágják „az ilyesfajta honvédelmi beru­házást”. Nos ennek a honvédelmi beruházásnak volt más vetülete is,­­ ha nem lett volna, úgy Michael Stei­ner a korábbi nagykövet egy kis arab olajkrözus államban nem írhatta volna fentebbi kitűnő kom­mentárját. Vége a vietnámi vereség okozta amerikai akarat­bénulásnak 5. A Perzsa Öbölben folytatott amerikai politi­ka sikerének azonban van egy még ennél is tágabb és fontosabb vetülete. A vietnámi háború óta az USA-t a dilemma foglalkoztatta, hogy ennek tanul­ságát levonva megtalálja a módját annak, hogy ka­tonai erejét eredményesen felhasználja politikai stratégiára. Leszámítva Grenadát erre eddig nem volt sok alkalma, de a Perzsa Öbölben az USA ezt sikerrel bebizonyította és így helyreállította a ma­ga iránti bizalmat és a meggyőződést, hogy a kel­lő helyen és időpontban hajlandó katonailag is fel­lépni és történjen bármi, ott ki is fog tartani. Mindennek ellenére Irán politikája eddig még nem változott. Meglehet, hogy erre csak Ayatollah Khomeini halála után kerül majd sor. Addig Irán képes lesz arra, hogy a hadviselést bizonyos mérv­ben folytassa. Viszont minden múló esztendővel csökken kilátása arra, hogy Irak felett döntő győ­zelmet arasson. ­ Most Iraknak dolgozik az idő Irak olajkivitele nagyobb mint Iráné, olajveze­tékei aránylag biztonságosak. Irakot a nemzetközi financiális világ támogatja, és ami az anyagiakat illeti helyzete jobb, mint Iráné, hogy a háborút folytassa. Irán balfogásai, például a kísérlet, hogy a mek­­kai zarándoklatot vérbefojtsa, maga ellen sorakoz­tatta fel az arabokat és Egyiptomot is bevonta tá­borukba, most Egyiptom is részese az Öböl védel­mének. Irán támadásai mindenfajta hajózás ellen viszont az amerikai flotta védelmét nemzetközivé szélesítette ki. Irán ugyan folytathatja szórványos támadásait, de többé arra sincs kilátása, hogy ko­ Elégedetlen hangok Keleten Habsburg Ottó Míg sajtónk továbbra is égig magasztalja Gor­­bacsovot, úgyhogy az emberek már a béke nagy apostolát látják benne, addig azok, akik óvatosságra intenek mindig népszerűtleneb­bek lesznek. Azt vetik szemükre, hogy még mindig a régi elavult hidegháború világában élnek és útjában állnak a népek közötti megér­tés kialakulásának. Vannak olyanok, akik ezen gyanúsítások mi­att nem merik többé aggodalmaikat nyilvá­nosan hangoztatni. Mindez résztjóslóan emlékeztet a müncheni megállapodást követő időkre: 1938 utolsó hó­napjaiban mindenki, aki nem hitt a „béke napja­inkban” szólamban és Adolf Hitler kijelentései­ben, rossz embernek számított. Pedig az események, amelyek szemünk előtt lejátszódnak arra mu­tatnak, hogy legalábbis korai hinni abban, amit a Kremlben mondanak. Ha Gorbacsov valóban nem híve az erőszak al­kalmazásának, akkor néhány hét alatt köny­­nyen véget vethetne az afganisztáni háborúnak. Ez kizárólag rajta él­, munkatársain múlik, hisz ők a támadók. En­nek ellenére a háború növekvő brutalitással folyik tovább. Ugyan­akkor a kabuli bábkor­mány által a szabadság­­harcosoknak felajánlott tárgyalási feltételek tel­jesen elfogadhatatla­nok. Azt követelik, hogy egy alakítandó koalíci­ós kormányban az ösz­­szes kulcspozíciók, mint a bel- honvédelmi és igazságügyi miniszteri tárcák a kommunista párt kezében maradja­nak. Vagyis a hatalom ne kerüljön az afgán nép kezébe. Az ellenzék kép­viselőit se a szabadság­­harcosok jelöljék ki sza­badon, mert azok csak olyan személyek lehet­nek, akiket a vörös kor­mány elfogad. Hogy eze­ket a feltételeket senki sem fogadhatja el, az világos. De még ha tényleg azt hinnék is, hogy ennek az