Chicago És Környéke, 1988 (83. évfolyam, 7-49. szám)
1988-02-13 / 7. szám
Amerika a helyes politika útján a Perzsa Öbölben (Ezzel a címmel Michael Steiner korábbi amerikai nagykövet az Egyesült Arab Emirátusnál, jelenleg Nemzetközi Ügyek tanácsadója a következőket írja a NYT által leközölt kommentárjában:) Kilenc hónappal a döntés után, hogy Amerika lobogójával védelmezi Kuwait olajszállító hajóit és hat hónappal azután, hogy odavezényeltük a haditengerészetet, hogy védelmezze őket arra lehet következtetni ha feltételesen is, hogy a Perzsa Öböl iránti politikánk sikeresnek bizonyul. A következőket eredményezte: Az arabok ismét bíznak Amerikában . Helyreállította az Öböl-parti arab országok bizalmát Amerika iránt (a bizalmat, amelyet Libanon és az Irán—Contra ügy ásott alá). Most nem érzik többé magukat magára hagyatottnak a fenyegetéssel szemben, amelyet Irán jelent területi és politikai függetlenségük számára. Ellenkező esetben arra kényszerültek volna, hogy engedjenek a militáns iráni fundamentalista nyomásnak, amennyiben ennek behódoltak volna ez veszélyt jelentett volna a Nyugat számára. 2. Elkötelezettségünk a Perzsa Öbölben elvágta Iránnak azt a lehetőségét, hogy a szárazföldön Irakkal folytatott csatájának zsákutcájából kitörjön a vizeken aratott győzelmével. Elvágva ettől most Iránra nehezedik a nyomás, hogy számolja fel Irakkal folytatott háborúját. Irán felső vezetősége még nem jutott véglegesen erre a következtetésre és még nem adta fel háborús célkitűzéseit, de Teheránban egyre jobban növekszik az a meggyőződés, hogy a konfliktus további elnyújtása meddő. A katonai lépéseket politikai aratás követi 3. Tengeri erőink felvonultatása a Perzsa Öbölben, katonai húzásunk politikai lépéssel párosul, az ENSz Biztonsági Tanácsa révén kiutat ajánlunk Iránnak és ez a Tanácstagok általános támogatásával találkozik. Az, hogy Teherán egyenlőre nem ragadta meg ezt az alkalmat, Irán egyre nagyobb elszigeteltségéhez vezetett. Ezért egyre nehezebb és költségesebb lesz számára újabb fegyverek és utánpótlás beszerzése, míg a mi katonai és politikai lépésünk nemzetközi támogatásra talált. 4. Az amerikai politika a Perzsa Öbölben a Szovjetunióra kínos választást kényszerít. Egyrészt kénytelen Moszkva is csatlakozni a nemzetközi felsorakozáshoz Teherán álláspontja ellen, ugyanakkor Moszkva hátráltatja a közkívánatot, az újabb határozati javaslatot az Iránt büntető szankciókat. Moszkva továbbra is jó pontokat szeretne szerezni Teheránban. Ez különösen fontos számára, most, hogy arra készül, hogy csapatait kivonja Afganisztánból és ezek távozása után ott egy mohamedán kormányzat alakulhat. Moszkva igyekezete, hogy mindenkinek kedvében járjon, Teheránnak is és a nemzetközi nyomásnak is, nem jár sikerrel. Teherán nem nagyon melegszik fel Moszkva irányában, miközben a szovjet-arab viszony rohamosan romlik. Moszkva annak is tudatában van, hogy a Perzsa Öböl konfliktusának rendezését gátló politikájával Washington neheztelését váltja ki és Amerika nem siet majd segítségére, hogy megkönnyítse Afganisztánból való visszavonulását, molyan elvágja az Öböl olajának kivitelét. Következtetésképpen a stratégiai egyensúly Irán ellen fordult Ayatollah Khomeini és az ő kemény vonalának követői ezt nyíltan még nem ismerik