Confessio, 1981 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám - SZÉPMÍVESSÉG - Felméri Albert: Reményik Sándor, a diák
88 FELMÉRI ALBERT bor kurucságát. Sőt könnyen lehetett ugratni, hazafias felbuzdulásba belelovalni. Elég volt pl. képviselőválasztás alkalmával egy éljent elkiáltani valamelyik kormánypárti jelöltre, és Sándor már magából kikelve rohant az illetőre, hogy egész testével (azaz kézzel-lábbal gesztikulálva), és egész hangjával magyarázza a 67-es közjogi felfogás abszolút helytelen — szerinte — hazaáruló voltát. Egyszer egyik ilyen magyarázatához valami ellentmondó megjegyzést fűztem, mire ő így torkolt le: Hallgass! a te apád pecsovics pártra szavazott, az én apám az ellenzékire! Nagyon lesajnált minden kormánypárti szavazót, azok összes felmenő, lemenő és oldalági rokonait s köztük bizonyára édesapámat és engem is. Ezeknek a játékoknak nemcsak gazdag eszmei tartalmuk volt, hanem — talán egyetlen esetet kivéve — még a zajuk se volt afféle közönséges, fülsiketítő lárma, mely veszélyezteti a dobhártyák épségét. Az erős dulakodásokat ugyanis időnként meg-megszakítva vagy a tanári katedra szélére ugrott, vagy a dulakodó csoportok közé állt és csendet intve, hosszú perceken át tartó filippikákban magyarázta feladhatatlan ellenzéki álláspontját, cserben nem hagyható meggyőződését. Mondhatom, hogy olyan élvezetesen tudott beszélni, szónokolni, hogy sokszor ámulva hallgattuk, persze nem annyira a szónoklatok tartalmáért, mint inkább színes stílusáért. S nagyon kelletlen ábrázattal fogadtuk ilyenkor a hirtelen betoppanó tanárt, akinek megjelenésére azután az egyes „hadseregrészek” tagjai riadtan rebbentek szét és gurultak be ülőhelyeikre. Elismerem, hogy az utóbbi fejtegetésekre bárki szólhatna így: ugyan kérem, mi van ezekben olyan különös? Hiszen minden diák játszik, és mindenik szinte szóról szóra ugyanígy játszik katonásdit, háborúsdit; mindenik verekszik és nincs diák, aki iskolás korában felne vitte volna legalább a kurucgenerálisságig stb. stb. Azt felelem ezeknek, hogy mindez igaz, de először is ne felejtsük el, hogy Reményik Sándor korának egyik legnagyobb hatású költője lett. Az ilyen embernél az egykori köznapiság, sablonosság is feltűnő, érdekes, tanulságos, mert az ő, s a nemzet hozzá hasonló nagyjainak külsőségeiben másokéval egyébként eléggé azonos gyermekkora, ifjúsága mindig különös jelentőséget nyer a később elért nagyság fényében. Másodszor: Reményik Sándor diákköri cselekedetei, mindig vidám komolysága rámutatnak arra az örök igazságra, hogy jövőnk annyiban lesz diadalmas, amennyi lelket, etikai idealizmust és isteni gondolatot iktatunk bele életünk legbefogadóbb képességű korszakának minden elfoglaltságába, fázisába, tehát még játékaiba, szórakozásaiba is. Reményik Sándor ezt tette gyermekkora és ifjúkora életélvező, életszépítő és életgazdagító gyerekes elfoglaltságaiban is, s azért lett homo renatus, azaz újjászületett, a bűntől az emberi lehetőség szerint szabad ember, mert „homo novus” tudott lenni a gyermekkor és ifjúkor megszokott és általános keretei között azáltal, hogy szerette azt a — Ravasz László szavaival szólva — „vidám böjtöt”, mely szemérmesen tartózkodik a triviálistól, a közönségestől, durvától, hogy annál jobb étvággyal lakmározhassék az eszmények dúsan terített asztalánál. Az ő élete példája azt mutatja,, hogy gyermekkorunk és ifjúságunk keretei többnyire azonosak, de esetenként más és más a lélek, mellyel kitöltjük azokat s amilyen idealizált ez a lélek az élet tavaszán, olyan etizált lesz életünk termő nyara és öregségünk, életművünk, egész emberségünk. — Tehát még egyszer: más gyermek is játszott katonásdit, de durván, verekedett, de azért, hogy fájdalmat okozzon, más is vett