Amaro Drom, 1998 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám
A fordulat éve Cigányok ideje: 1997 Miközben Magyarország miniszterelnöke éppen „Kisebbségekért” elnevezésű díjakat adott át a Parlamentben, egy Fejér megyei faluban egy sísapkás, sovány magyar állampolgár családjával együtt egy furgonban rettegett a felbőszült helyiektől, akik mindenre elszántan saját testükkel akadályozták meg, hogy érvényes vételi szerződéssel bíró sísapkás polgártársuk beköltözhessen saját házába. A jogsértés magyarázata egyszerű: a falu Magyarországon található, Magyarországot, így Belsőbárándot is magyarok lakják, az új lakó pedig cigány. Magyarországon ugyanis durván ötszázezer olyan ember él - őket hívják cigányoknak -, akiknek magyar állampolgársága nem ér annyit, mint a többi kilenc és fél millióé, a velük való foglalatoskodásért mégis állami kitüntetéseket osztanak. 1997 sorsfordító éve a cigányoknak. Pedig nem lőtt le egy romát sem a mezőőr, nem gyújtották fel sehol cigányok házait, nem gyilkoltak szkinhedek, és mégis, mostantól a korábbinál sokkal nehezebb, veszélyesebb romának lenni Magyarországon. Átszakadtak a nem is létező gátak: a magyar polgárok nagy része fennhangon, dühödten cigányozik, s míg korábban több településen a helyi polgárok „csak” aláírásokat gyűjtöttek, lakossági fórumokon tiltakoztak a cigányok beköltözése ellen, decemberben már meg is akadályozták. A polgárok félelme ismerős, és nem is csak magyar sajátosság: Amerikában rendszeresen, változatos eszközökkel akadályozzák meg fehérek azt, hogy színesek költözzenek a házukba, utcájukba. Az itthoni történésekben az az igazán riasztó, hogy a romák diszkriminálásában aktív és vezető szerepet játszanak a közhatalom képviselői: amikor egy polgármester belemondja a tévé kamerájába azt, hogy bár tudja, hogy törvénytelenséget követ el, mégsem hagyja, hogy cigányok költözzenek a falujába, az nem csupán egy pár száz fős település ügye: veszélyesen megroppannak ilyenkor a friss jogállam alapjai. Az állam választott tisztviselőinek feladata fontosabb polgáraik igazgatásánál: az embereknek bizonyosaknak kell lenniük afelől, hogy életük bizonyos területei sérthetetlenek; emberi és polgári jogaik gyakorolhatóságát az állam szavatolja. Ha a közhatalom képviselői ezt nem képesek garantálni, sőt ők maguk kérdőjelezik meg, akkor tízmillió ember - nemcsak a jogsértettek - élete válik bizonytalanná. Minden cigány fehérvári A székesfehérvári Rádió utcai lakosok elhelyezése körüli viharok a hétéves magyar demokrácia legveszélyesebb pillanataivá váltak, mert a tizenhárom család elhelyezése kapcsán a magyar társadalomfejlődés legfontosabb megoldatlan kérdésére, a cigányság élethelyzetére születnek rossz, veszedelmes, precedensértékű válaszok. (Meg kell említenünk, hogy az ügy arra is precedens lehet, hogy az önkényes vagy jogcím nélküli lakásbérlőkkel szemben az önkormányzatoknak a kilakoltatáson kívül másféle kötelezettségei is vannak.) A székesfehérvári ügy legfontosabb hordaléka az lehet, hogy a cigányságot elítélő össznépi egyetértés nyilvánosan és tömegesen kettős joggyakorlat kialakulásához vezethet. Létrejöhet az az állapot, amikor magyar állampolgárok egy csoportjára nem lesznek érvényesek a Magyar Köztársaság törvényei, és ez a jogsértés a cigányokat övező általános ellenszenv erejére támaszkodik. Életveszélyes a helyzet: ideges, felháborodott gázsók és ugyanilyen állapotban lévő romák néznek farkasszemet egymással, vagy inkább kerülik egymás tekintetét, s ami a legveszélyesebb, a háttérben politikusok, újraválasztásukért izmozó politikusok állnak. A sátoraljaújhelyi polgármester annak tudatában kérhette ki magának a kisebbségi ombudsman törvénytelenségre figyelmeztető véleményét,hogy a háta mögött tudta több ezer választópolgára helyeslését. A székesfehérvári önkormányzat is megerősödve került ki a Rádió utcaiak két éve tartó kálváriájából, győztesként hátrált meg saját - törvénytelen - konténerterve végrehajtásától, humánusnak és külső erők nyomása alatt állónak festve le magát. Ráadásul látványosan odadobott harmincmilliót tizenhárom családnak (előbb ország-világban tudatosítva azt, hogy ezek az emberek nem nyomorúságos körülmények között élő polgárok, mások, kevesebbek annál: cigányok és önkényes lakásfoglalók, amitől persze egy ország hördült fel, újbóli igazolását látva a túltámogatott cigányokról szóló előítéletének. Ezután pedig odalökte ezeket a deviáns, túltámogatott, rettegő cigányokat a média agymosása révén feltüzelt környékbeli falvak polgárainak. A dolog odáig jutott, hogy komoly esély volt/van rá: azért, hogy romák elfoglalhassák saját ingatlanjukat, rendőrök verik szét a falusiak élőláncát. Ha ez bekövetkezik, akkor bárhol az országban elég lesz egy kocsmai verekedés szikrája, és a gázsók nekimennek a romáknak. Egy politikai kezelést igénylő ügy megoldását nem lehet rendőrhatósági intézkedésre bízni. De a romák akkor is rosszul járnak - sőt, ekkor csak igazán, ha csak egy önkormányzatnak is sikerül - jogszerűtlenül - megakadályoznia azt, hogy romák költözhessenek településükre. Olyan precedens lehet ez, ahonnan már nem is nagy ugrás a romák szabad költözködési jogának korlátozása. Elnökök ilyen helyzetben megsokszorozódik a jogállam képviselőinek felelőssége. Ezek az emberek pedig rosszul, veszedelmesen rosszul szerepeltek. A cigányság „legfőbb közjogi méltósága”, az országos önkormányzat elnöke törvénysértő cigányokról beszélt a Rádió utcaiak kapcsán, s ezzel a legszégyenteljesebb kollaborációra vállalkozott. Az OCKÖ ugyanígy viselkedett Sátoraljaújhely esetében is. Farkas Flórián ezzel azt a kevés társadalmi szolidaritást is rombolja, ami ebben az országban a cigányokat övezi. Hiába tetszenek ezek a megnyilatkozások Horn Gyulának, az OCKÖlegfőbb támaszának, Farkas Flóriánnak is tudnia kell, hogy a díszcigány is csak büdös cigány, akármit csinál is.