be, de előbb utóbb kényszerülnek majd erre és ez politikájuk változtatására kényszeríti majd őket. Addig az USA és a Nyugat folytathatja jelen politikáját, továbbra is nyomást gyakorolva Teheránra, de gondosan ügyelve arra, hogy a diplomáciai kiút ajtaja nyitva maradjon. Az USA politikája a Perzsa Öbölben sikeres, ezt az utat kell továbbra is követnünk. Utóhang a mi részünkről Átlapoztuk a Washington Post egy évvel ezelőtti számait, 1987 télközepét. A Reagan kormány az Iránmánia ostromát állta, úgy tűnt, hogy düledezik a Fehér Ház, az elnök egyik oszlopa és támogatója, William Casey CIA főnök agyrákban haldoklótt. Az Ayatollah Washington konfúzióját kihasználva a vizen akart kettős csapást mérni két ellenségére, Irakra és a főördögre, Reaganra, hajók sorát süllyesztette el az Öbölben. Japánban elapadóban volt az olaj, 70%-át az Öbölből várta, Nyugat-Európa remegett és lapult. A Reagan kormány elhatározta a kuwaiti olajteherszállító hajók átlobogózását. A Washington Post és a New York Times hörgött, veszélyt szimatolt, katasztrófát jósolt és közben a maguk részéről szították az Irán-mánia lángját. A nyugati szövetségesek kis ideig maga Margaret Thatcher is, hagyták, hogy Amerika egyedül állja a sarat, nézzen szembe a földgömb túloldalán az Öbölben az Ayatollah aknáival és a paradicsomba kívánkozó teenager önkénteseivel. Azután szép lassan, a szövetségesek besompolyogtak elhagyott soraikba. Kezdte Margaret Thatcher a modern brit aknaszedők kiküldésével. Mitterrand egy kis flottát küldött, a hollandok, a belgák, Uramisten még a nyugat-németek is feladták szokott szólamukat, a NATO alapszabályai nem engedélyezik, hogy Európán kívül alkalmazzák erőiket. Ők is küldtek segítséget. Még az olaszok is. Az, hogy volt erő amit Amerika kiküldhetett, az a Reagan kormány érdeme, 1981, Carter szomorú ideje óta mindent megtett, hogy az USA katonai erejét újjáépítse. Az érdemnek jelentős részese az azóta távozott Caspar Weinberger honvédelmi miniszter, aki minden támadást állva következetesen és türelmesen építette a flottát, a rakéta erőket, és egy támaszpont hálózatot az Öböl közelében, ahonnét, ha kell, Amerika majd visszaüt. Illusztris laptársaink erről is írtak itt-ott, de viszszalapozva régi számaikat az olvasóban az a benyomás támad, hogy Caspar Weinberger főleg arra költött, hogy 80 dolláros csavarokat vásároljon és a katonai W.C.-re drága új ülőkéket szereljenek fel. Felesleges pazarlás, ha bejönnek a demokraták, majd ők levágják „az ilyesfajta honvédelmi beruházást”. Nos ennek a honvédelmi beruházásnak volt más vetülete is, ha nem lett volna, úgy Michael Steiner a korábbi nagykövet egy kis arab olajkrözus államban nem írhatta volna fentebbi kitűnő kommentárját. Vége a vietnámi vereség okozta amerikai akaratbénulásnak 5. A Perzsa Öbölben folytatott amerikai politika sikerének azonban van egy még ennél is tágabb és fontosabb vetülete. A vietnámi háború óta az USA-t a dilemma foglalkoztatta, hogy ennek tanulságát levonva megtalálja a módját annak, hogy katonai erejét eredményesen felhasználja politikai stratégiára. Leszámítva Grenadát erre eddig nem volt sok alkalma, de a Perzsa Öbölben az USA ezt sikerrel bebizonyította és így helyreállította a maga iránti bizalmat és a meggyőződést, hogy a kellő helyen és