Cigányfúró, 1994. 1. szám, június
Balogh Attila: Elköszöntő
gati emberjogi konferenciákon felolvasott cigány-, illetve 56-os „szemrehányó”-leltár segítségével a „másként gondolkodó” meghatározása váltotta fel, s legalizáltatta a hatalommal. A szocializmus közművelődésirányítói „viszontlegalizációként” engedményeket tettek az egyelőre csak mennyiségi cigány értelmiségnek azzal, hogy etnikumuk elismerését célzó törekvéseit egy-egy származási bankett alkalmával elnézték, és szemet hunytak a folklór túlzott használata fölött, ami többnyire annyit jelentett, hogy a Hopp, te Zsiga! című népdalt már cigányul is el lehetett énekelni. Ebbe a dalárdába olyan kottaolvasókat hívtak meg és ruháztak fel a népért szólás-éneklés kincstári mandátumával, akik bizonyságot tettek arról, hogy hajlandóak kinyalni az MSZMP pénztárcáját, és még a cigány nyelvet is beszélik. Egy-két hamis hangot jó előre elszigetelve – akik felhívták a figyelmet arra, hogy a cigányok forradalmának ellopása megy végbe –, megdaloltatták a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, amely szövetség a kultusztárcától gebinbe megkapta a cigányság kulturális képviseletének a jogát, míg a politikai jogok képviseletét a Hazafias Népfrontban hazafiskodó Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetsége „nyerte el”, mintegy a nemzetiségi szövetségek analógiájaként. A cigányul beszélő klánok, felhasználva a nyelvi kuriózumot, bejáratosak lettek a közéletiség termeibe, a KISZ-és pártfunkcionáriusok, ha korrigálva is, de teret engedtek a szelídített marxizmus cigány adaptálásának. A nyelvet nem beszélő cigány művészek, megsejtve, hogy a nemzetiségi definíció egyik feltétele a saját nyelv, elérkezettnek látták az időt arra, hogy legalább annak indulatszavait megtanulják, bizonyítva ezzel, hogy a kiváltságos, a közéletiséget immár gyakorló rokonokhoz tartoznak. A cigány értelmiség opportunizmusa csúcsteljesítményének, a Kommunista Kiáltvány cigány nyelvű fordításának születésekor a szamizdat sajtóban megrendítő erejű tanulmányok láttak napvilágot a cigányság szociális és etnikai nyomoráról. Ennek a szellemi szinkronkésésnek nem az lett a következménye, hogy a cigány értelmiség megosztódott, hanem az, hogy a népről való szólás jogát származási szemponthoz kötötte. A „fehér” értelmiség pedig a rendszert kompromittálni képes cigány ügy ziccerjét kiengedte a kezéből, s egy rövid ideig az 56-os sérelmek társtémái a városi polgárság elszegényedése, a pedagógusok rossz körülményei, stb. lettek. Az Újszövetség cigány nyelvre fordításakor már más politikai szembenállás rajzolódik ki. A rendszerváltáskor a népi és az urbánus ellenzék végre megszabadulhatott a cigány ügytől, és könnyedén átlovagolhatott az ökológia, az alternatív katonai szolgálat, a szabadegyházak, a magyarság sorskérdései, a trianoni békeszerződés újragondolása, a reformgyógyítás, a homoszexualitás humánus megítélése stb. területeire. Ezeket az ellenzéki harcmezőket csak részben tudta a hatalom államosítani, s így sokan, ízlésüknek megfelelően, maradhattak ellenzékben, szobatiszta programot választva a repertoárból. A cigányság mégsem maradt „súgók” nélkül, mert az emigrációkból hazavakoskodott egy-két értelmiségi visszaköveteli szocio-jussát, vadászterületét. De a népet az uszítás lázában itthagynák, ha politikai tevékenységük miatt ismét menekülni kényszerülnének. A rendszerváltás után olyan túlkínálat