eljárási módnak az a magyarázata, hogy Gor­bacsov nem teheti min­den téren azt amit akar, mert tekintettel kell len­nie a gonosz tábornokok­ra, akkor is rendkívül óvatosnak kell lennünk a helyzet megítélésében. Mindig több jel mutat ugyanis arra, hogy a Szovjetunió belső válság felé halad, amit nekünk, ha reális politikát aka­runk folytatni, számítás­ba kell vennünk. Nem tudjuk ugyanis, hogy meddig lesz dolgunk a mostani diktátorral. Azokban napokban, amikor Gorbacsov Wa­shingtonban Reagan el­nökkel együtt aláírta a középtávú rakéták le­szerelésére vonatkozó egyezményt, egy interjú jelent meg a párizsi Le Monde-ban a Szov­jetunió második embe­rével, Ligacsevvel. Ennek a megnyilatko­zásnak az ad különös je­lentőséget, hogy a Le Monde a francia balol­dal legjelentősebb lapja és közel áll Mitterrand elnökhöz. Ligacsev töb­bek között azt mondotta, hogy országa jelenlegi vezetőségében az illeté­kesség meg van osztva különböző személyek között; egyikük Gorba­csov. A döntéseket kö­zösen hozzák. Az inter­jú hangja azt mutatja, hogy Gorbacsov távolról sem olyan hatalmas, mint amilyennek sok nyugati politikus hiszi. Fontos továbbá az a tény, hogy Ligacsev a francia kommunista párt kongresszusa al­kalmából tartózkodott Párizsban és a francia főtitkárra, George Mar­­chaisra az a kellemetlen feladat várt, hogy kény­telen volt teljes támoga­tásáról biztosítani Liga­­csevet. Ugyanakkor Marchais megrögzött sztálinista, aki ismert arról, hogy nem híve a gorbacsovi politikának. Ugyanez áll Ligacsevra is, aki az elmúlt hóna­pok folyamán nem fu­karkodott a glasznoszty és a Peresztrojka bírá­latában. Mindez elképzelhetet­len let volna Sztálin, vagy akár Hruscsov ide­jén. Rámutat a jelenlegi vezetés gyengeségének mértékére. Ugyanakkor Ligacsev nyugati játéka csak külsőleg látható je­le Gorbacsov ellenjáté­kosai akcióinak. Ennél még jelentősebbek a szovjet párt kebelében megnyilvánuló fejlemé­nyek, különösen a kü­lönböző köztársaságok­ban. Legutóbb Gorba­csov több ismert híve vesztett befolyásából és helyüket Ligacsev em­berei foglalták el. Igen jellemzőek ezen a téren a Georgiából bekövet­kezett személyi válto­zások, amely Sevard­­nadze külügyminiszter régi hatalmi bázisa. Ez utóbbi, amikor elfog­lalta moszkvai állását, örökét leghűbb követői között osztotta fel. Né­­hányan közülük azóta el­hagyták őt, másokat le­cseréltek. Még Sevard­­nadze veje, akit a kül­ügyminiszter a szak­­szervezetek élére állí­tott, nemcsak állását vesztette el, hanem párt­funkcióitól is meg kel­lett válnia. Azóta kor­rupcióval is vádolják. Vagyis a párton belül folyó hatalmi versengés­nek távolról, sincsen vé­ge. A fejlődés azt mutat­ja, hogy kimenetele bi­zonytalan. A Gorbacsov és Liga­csev közötti párharcnál talán még jelentősebb a nép körében növekvő elégedetlenség az afga­nisztáni háborúval szemben. Háborús fá­radtságról van itt szó, amely a nyolc éve tartó konfliktussal szemben mindinkább kiéleződik. A szovjet csapatok be­vonulása idején a beve­tett egységek a szomszé­dos területekből kerül­tek ki. Nagy részük mo­hamedán volt. Már né­hány nap múlva kitűnt, hogy ezek a csapatok nem voltak megbízható­ak. Túl közel álltak az afgán néphez, erkölcsi­leg és vallásilag. Egy sok időt Afganisztánban töltött európai mondotta el nekem, hogy az első szovjet katonák pénzt ajánlottak fel az afgá­noknak a Korán megvé­telére, amely be van tilt­va a Szovjetunióban. Ez annál feltűnőbb volt, hogy a katonák túlnyo­mó többsége fiatal, 19-22 éves volt, akik átmen­tek a szovjet ateista agy­mosáson. Ezeket a csa­patokat azután