időpontban hajlandó katonailag is fellépni és történjen bármi, ott ki is fog tartani. Mindennek ellenére Irán politikája eddig még nem változott. Meglehet, hogy erre csak Ayatollah Khomeini halála után kerül majd sor. Addig Irán képes lesz arra, hogy a hadviselést bizonyos mérvben folytassa. Viszont minden múló esztendővel csökken kilátása arra, hogy Irak felett döntő győzelmet arasson. Most Iraknak dolgozik az idő Irak olajkivitele nagyobb mint Iráné, olajvezetékei aránylag biztonságosak. Irakot a nemzetközi financiális világ támogatja, és ami az anyagiakat illeti helyzete jobb, mint Iráné, hogy a háborút folytassa. Irán balfogásai, például a kísérlet, hogy a mekkai zarándoklatot vérbefojtsa, maga ellen sorakoztatta fel az arabokat és Egyiptomot is bevonta táborukba, most Egyiptom is részese az Öböl védelmének. Irán támadásai mindenfajta hajózás ellen viszont az amerikai flotta védelmét nemzetközivé szélesítette ki. Irán ugyan folytathatja szórványos támadásait, de többé arra sincs kilátása, hogy ko Elégedetlen hangok Keleten Habsburg Ottó Míg sajtónk továbbra is égig magasztalja Gorbacsovot, úgyhogy az emberek már a béke nagy apostolát látják benne, addig azok, akik óvatosságra intenek mindig népszerűtlenebbek lesznek. Azt vetik szemükre, hogy még mindig a régi elavult hidegháború világában élnek és útjában állnak a népek közötti megértés kialakulásának. Vannak olyanok, akik ezen gyanúsítások miatt nem merik többé aggodalmaikat nyilvánosan hangoztatni. Mindez résztjóslóan emlékeztet a müncheni megállapodást követő időkre: 1938 utolsó hónapjaiban mindenki, aki nem hitt a „béke napjainkban” szólamban és Adolf Hitler kijelentéseiben, rossz embernek számított. Pedig az események, amelyek szemünk előtt lejátszódnak arra mutatnak, hogy legalábbis korai hinni abban, amit a Kremlben mondanak. Ha Gorbacsov valóban nem híve az erőszak alkalmazásának, akkor néhány hét alatt könynyen véget vethetne az afganisztáni háborúnak. Ez kizárólag rajta él, munkatársain múlik, hisz ők a támadók. Ennek ellenére a háború növekvő brutalitással folyik tovább. Ugyanakkor a kabuli bábkormány által a szabadságharcosoknak felajánlott tárgyalási feltételek teljesen elfogadhatatlanok. Azt követelik, hogy egy alakítandó koalíciós kormányban az öszszes kulcspozíciók, mint a bel- honvédelmi és igazságügyi miniszteri tárcák a kommunista párt kezében maradjanak. Vagyis a hatalom ne kerüljön az afgán nép kezébe. Az ellenzék képviselőit se a szabadságharcosok jelöljék ki szabadon, mert azok csak olyan személyek lehetnek, akiket a vörös kormány elfogad. Hogy ezeket a feltételeket senki sem fogadhatja el, az világos. De még ha tényleg azt hinnék is, hogy ennek az eljárási módnak az a magyarázata, hogy Gorbacsov nem teheti minden téren azt amit akar, mert tekintettel kell lennie a gonosz tábornokokra, akkor is rendkívül óvatosnak kell lennünk a helyzet megítélésében. Mindig több jel mutat ugyanis arra, hogy a Szovjetunió belső válság felé halad, amit nekünk, ha reális politikát akarunk folytatni, számításba kell vennünk. Nem tudjuk ugyanis, hogy meddig lesz dolgunk a mostani diktátorral. Azokban napokban, amikor Gorbacsov Washingtonban Reagan elnökkel együtt aláírta a középtávú rakéták leszerelésére vonatkozó egyezményt, egy interjú