jelentkezett a jogokból, hogy a már korábban is „politizáló” cigány értelmiség közigazgatási buktatók nélkül alakíthatta meg politikai és művelődési egyesületeit. A cigánytelepi lakosság pedig csodálkozott, hogy városi rokona gyakrabban jár ki hozzá nyomorúságát képviselni, sőt, származásának nyílt vállalására uszítja, ami pedig az asszimiláció „komfortjának” feladásával jár. A cigány „társadalom” belső szerkezete folytán ugyan „törzsi” szempontokat sugallt az értelmiségnek az egyesületek, szervezetek megalakításához, de a nemzetségi, törzsi, családi „klikkek” mégis összcigány követelésként fogalmazták meg – a történelmi nemzetiség szintjén – a nyelvi és kulturális autonómiát is magába foglaló egyéni és kollektív kisebbségi jogokat. A cigány „törzsek” összefogása – a különböző nyelvi és kulturális hagyományok ellenére – a hazán belüli cigány „internacionalizmust”, törzsszövetséget, újkori vérszerződést eredményezett, a parlamenti székhonfoglalás, az idegen valláscivilizáció felvételének kockázatával. Az elkerülhetetlen összefogás leolvasztotta a cigány „törzsek” pszichéjéről a nacionalista hormon jegét, s immár szabadon gondolkozhatott a nemzet-, a kisebbségteremtés jogi, kulturális és politikai paramétereiről. A cigányság úgy vált Európa legdinamikusabb kisebbségévé, hogy – a „szokásos” kriminalisztikai eseteket nem idesorolva – megőrizte a spontán diaszpóra kínálta lehetőségeket, miközben nem törekedett egy lehetséges egy hazába településre. A béke totális eszközével, a művészettel leénekelte, letáncolta a baszkok, katalánok, vallonok, flamandok, írek, székelyek a haza nyelvi és jogi fészkét áhító „szeparatista” konformizmusát, úgy, hogy közben ezeknek a kisebbségeknek kettős identitású cigánya maradt, mint baszk-, katalán-, flamand-, székely-, sőt stb. -cigány. A különböző „anyaországokhoz” tartozó cigányok párbeszéde lobby-veszélyt nem hordoz, mert a cigányság mindenütt a társadalmi periférián él. Egy-egy diszkriminációra tőkemegvonással nem tud felelni, másrészt az Indiában rekedt magyar kisebbség politikai és etnikai jogai nem hozhatók összefüggésbe a Magyarországon élő indiai kisebbség jogaival. A magyarországi cigány szervezetek nemzetközi kapcsolataik ellenére politikai agresszivitást, etnikai revizionizmust nem importálnak, de nem is exportálnak a romániai oláh-cigánynak az erdélyi, a szerb-cigánynak a vajdasági magyar ellen. A cigányság hazátlan státusza végleges, illetve etnikailag úgy inflálódott, hogy a nagy népek nemzeti inflációjakor nem gyűrűzik ki a perifériára a nemzeti állam fogalmának a számonkérése. A történelmen kívüliség kegyelmi állapotának megvolt az az előnye, hogy a népek háborúiban a cigány „csak” baka volt, a politikai és gazdasági recesszió kikerülte. De a szegénység páncélja mögül kibújó cigány értelmiség óhatatlanul előráncigálja meleg óljából a „felkészületlensége” miatt manipulálható cigányság millióit. Az Európába menetelés folytán a szabványosítást óhajtó népek levetett dalait, történelmüket a cigányság hordozza tovább, remélve, hogy ő maga is szabványos néppé válhat egyszer. A történelem alattiságból kilépve – a kezdeti nehézségek miatt – csak morális okokat vett észre a civilizáció jelszava mögött konfrontálódó rétegek s érdekek harcaiban, az alibi-háború s az alibi-béke technikai részleteit nem ismerte. Legújabb kori szegénységének a szokásos szubtrópusi maflaságon kívül ez a fő oka. „Patriarchális”