Corvina, 1884 (7. évfolyam, 1-36. szám)
1884-01-10 / 1. szám
De hát a szédelgés a szédelgés! Az mindennek a regölője. A szédelgés az, mely megteremté az irodalomban -s a szellemrablást. És ez a szellemrablás űzi orgiáját minden évben a karácsonyi könyvpiacon. Évek óta tart ez nemcsak büntetlenül, hanem bántatlanul is. És nemcsak bántatlanul, hanem még buzdítva, pártolva, fölmagasztalva. Menjünk azonnal in medias res. Kérdezzük meg akármelyik kiadót, hogy minő költői művek kelnek leginkább a karácsonyi könyvpiacon? s a felelet az lesz, hogy: az anthologiák és khresztomatiák. Ezért van, hogy ezek, miután bözös üzlet tárgyai, az utóbbi években gomba módra elszaporodtak. S a mi néhány évtized előtt még csak abúzus volt, ma már nyíltan űzött fosztogatás. Bolond az a kiadó, a ki valamelyik jeles költőnek megveszi költeményeit!— Miért vegye meg ? Ha megveszi, bizonyosan jó áron kell a tulajdonjogot megfizenie. Ha pedig nem veszi meg, akkor eltulajdoníthatja — ingyen. Adjon ki anthologiát vagy khresztomatiát! — És a legjobb verseket, melyek még meg sent jelentek kötetekben, hanem csak az időszaki lapokban, egyszerűen nyitja ki és gyűjtse össze. Nevezze „Nemzeti lant-nak, vagy „Költők lugasának", — és a legszebb költemények egész tömegéhez ingyen jutott! — Aztán küldje be ezt szép diszkötésben a lapokba, és legyen nyugodt! — a lapok még meg is dicsérik, sőt a közönség figyelmébe fogják ajánlani. A közönség pedig, mikor ezeket megveszi, azt hiszi, hogy támogatja a költőket. Pedig tudja a tisztelt publikum, hogy mit tesz ezzel ? Azt teszi, hogy a magyar költőket tönkre teszi, és az ő rovásukra fölgazdagítja a kalózokat. És így megy ez minálunk nem évek, hanem évtizedek óta. Mert minálunk a törvényhozás az írói és kiadói tulajdonjog szabályozására 17 esztendő alatt nem tett semmit. Megmaradt az országbírói értekezlet álláspontján és kijelenté, hogy „az ész szüleményei ünnepélyesen a törvény oltalma alá helyeztetnek." De hol van az a törvény, mely megoltalmazná azokat? — A bíró ilyen törvényeket nem ismer és a biró csak a szokást fogadja el ily esetekben mérvadónak. S mi a szokás? A szokás az, hogy az ész szüleményei bitang jószágnak tekintessenek, melyekhez mindenki hozzá nyúlhat. Ha valaki egy csirkét vagy egy kanalat ellop, bezárják, megbüntetik érte. De ha valaki egy költőnek fele munkáját, vagy műveinek legszebb gyöngyeit ellopja, az pénzt és dicséretet kap érte. Ez a szokás! Zsír, szalonna, disznóhús, subick, patkányméreg, mind, mind védve vannak a tulajdonjogi törvények által, csak a szellem, a költészet, mely a legfinomabb, a legnemesebb, és a legérzékenyebb, csak az van kidobva közprédának! * * * A sok botrányos merénylet közül vegyünk például csak egyet. Egy kiadó, (mert ma már minden könyvkötő annak nevezi magát) kiad 600, mond hatszáz magyar nemzeti dalt. Ebből a 600 nemzeti dalból nem vett meg egyetlen egyet sem, hanem csak felveszi. E 600 nemzeti dalból, mondjuk, joga van kétszázhoz. Mert kétszáz vers származik olyan költőktől, akiknek halála óta letelt a 32 év. S így műveik jog szerint köztulajdonba mentek át. Ámde akkor is marad 400 költemény, melynek fölhasználása egyenesen tulajdonsértés. Már most vegyük a költők közül például Arany Jánost. Arany János kisebb költeményei közt legértékesebbek