jelent meg a párizsi Le Monde-ban a Szovjetunió második emberével, Ligacsevvel. Ennek a megnyilatkozásnak az ad különös jelentőséget, hogy a Le Monde a francia baloldal legjelentősebb lapja és közel áll Mitterrand elnökhöz. Ligacsev többek között azt mondotta, hogy országa jelenlegi vezetőségében az illetékesség meg van osztva különböző személyek között; egyikük Gorbacsov. A döntéseket közösen hozzák. Az interjú hangja azt mutatja, hogy Gorbacsov távolról sem olyan hatalmas, mint amilyennek sok nyugati politikus hiszi. Fontos továbbá az a tény, hogy Ligacsev a francia kommunista párt kongresszusa alkalmából tartózkodott Párizsban és a francia főtitkárra, George Marchaisra az a kellemetlen feladat várt, hogy kénytelen volt teljes támogatásáról biztosítani Ligacsevet. Ugyanakkor Marchais megrögzött sztálinista, aki ismert arról, hogy nem híve a gorbacsovi politikának. Ugyanez áll Ligacsevra is, aki az elmúlt hónapok folyamán nem fukarkodott a glasznoszty és a Peresztrojka bírálatában. Mindez elképzelhetetlen let volna Sztálin, vagy akár Hruscsov idején. Rámutat a jelenlegi vezetés gyengeségének mértékére. Ugyanakkor Ligacsev nyugati játéka csak külsőleg látható jele Gorbacsov ellenjátékosai akcióinak. Ennél még jelentősebbek a szovjet párt kebelében megnyilvánuló fejlemények, különösen a különböző köztársaságokban. Legutóbb Gorbacsov több ismert híve vesztett befolyásából és helyüket Ligacsev emberei foglalták el. Igen jellemzőek ezen a téren a Georgiából bekövetkezett személyi változások, amely Sevardnadze külügyminiszter régi hatalmi bázisa. Ez utóbbi, amikor elfoglalta moszkvai állását, örökét leghűbb követői között osztotta fel. Néhányan közülük azóta elhagyták őt, másokat lecseréltek. Még Sevardnadze veje, akit a külügyminiszter a szakszervezetek élére állított, nemcsak állását vesztette el, hanem pártfunkcióitól is meg kellett válnia. Azóta korrupcióval is vádolják. Vagyis a párton belül folyó hatalmi versengésnek távolról, sincsen vége. A fejlődés azt mutatja, hogy kimenetele bizonytalan. A Gorbacsov és Ligacsev közötti párharcnál talán még jelentősebb a nép körében növekvő elégedetlenség az afganisztáni háborúval szemben. Háborús fáradtságról van itt szó, amely a nyolc éve tartó konfliktussal szemben mindinkább kiéleződik. A szovjet csapatok bevonulása idején a bevetett egységek a szomszédos területekből kerültek ki. Nagy részük mohamedán volt. Már néhány nap múlva kitűnt, hogy ezek a csapatok nem voltak megbízhatóak. Túl közel álltak az afgán néphez, erkölcsileg és vallásilag. Egy sok időt Afganisztánban töltött európai mondotta el nekem, hogy az első szovjet katonák pénzt ajánlottak fel az afgánoknak a Korán megvételére, amely be van tiltva a Szovjetunióban. Ez annál feltűnőbb volt, hogy a katonák túlnyomó többsége fiatal, 19-22 éves volt, akik átmentek a szovjet ateista agymosáson. Ezeket a csapatokat azután a legrövidebb időn belül visszavonták és helyükbe orosz, ukrán és balti alakulatokat küldtek. Ennek viszont az volt a hátránya, hogy az európaiak nehezen bírták a klímát és az afganisztáni életkörülményeket. Ugyanez a jelenség nyilvánult meg az 1986- ban Alma Atában történt zavargások idején is, amikor bebizonyosodott, hogy a helyi csapatok nem alkalmasak arra, hogy a lakosság