Criticai Lapok, 1995 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1995-01-01 / 1. szám
kért játéktere - a stídióban - mindössze néhány bútort, s az igazán elengedhetetlen kellékeket tartalmazza, az előadás is elsősorban az ítéletet, a summát közli. Nem pusztán közvetíti, hanem nyomatékosítja O'Neill mondandóját azzal, hogy kiirt a szövegből minden olyan elemet, amely az elviselhetetlenség ellenében hathatna (akár azt hangsúlyozandó), amely a tragédiai fősodor mellékszálát képezhetné, amely megkímélné a gyengébb idegzetű befogadókat. Szigethy értelmezésében afféle Kroetzben tartott pszichohorror az Utazás... Lehetséges olvasat - miért ne? De játszani nehéz - különösen karnyújtásnyira, intim térben. A szöveg realista alapkaraktere ugyanis megszüntethetetlen - bizonyos dolgoknak el kell hangozniuk, meg kell történniük, másként nincs előadás ezért ez a sűrítettségében tobzódó, célratörő játékstílus, mely nem nélkülözheti a naturalisztikus elemeket, időnként helyenként groteszkül hat. A tüdőbajos Edmundból Szigethyt aztán végképp nem a tüdőbaj érdekli - de azért Gazdag Tibor a nézőktől két méterre kicsattanóan egészséges és nagydarab. Ebben az előadásban is Mary alakítója a legjobb: Szakács Eszter. Ő ugyan sem nem ősz, sem nem látványosan morfinista - de azért belelopja játékába az asszonyiság, a tönkrement, de valaha nagyon is volt élet eleven emlékét. Bősze György apája az egész előadás alatt a (meghúzott) nagymonológra készül; ennek érdekében végig sprőd és bizalmatlan. Illyés Róbert az iszákos, elfuserált színészfiúban a megkövesedett önzést játssza el; mintha mindig hazudna, amikor szeretetről, megértésről, segítségről van szó. De ez is belefér. Mint mikor a fóliából kiszippantják a levegőt, s ezzel a felére zsugorítják a csomag terjedelmét - túl tömény, s mégis túl szikár a veszprémi előadás. És mert nagyon direkt, nagyon látható-hallható, nagyon elszántan megcsinált a mondandója - mégsem vág mellbe. CSÁKI JUDIT GYŐZTES PERCEKÉRT Arthur Miller: Az utolsó jenki Debreceni Csokonai Színház Horváth Árpád Stúdiószínháza Aerthur Miller teljes eddigi életműve it egyetlen témát jár körül: „a nagy ír-amerikai álom" és a valóság ellentmondásai által meghatározott emberi kapcsolatokat, vagyis a pénzorientált és teljesítményelvű világ egyenes következményét jelentő, társadalmi méretű kiábrándulás szimptómáit vizsgálja. Darabjai azonban nem az „Új Világ" elszigetelt jelenségeivel foglalkoznak, színpadi megállapításai nagyon aktuálisak Kelet-Európában is. A debreceni színház igazgatója, Lengyel György és a fordító Vajda Miklós jóvoltából egy évvel az amerikai ősbemutató után magyarul is megszólaló egyfelvonásos, Az utolsó jenki Miller egyik legjobb műve. Egy amerikai állami kórház idegosztályán játszódik ugyan, de a kezeltek semmilyen szempontból sem betegebbek, mint a szanatórium falán kívül élők. Mindannyian az általános depresszió áldozatai. A tézisdrámának felfogható színmű szereplői két tipikus házaspár. A férfiak csak itt, ebben a speciális intézményben találkozhattak össze, hiszen foglalkozásukból adódó társadalmi helyzetük, világnézetük és értékrendjük különbözősége igen eltérő kasztokba sorolta őket. Frick (Simor Ottó) nem különösebben jó család sarja, de ambiciózus, s így munkát és pénzt hajszolva gazdag vállalkozóvá küzdötte fel magát. Konzervatív és korlátolt, mint a sikeres üzletemberek többsége. Másfajta korlátoltság jellemzi a nyakas, önérzetes jenkit, Leroyt (Csikós Sándor), aki kitűnő történelmi családnevet visel, de nem használja ki a karriercsinálás eme páratlan segédeszközét, nem hajt a pénzre, megelégszik azzal, hogy jó asztalosmester. Nincs általánosítható ok tehát, hogy miért került két ennyire különböző családfő asszonya ugyanabba a helyzetbe, hiszen az egyik feleség gazdag, a másik szegény, az egyik gyermektelen, a másik hét gyermek édesanyja, az egyik unatkozik és magányos, a másiknak rengeteg dolga van és sok ember veszi körül, az egyik gyűlöli férje allűrjeit és a pénzhajszát, a másik a puritánságot és az igénytelenséget. Mindkettőjüket szeretik, de mindketten szenvednek. Karen (Kakuts Ágnes), Frick párja most van először kórházban. Agyongyógyszerezve, szeretetéhesen és bizakodva várja az urát, hogy végül bebizonyosodjék, nem találnak egymásra, a férfi értetlen és önző szeretete nem jut el a tolerancia azon szintjéig, amivel társát megmenthetné. Karen tehát bentmarad a kórházban, vagy majd ugyanúgy visszajár, mint Patricia (Szilágyi Enikő). Az asztalosmester svéd származású hitvesét ugyanis sokadszor kezelik már, de most először érte el azt, hogy — a férje és saját vágyainak megfelelően - lemondjon a gyógyszerekről, és önmaga erejéből menjen haza a szanatóriumból. Ám tudjuk, hiába tűnik gyógyultnak egyfelől, az öröklött gének okozta hajlam és a megváltoztathatatlan élet fenyegető réme továbbra is kísérti, s Patricia Hamilton minden bizonnyal visszatér még ide. A frissen Horváth Árpádról elnevezett debreceni stúdió premierjének Mira János tervezte díszlete nem szerencsés elrendezésű. Sok tekintetben zavarja a dramaturgiai folyamatosság és hitelesség létrejöttét. A szobányi térben épp a szituációteremtéshez elengedhetetlenül szükséges várótermet helyezte el úgy (a kórterem szélén, pódiumra emelten), hogy a két férfi helyzetét bemutató jelenet egyszerűen beszorult. Simor Ottó és Csikós Sándor mozgáslehetősége annyira korlátozott, hogy amikor utóbbi feláll, kikerül a fényből. Ráadásul a közönség sok helyről nem is látja a színészeket, így ezeknek a nézőknek a figyelmét szinte az egész jelenet alatt a helyezkedés köti le. Gellért Péter rendezésében megoldatlan a férjek távozása, ahogy sikerületlen több beállítás és az előadás vége is. Gyarmathy Ágnes jelmezei helyenként ugyancsak vitathatóak. Képtelenség például, hogy a férjének és önmagának egyaránt tetszeni akaró Patrícia, aki bebodorítja a haját, kilakkozza a körmét és készül az új életre, stílusos fehér gyógypapucsát - a zoknit magán hagyva - ronda kínai tornacipőre cserélje. A színészek játéka, a szereplők remekül kidolgozott kapcsolatrendszere azonban feledteti az előadás hibáit. Négyük közül a Fricket játszó Simor Ottónak van a legkevesebb színpadi lehetősége. Mégis feledhetetlen például az a megadó, szégyenkező tekintet, ahogyan a magát produkáló, beteg feleségére néz, amikor „dalával kíséri", majd fokozatosan kétségbeesik, s végül mindent feladva elrohan. Felesége, Karen Kakuts Ágnes tolmácsolásában tanulmányt érdemlő alakítás. A gyógyszerek kábító hatásától elnehezült, furcsa járású, testtartásű asszony tétova mozdulataival és fátyolosnak tűnő tekintetével mintha ólmos súlyt cipelne. Megrázó a szemérmes, kislányosan boldog mosoly a sláger éneklése közben és után az arcán, szívfacsaróan groteszk a sztepp-jelenet, kitűnőek a delíriumból kitisztídó váltások is. Szilágyi Enikő Patríciájáról szintén felsőfokon lehet beszélni. Kétségbeesett hinni akarás és szomorú bizonyosság, szeretet és gyűlölet - emberfeletti küzdelem jellemzi belül. Karennel közös jelenetében egyszerre tapasztalt „kórházba járó", magabiztos „gyógyult" és kapaszkodót kereső beteg. Szívbemarkoló, ahogyan családjáról, főként édesanyjáról beszél. Patrícia és Leroy látszólag „nagyon szép pár". Csikós Sándor jenkije ugyanis önpusztító makacsságával együtt meghatóan kedves férfi. Ez az a típus, akibe a nő hirtelen beleszeret, aztán egy életen át szenved tőle, és érzelmeitől soha nem tud szabadulni. Kamaszosan ügyetlen közeledései, játéka a bendzsón - ami hosszú tanulás után is legfeljebb kezdő szintű - a családfő életének és vele szerettei sorsának megváltoztathatatlan kudarcát jelzik. Ebben az előadásban nem egyszerűen gyógyítható depressziós betegségről van szó, hanem gyógyíthatatlan helyzetekből adódó emberi viszonyokról. Ezért ismer magára a produkció másfél órája alatt valamelyik jelenetből minden néző. S miután Az utolsó senki a soha el nem érhető nyugalomért, a belső biztonságért folytatott ádáz küzdelem drámája, amely csupán pillanatokra hozhat apró győzelmeket, optimizmusa csak relatív lehet. De azt is kifejezi, hogy ezekért a győztes másodpercekért is érdemes harcolni, még a vereség örök bizonyosságával együtt is. DARVAY NAGY ADRIENNE 3