Amaro Drom, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1995-01-01 / 1. szám

Hát ti kik vagytok? A szegények­­ mintha furcsa, szúrós fullánkú és szúrós, hm. . . illatú rova­rok lennének. Megülnek a homályos, hiányos, törött és üveg- meg lemezdarab­kákkal pótolt ablakok mö­gött, az ember azt képzel­né, várnak valakire, vala­mire. . . Pedig nem várnak. Élnek ők is, mint más, megvannak a maguk teendői. Munkát keresnek nappalonta, vagy valami más, alternatív kere­seti lehetőséget: segélyt, ku­kában található értékeket, szeméttelepi rézdrótot, kére­­gető tenyerükbe hullajtott pénzdarabot, miegyebet, ki­csi, egynapi sanszokat lega­lább. Néha főznek. Máskor, ha van miből, fűtenek. Szerel­mesek lesznek, összefe­­küsznek a vastag télikabá­tokkal leterített heverőn, di­­kón, gyereket szülnek, ete­tik, tisztába teszik, altatják, és közben megfeledkeznek róla, fürdetni nincs hol, öl­töztetni nincs miből. Azért valahogy felnő a gyerek. Óvodába nem jár, legfel­jebb, ha nagyon piszkálják az apját-anyját, valami isko­laelőkészítőbe. Az általá­nos iskola első osztályában, a legelső napon boldog. Mert minden szép, a tanító néni, az osztálytársak, a fa­lak, a cserépkályha is. A má­sodik napon már magányos egy kicsit, csak az unokate­­sója játszik vele. Azután az sem. Tizenhat évesen kimarad a harmadikból. Az ablakon időnként vál­toznak a plakátok. A fehér zöldre, kékre, sárgára, piros­ra. Változnak rajtuk az arc­képek és a feliratok is. Csak a plakát marad. Mire lesza­kadna, leázna, elkopna, ad­digra mindig jön az új. Szép ez is, mindig szebb, mint a régi volt, csak éppen semmi értelme nincs. Ha­csak az nem, hogy az egyi­ken lobogó zászló van, a másikon szegfű, “életfa”, cí­merpajzs madarak, búza­kalász, narancs, piros lufiba bújtatott ötágú, tiltott vörös csillag. Éppen egymás mellett lát­hatók: az ember és a plakát. Mintha együvé tartoznának. Pedig sohasem kérdezik meg egymástól: Hát ti kik vagytok? Hát Fotó: HORVÁTH M. JUDIT /

Next