ellen fellépjenek. Mindennek az az eredménye, hogy a szovjet veszteségek igen aránytalanul oszlanak meg. A Szovjetunió európai részén sok hadirokkant van, az Uralon túl, alig. Ez rossz vért szül, mert a tényeket mindenki tudja annak ellenére, hogy a sajtó elhallgatja őket. Ugyanez áll az elesettekre is, akiknek száma a megjelent gyászjelentések szerint növekszik. A legzavaróbb azonban a katonai szolgálatra való behívások egyenlőtlen rendszere. A megfigyelőknek már hoszszabb ideje feltűnt, hogy a nomenklatúra, valamint pártfunkcionáriusok fiai kimaradnak belőle. A moszkvai társadalomban sok katonaköteles korban lévő fiatalember látható a bárokban és mulatóhelyeken — civilben. Eleinte nem volt ez ellen panasz. Újabban azonban a helyi szovjet lapokban több panaszos levél jelenik meg, amely tiltakozik a megkülönböztetés ellen. Megjelenésüket nyilván csak azért engedélyezik, mert íróik majdnem kivétel nélkül afgán veteránok, akik nagyobb szabadságot élveznek, mint a közönséges polgárok. Nyár óta olvashatunk bírálatokat hadirokkantak, vagy veteránok szervezetei részéről is. Ezek tulajdonképpen illegális szervezetek, de egyes városokban elég befolyásuk van ahhoz, hogy fellépjenek a párttal szemben is. Írásaik nagy elkeseredettségről tesznek tanúságot, amely úgy látszik általános a nép körében. Ezek a jelenségek azt mutatják, hogy mozgolódás van keleten. A rezsim ezt nem hagyhatja figyelmen kívül. Lehet, hogy Gorbacsov, amenynyire lehet, tekintettel van erre a néphangulatra és megenged bizonyos megnyilatkozásokat. De ennél valószínűbb, hogy mindez reakciót vált ki a kemény vonal követői körében, akik közé Ligacsev is tartozik. Mi, akik kívülről szemléljük a dolgot, nem tehetünk semmit az események befolyásolására, mert ezen a téren elsősorban a moszkvai pártszempontok számítanak. Viszont kötelességünk, hogy a dolgok menetét tárgyilagosan ítéljük meg és mindig szem előtt tartsuk saját biztonságunk szempontját. ti Emberjogi értekezlet Moszkvában... sarkában a KGB-vel A Christian Science Monitor moszkvai tudósítója jelenti: Hivatalos és nem hivatalos szovjet emberjogi küldöttségek találkoztak egymással, mindegyik elmondta a magáét, majd hidegen elváltak egymástól, a nemhivatalos szovjet delegáció nem hiszi, hogy képes lesz együttműködni a hivatalos szovjet küldöttséggel. Az összejövetelre egy találkozó adott alkalmat, amely az újonnan alakult „Szovjet Bizottság a Nemzetközi Együttműködésre a Humanitárius Problémák és az Emberi Jogok Terén” hosszú nevét viseli. Ez találkozott a Nemzetközi Helsinki-i Föderációval egy nyugati szervezettel, amely nyugateurópai és amerikai aktivistákból tevődik össze azzal a célzattal, hogy a Helsinki-i Szerződés 35 aláíró államában az emberi jogok vállalt betartását ellenőrizzék. Az új hivatalos szovjet bizottságot Fyodor Burlatsky vezeti egy író és kommentátor, aki az elmúlt években a liberalizálódás ügyes szószólójának állította be magát. De megjelent egy nem hivatalos szovjet küldöttség is, ennek vezetője Lev Timofejev egy korábbi politikai fogoly, aki társaival azért alakította csoportját, hogy próbára tegyék a szovjet politikai liberalizálódás határait. Az összejövetel öt órát tartott, jórészt rövid beszédek sorozatából állott. Egy nyugati delegátus szerint a Helsinki-i