a balladák. Gyulai Pál azt mondja: „Arany költeményeinek legfőbb ereje balladáiban nyilvánul." Beöthy Zsolt azt mondja : „Arany talán sehol sem nagyobb,mint balladáiban." A közönség is érzi és tudja ezt. És keresi Arany balladáit. Bírni akarja, és hogy lírhassa is, ugyan mit vesz meg? Arany János költeményeit? Oh nem! Hanem megveszi a „600 nemzeti dalt." Megveszi, noha ebben Arany balladái mellett az Offenbach-féle kedvelt operette-áriákat is meg fogja találni. Ámde hogy az olvasó milyen társaságban kapja meg Arany balladáit, az neki mindegy. A fődolog rá nézve az, hogy olcsóbb áron jut hozzá, mint ha Arany összes költeményeit venné meg. És célját el is éri. Mert Arany János összes kisebb költeményei tesznek a Ráth Mór kiadásában 19 ivet, és ebből a 19 ivből a 600 nemzeti dalban szóról-szóra le van nyomtatva hat iv. ti e hat ivben .aranynak összes balladái. És Ráth Mór, a ki Arany Jánosnak életében kifizetett közel 20 ezer forintot, s a ki Arany János halála után tízezer forintért vette meg a családtól Arany összes műveinek kiadási jogát, akinek újabb 30 ezer forintjába kerül a legújabb kiadás. — Ráth Mór várhat, míg az általa kiadott művekből új kiadást rendezhet, Mehner könyvkötő úr ellenben a 600 nemzeti dalból pár év lefolyása alatt már a 3 ik kiadást rendezi, és időközben házakat vásárol És az emberek meg vannak elégedve előzékeny, szívélyes modorával, míg ellenben csodálkoznak azon, hogy Ráth Mór annyira ideges, hogy gyakran beszélni sem tanácsos vele. * * Pedig, ha már Ráth Mórról van szó, aki 26 év alatt a magyar költőknek vagy jogutódaiknak közel egy fél millió forintot fizetett ki írói tiszteletdíjak fejében, s ha már ő róla van szó, bizony nem az a csoda, hogy ennyire ideges, hanem az a csoda, hogy még idegesebb nem lett. Mert a megkárosított költők után a megkárosításban rögtön ő következik- kiadta Eötvös, Arany, Vörösmarty, Horváth Mihály, Tompa Mihály, Tóth Kálmán költeményeit, — de nála el sem fogyott az első kiadás, mikor az anthologia- és khresztomatia-gyártók már szétszedték és közvagyonná tették. És nemcsak az anthologia- és khresztomatia-gyártók garázdálkodnak így, hanem utánuk nyargalnak már az iskolakönyvek kompilátorai is. Vannak iskolai olvasókönyvek, melyekben Horváth Mihályból szóról-szóra ki van nyomtatva hét ív. Összefér-e vajon ez a „tanítás és a közhasznú célok" természetével? És az ilyen iskolakönyvekből évenkint 5 - 6000 példány kel el, mert még a kormány is ajánlja. Horváth Mihály művei pedig Ráth Mór boltjában hevernek. S igy Ráth Mór, aki ambíciójának tartja, hogy a jelesebb költői és irodalmi műveket tisztességes úton kiadja, Ráth Mór a szó szoros értelmében balek, aki fölött a könyvkötő „kiadók" gúnyosan nevetnek. De nemcsak fölötte nevetnek, hanem a szerencsétlen magyar poéták fölött is, akik évenként szép jövedelmet húzhatnának költői munkáik után, és szép örökséget hagyhatnának gyermekeikre, ha műveiket már életükben nem tették volna közvagyonná az irodalom spekuláns parazitái. Ámlegy azt a pénzt, a mit ők a szegény költőktől elvonnak, maguk teszik zsebre. És a napi sajtóban még meg is dicsértetnek érte! — Ha pedig valaki pört indítana ellenük, a biró kénytelen volna elutasítani a panaszlót. Mert hisz amit a panaszolt fél cselekedett, az nem bűn, hanem szó-