a legrö­videbb időn belül vissza­vonták és helyükbe orosz, ukrán és balti ala­kulatokat küldtek. En­nek viszont az volt a hát­ránya, hogy az európai­ak nehezen bírták a klí­mát és az afganisztáni életkörülményeket. Ugyanez a jelenség nyilvánult meg az 1986- ban Alma Atában tör­tént zavargások idején is, amikor bebizonyoso­dott, hogy a helyi csapa­tok nem alkalmasak ar­ra, hogy a lakosság el­len fellépjenek. Mindennek az az ered­ménye, hogy a szovjet veszteségek igen arány­talanul oszlanak meg. A Szovjetunió európai ré­szén sok hadirokkant van, az Uralon túl, alig. Ez rossz vért szül, mert a tényeket mindenki tud­ja annak ellenére, hogy a sajtó elhallgatja őket. Ugyanez áll az eleset­tekre is, akiknek száma a megjelent gyászjelen­tések szerint növekszik. A legzavaróbb azon­ban a katonai szolgálat­ra való behívások egyen­lőtlen rendszere. A meg­figyelőknek már hosz­­szabb ideje feltűnt, hogy a nomenklatúra, vala­mint pártfunkcionáriu­sok fiai kimaradnak be­lőle. A moszkvai társa­dalomban sok katonakö­teles korban lévő fiatal­ember látható a bárok­ban és mulatóhelyeken — civilben. Eleinte nem volt ez ellen panasz. Újabban azonban a helyi szovjet lapokban több panaszos levél jelenik meg, amely tiltakozik a megkülönböztetés el­len. Megjelenésüket nyilván csak azért en­gedélyezik, mert íróik majdnem kivétel nélkül afgán veteránok, akik nagyobb szabadságot él­veznek, mint a közönsé­ges polgárok. Nyár óta olvashatunk bírálatokat hadirokkan­tak, vagy veteránok szervezetei részéről is. Ezek tulajdonképpen il­legális szervezetek, de egyes városokban elég befolyásuk van ahhoz, hogy fellépjenek a párt­tal szemben is. Írásaik nagy elkeseredettség­ről tesznek tanúságot, amely úgy látszik álta­lános a nép körében. Ezek a jelenségek azt mutatják, hogy mozgo­lódás van keleten. A re­zsim ezt nem hagyhatja figyelmen kívül. Lehet, hogy Gorbacsov, ameny­­nyire lehet, tekintettel van erre a néphangulat­ra és megenged bizo­nyos megnyilatkozáso­kat. De ennél valószí­nűbb, hogy mindez reak­ciót vált ki a kemény vo­nal követői körében, akik közé Ligacsev is tartozik. Mi, akik kívülről szemléljük a dolgot, nem tehetünk semmit az események befolyásolá­sára, mert ezen a téren elsősorban a moszkvai pártszempontok számí­tanak. Viszont köteles­ségünk, hogy a dolgok menetét tárgyilagosan ítéljük meg és mindig szem előtt tartsuk saját biztonságunk szempont­ját. ti Emberjogi értekezlet Moszkvában... sarkában a KGB-vel A Christian Science Monitor moszkvai tudósí­tója jelenti:­ Hivatalos és nem hiva­talos szovjet emberjogi küldöttségek találkoz­tak egymással, mind­egyik elmondta a magá­ét, majd hidegen elvál­tak egymástól, a nem­hivatalos szovjet delegá­ció nem hiszi, hogy ké­pes lesz együttműködni a hivatalos szovjet kül­döttséggel. Az összejövetelre egy találkozó adott alkal­mat, amely az újonnan alakult „Szovjet Bizott­ság a Nemzetközi Együtt­működésre a Humani­tárius Problémák és az Emberi Jogok Terén” hosszú nevét viseli. Ez találkozott a Nemzet­közi Helsinki-i Föderá­­cióval egy nyugati szer­vezettel, amely nyugat­európai és amerikai ak­tivistákból tevődik össze azzal a célzattal, hogy a Helsinki-i Szerződés 35 aláíró államában az emberi jogok vállalt betartását ellenőrizzék. Az új hivatalos szovjet bizottságot Fyodor Bur­­latsky vezeti egy író és kommentátor, aki az el­múlt években a liberali­zálódás ügyes szószóló­jának állította be magát. De megjelent egy nem hivatalos szovjet kül­döttség is, ennek vezető­je Lev Timofejev egy korábbi politikai fogoly, aki társaival azért alakí­totta