Föderáció 329-re becsüli a szabadult politikai foglyok számát a Szovjetunióban és 360-ra azokét, akik továbbra is raboskodnak. Tizenhárom a bebörtönzöttek közül az első szovjet csoport tagjai közül tevődik össze, amely nyomban a Helsinki-i Szerződés aláírása után alakult, hogy betartását a Szovjetunióban ellenőrizze, (bebörtönzésük lett az eredménye). Más nyugati felszólalók saját országaik állapotait bírálták, kifogásolták, hogy bevándorlási politikájuk nem elég liberális, a politikai és vallási szabadság is kívánnivalót hagy. Az új szovjet bizottság egyik tagja, Mihail Krutogolov, aki magát alkotmányszakos ügyvédnek mondja, megkísérelte közös nevezőre hozni az emberi jogok különböző féleképpen történő értelmezését. „Szovjet részről a szociális és gazdasági elemeket húzták alá, — mondta, — míg a nyugat az egyéni és politikai jogokat domborította ki. Az átlag szovjet polgár azonban nem így látja, őt csupán az izgatja, hogy a helyi rendőrség ne léphessen be otthonába engedély nélkül, és hogy tisztességes lakóhelyhez juthasson. A szovjet törvénykezés elmaradt a nemzetközi színvonal mögött, beleértve a Helsinki-i megegyezést is.” Felszólalását befejezve, Kutogolov a nyugati újságíró fülébe utószót suttogott még: „A főprobléma nem Gorbacsov, hanem a helyi rendőr. Az emberi jogok iránti érzék nálunk nem olyan fejlett, mint Franciaországban, vagy bizonyos mértékben az USÁ-ban is.” A konferencia aránylag nyugodtan folyt, mindaddig amíg a nyugati delegáció nem kért engedélyt, hogy a nem hivatalos szovjet delegáció vezetője Mr. Timofejev is felszólalhasson. A hivatalos szovjet delegáció ezt haragosan fogadta, a nyugati hírközlő média jelenlétében ingerülten bár, de engednie kellett. Burlatsky így adta meg az engedélyt gúnyosan: ,,A TV-kamerák mind magára merednek, kezdheti hát!” Timofeyev rövid beszéde maró gúnnyal kezdődött: „Burlatsky, — mondta — habozott, hogy hogyan is szólítsa őt. Mister Timofeyevnek, ahogy az Nyugaton szokás, avagy Timofejev elvtársnak? A harmadik megoldást választotta, a keresztnevén szólította, ahogy az őrök szokták a kényszermunkatáborban a két év alatt, amit ott töltöttem.” Timofejev beszéde kétséget fejezett ki aziránt, hogy a két szovjet delegáció egyetértésre juthat. Krutogorov továbbra is suttogva saját kételyét fejezte ki a nemhivatalos szovjet küldöttség iránt: „Ezek csak azért harcolnak, hogy kiutazási engedélyt kapjanak. Bennünket azonban az érdekel, hogy mi lesz itt az emberi jogokkal? Burlatsky kiérdemelte, hogy ő legyen a szószóló. A 960- as években cikket írt a színháza cenzúrája ellen és azon nyomban elvesztette állását.” Egy újabb hivatalos szovjet delegátus emelkedett szólásra, Lidia Novak egy orvosnő, a szakszervezetek delegátusa, beszéde úgy hangzott, mintha tíz évvel ezelőtt készült volna. „Mögöttem hét és fél millió munkás áll”, — mondotta, — „ezektől lehet objektív képet kapni a Szovjetunió népének helyzetéről, nem pedig Timofejevtől”. Az ülés után a nemhivatalos delegáció kételkedett abban, hogy együtt tudna működni a hivatalos küldöttséggel. Az ülésről távozva mind látták a főbejárattal szemben parkolt hatalmas antennájú autót, benne három emberrel, akik nem titkolták, hogy a távozókat figyelik. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! 3. oldal