Ilona Lacková: Szerencsés csillagzat alatt születtem... Egy cigányasszony élete Szlovákiában (Budapest, 2001)
Ústi nad Labem, főiskolai tanulmányok
Szívesen hallgatott. Vagy ellenkezőleg, ő parancsolt rám, hogy énekeljek, és én inkább engedelmeskedtem, még akkor is, ha sírhatnékom lett volna. Tőlünk Sárosról az emberek Ústí nad Labem-be költözködtek. Amikor hazalátogattak, áradoztak Csehországról, így hát egy szép nap összeszedtem Mányát, Lubost — Milan már katona volt — és elutaztam Ustí nad Labem-be. Evicskát Marusa húgomnál hagytam. Jozefnek még egy üzenetet sem hagytam hátra. Keressen meg, ha úgy gondolja! Ústíban még nem jártam azelőtt. Délután három körül érkeztünk oda. Leszállunk a vonatról, egyik kezemben bőrönd, a másikat a kis Lubos szorongatta, Mánya, a tizenöt esztendős kisasszony mellettünk lépdelt. Szétnéztem az állomáson, nem látok-e valahol egy romát, hogy megérdeklődjem, merre találok valakit Sárosból. Az állomáson senkit nem láttam. De alighogy kiléptünk, már azt hallom a hátam mögül: „Néném, honnan kerül ide?” egy fiú, pont tőlünk, Sárosból! Rögtön meghívott magukhoz, néhány éjszakát náluk töltöttünk. Ők etettek minket. Nyilvánvaló dolog volt ez: Rom romes!e te merel na dela — roma a romát meghalni nem hagyja. Szegénykéimnek csak egyetlen szobájuk volt, tizenketten laktak benne, hozzá még mi hárman! A földön aludtunk, de még ott is alig fértünk el. A romák közt híre ment, hogy nincs hol laknunk, ezért felkeresett bennünket egy csemernei roma asszony. Tudtunk egymásról, de személyesen nem találkoztunk soha. Azt mondja: „Nálam fogtok lakni, amíg nem találtok valami jobbat”. Szoba-konyhás lakásban élt a férjével és a nyolc gyerekével. Egy ágyban öten aludtunk, mi hárman és még az ő két kisgyereke. Rögtön másnap, hogy megérkeztünk Ostiba, bementem a városi tanácshoz. Bemutattam az eperjesi megyei tanács, a kassai járási művelődési ház jellemzését rólam, hozzá az összes tagsági könyvemet — tátva maradt a szájuk. Azonnal felajánlottak nekem egy helyet a kultúra és pihenés városi parkjában. Hogy dolgozzak a népművészeti önképzőkörökkel. Ennél jobbat nem is kívánhattam volna. Lubost felvették az óvodába, Mánya pincérként helyezkedett el. Nem tanult, de rettentő szép lány volt, kifogástalanul tudott viselkedni — és akkoriban az iskolai bizonyítványra nem adtak annyira, mint manapság. Különösen, ha hiány volt munkaerőből. Ostiban élt Jozef fivére, Janó is, de én nem kerestem fel, nehogy megtudja, hogy ott vagyunk, és megírja Jozefnek. Csakhogy a romák között semmit el nem titkolhatsz. Egy nap eljött hozzám Janó, azt mondta: szégyen, gyalázat, hogy rokonok vagyunk, mégis idegeneknél lakom, és azonnal átköltöztetett magához. Jannál két hónapig laktunk. Szoba-konyhájuk volt, ő a feleségével megaludt a konyhában, én a szobában az én két, és az ő hat gyereke társaságában. A mi romáinktól megtudtam, mi a helyzet otthon, Eperjesen. Jozef fenn hordta az orrát, úgy tett, mintha nem érdekelném. A munkahelyén sajnálták, amiért elszökött a felesége. Szerették őt. A munkáját kifogástalanul elvégezte, mindenhol dicsérték. Mindenkivel tréfálkozott, ha kellett, tudott szánakozni is, csak a saját családját nem sajnálta soha. Senki sem tudta, milyen vigasztalan a helyzet nálunk otthon. Én nem jártam el panaszkodni mindenfelé, mert nem akartam, hogy azt beszéljék rólunk: „Kutyából nem lesz szalonna! A cigányt soha át nem neveled!” Minden nap tiszta, frissen vasalt inget adtam rá, hogy az egész világ láthassa, egy cigány is tud jólöltözött lenni. Marusa megüzente, hogy Evicska sokat sír, és utánunk szeretne jönni. Küldtem neki egy táviratot, hogy elmegyek a kislányért, de hogy ne szóljon róla 194