csoportját, hogy próbára tegyék a szovjet politikai liberalizálódás határait. Az összejövetel öt órát tartott, jórészt rövid be­szédek sorozatából ál­lott. Egy nyugati delegá­tus szerint a Helsinki-i Föderáció 329-re becsüli a szabadult politikai fog­lyok számát a Szovjet­unióban és 360-ra azokét, akik továbbra is rabos­kodnak. Tizenhárom a bebörtönzöttek közül az első szovjet csoport tag­jai közül tevődik össze, amely nyomban a Hel­sinki-i Szerződés alá­írása után alakult, hogy betartását a Szovjet­unióban ellenőrizze, (be­börtönzésük lett az ered­ménye). Más nyugati fel­szólalók saját országaik állapotait bírálták, kifo­gásolták, hogy beván­dorlási politikájuk nem elég liberális, a politi­kai és vallási szabadság is kívánnivalót hagy. Az új szovjet bizottság egyik tagja, Mihail Kru­­togolov, aki magát al­kotmányszakos ügyvéd­nek mondja, megkísé­relte közös nevezőre hozni az emberi jogok különböző féleképpen történő értelmezését. „Szovjet részről a szo­ciális és gazdasági ele­meket húzták alá, — mondta, — míg a nyu­gat az egyéni és politi­kai jogokat domborítot­ta ki. Az átlag szovjet polgár azonban nem így látja, őt csupán az izgat­ja, hogy a helyi rendőr­ség ne léphessen be ott­honába engedély nélkül, és hogy tisztességes la­kóhelyhez juthasson. A szovjet törvénykezés el­maradt a nemzetközi színvonal mögött, bele­értve a Helsinki-i meg­egyezést is.” Felszólalását befejez­ve, Kutogolov a nyugati újságíró fülébe utószót suttogott még: „A fő­probléma nem Gorba­csov, hanem a helyi rendőr. Az emberi jogok iránti érzék nálunk nem olyan fejlett, mint Fran­ciaországban, vagy bi­zonyos mértékben az USÁ-ban is.” A konferencia arány­lag nyugodtan folyt, mindaddig amíg a nyu­gati delegáció nem kért engedélyt, hogy a nem hivatalos szovjet dele­gáció vezetője Mr. Ti­mofejev is felszólalhas­son. A hivatalos szovjet delegáció ezt haragosan fogadta, a nyugati hír­közlő média jelenlété­ben ingerülten bár, de engednie kellett. Burlatsky így adta meg az engedélyt gúnyo­san: ,,A TV-kamerák mind magára mered­nek, kezdheti hát!” Timofeyev rövid be­széde maró gúnnyal kez­dődött: „Burlatsky, — mondta — habozott, hogy hogyan is szólítsa őt. Mister Timofeyevnek, ahogy az Nyugaton szo­kás, avagy Timofejev elvtársnak? A harmadik megoldást választotta, a keresztnevén szólítot­ta, ahogy az őrök szok­ták a kényszermunkatá­borban a két év alatt, amit ott töltöttem.” Ti­mofejev beszéde kétsé­get fejezett ki aziránt, hogy a két szovjet dele­gáció egyetértésre jut­hat. Krutogorov továbbra is suttogva saját kéte­lyét fejezte ki a nem­hivatalos szovjet kül­döttség iránt: „Ezek csak azért harcolnak, hogy kiutazási enge­délyt kapjanak. Bennün­ket azonban az érdekel, hogy mi lesz itt az embe­ri jogokkal? Burlatsky kiérdemelte, hogy ő le­gyen a szószóló. A 960- as években cikket írt a színháza cenzúrája el­len és azon nyomban el­vesztette állását.” Egy újabb hivatalos szovjet delegátus emel­kedett szólásra, Lidia Novak egy orvosnő, a szakszervezetek delegá­tusa, beszéde úgy hang­zott, mintha tíz évvel ez­előtt készült volna. „Mö­göttem hét és fél millió munkás áll”, — mondot­ta, — „ezektől lehet ob­jektív képet kapni a Szovjetunió népének helyzetéről, nem pedig Timofejevtől”. Az ülés után a nemhi­vatalos delegáció kétel­kedett abban, hogy együtt tudna működni a hivatalos küldöttséggel. Az ülésről távozva mind látták a főbejárattal szemben parkolt hatal­mas antennájú autót, benne három emberrel, akik nem titkolták, hogy a távozókat figyelik. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! 3. oldal

Next