Criticai Lapok, 1999 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1999-03-01 / 3. szám

Gondoljunk Verebes István kassai politikai re­­vüjére, amelyben minden szereplő más­kor divatja szerint van öltözve, s a szocialista káderesként megjelenő királynő csap össze a ballonkabátos, Humphrey Bogartos Nagyúrral, aki aztán az ötö­dik felvonásban békésen spagettizik a Charles Bronsonos keresztapa II. Endrével. Avagy emlékeztetnék Kincses Elemér nagyvá­radi narancsos Bánkjára, amelyben az értelmiségi Nagyúr indulatai érzékeltetésekor éppen úgy na­rancsokat présel össze markában, mint Gertrudis vagy Ottó, s az előadás végére a színpadot elborí­tó ragacsos narancsszirup mennyivel mélyértel­­műbb, korunkat mennyivel jobban jellemző szín­padi metafora, mint a reneszánsz tragédiák vér­iszáma. Valló rendezése természetesen nem egy e sor­ból, hanem szintézis. A mű előadáshagyományá­ból adódó szintézis, de a maga eddigi munkássá­gának szintézise is. Ugyanakkor káprázatos bemu­tató abból, hogy mi mindenre képes ez a szuper­­hipermodern színházi gépezet. E szintézis nem jöhetett volna létre Kentaur nélkül, aki ezúttal nemcsak a maga fantáziadús, a klasszikus szöveg mai értelmezéséhez fogódzót nyújtó modernizmusát adta a közös munkába, ha­nem Valló korábbi stílusrétegeinek jellemzőit is alázatosan beépítette a látványba. Hallatlanul mo­dern az a perspektívaváltás, amely az egyes felvo­násokban meghatározza a néző-játszó viszonyt. A királynői mulatozás még keretes színpadi elrende­zésben látható, mintegy eltartva a nézőtől a játé­kot, a békédének jelenete is még ebben a formá­ban látható, de a játéktér már kissé benyúlik a né­zők közé, amely a következő felvonásban aré­naszínpaddá, Gertrudis-Bánk összecsapásakor pe­dig körszínpaddá alakul át, azaz nemcsak a cse­lekmény szintjén kerülünk egyre beljebb a dráma világába, hanem térbelileg is egyre közelebb kerü­lünk az eseményekhez, egyre inkább azt érezhet­jük: rólunk van szó. Az utolsó felvonás igazság­osztását megint megnyugvást adó távlatból szem­lélhetjük. A szépség mindig a részletekben rejlik, s ki ne örülne, amikor Valló pályakezdő éveinek nagy si­kerét, a szolnoki Yermát látja visszaderengeni, midőn köteleken száradó fehér lepedők között bujkálva évődik Ottó és Melinda, vagy milyen le­nyűgözve nézzük, amint egy pillanat alatt a hidra­ulikus dobogórendszer segítségével hatalmas lép­csősor alakul ki, amelyről lezubogó víz mossa tisztára a bemocskolt Melindát. S egyáltalán, a fe­hér szín dominanciája (lásd a királyné lakosztá­lyának dilijeit, a békédének csempézett falu helyi­ségét stb.) még jobban kiemeli a sötét tragédia kontrasztjait. Ebben a csupa fehérségben érvénye­sülnek igazán Dőry Virág színes, mai anyagokat alkalmazó, cseppet sem historizáló, nagyon is ek­lektikus ruhái. Ahogy egymás mellé tud és mer tenni egymáshoz alig illő anyagokat és színeket, az lenyűgöző, s ez egyben a figurák jellemzésének egyik legfontosabb eszközeként is működik. A koncepció igazi mélységei azonban a színé­szi alakításokból bomlanak ki. Valló csehovizálta a Bánk bánt. Ebben az előadásban nem arra van­nak késztetve a színészek, hogy végigdörögjék és végigsüvöltsék a darabot. Itt visszafojtott indula­tok munkálnak, itt egy-egy csöndben, egy-egy el­hallgatásban sűrűsödik a dráma igazsága. A címszerepet - kitűnő választással - Szervét Tibor játssza, az ő kisfiúsán sármos és férfiasan erőteljes színpadi lénye kell ahhoz, hogy ez a mai Bánk megfogalmazódjék. Szervét meditatív, már­­már Ivanovi Bánkot formál, de a nagy váltása Pe­turéknál olyan, mintha Cyrano hetykesége, bátor­sága és tettrekészsége jelenne meg a Nagyúrban, míg a harmadik felvonásbeli nagymonológjában hamleti mélységeket mutat. A királynét Udvaros Dorottya a tőle megszo­kott belső intenzitással és tragikai erővel ábrázolja. Már első megjelenéseikor, amikor Ottót leckézteti, kiderül, hogy ez a Gertrudis nemcsak a hatalomba mámorosan szerelmes uralkodó, de szenvedő nő is, akinek oldaláról hiányzik az igazi férfi, akire felnézhet. A negyedik felvonásbeli kedőse Szer­vénél az előadás csúcspontja, s így utólag válik vi­lágossá, hogy a pár évvel ezelőti Agónia, annak is a második része tulajdonképpen e csodálatos jele­net előiskolájának tekinthető. Minden Bánk-felújítás kulcspontja II. Endre ér­telmezése. Valló­­­áld alaposan tanulmányozta a Bánk bán-szakirodalmat, s érezhető elméleti fel­­vértezettséggel kezdett munkához - mintha fi­gyelmen kívül hagyta volna a legújabb szakmun­kák azon teóriáit, melyek szerint a dráma lényege csak akkor derül ki, ha Endre tragédiája is kellő­képpen hangsúlyozódik. Mivel ez alig van megír­va s csupán indirekt módon lehet ábrázolni, nem mindegy, milyen fajsúlyos egyéniség játssza a ki­rály szerepét. Rajkai Zoltán kifejező és árnyalt alakítást nyújt - külön hangsúlyozandó, hogy a dramaturgiai lukakat mily kitűnően feledteti meta­kommunikációs, mindenekelőtt mozgásszínházi eszközeivel -, de alakítása alapvetően a hagyomá­nyos elképzelés keretein belül marad, s ez gyengí­ti a végső tragédiasorozat súlyát. A másik kulcspozíció Peturé, akit Gáspár Sán­dor alakít. Azt megszoktuk, hogy ő mindig teljes intenzitással vesz részt a produkciókban, s nem kíméli magát, a hangszálait, de az utóbbi időben felfigyelhettünk arra is, hogy eszközeivel takaré­kosan is tud bánni. Ezúttal is felejthetetlenek a halk megszólalásai, s pont ebben a szerepben, amelyet a színészek általában végigkiabálnak. És lám kiderül, a csöndes szóban is mekkora erő rej­tőzhet. Különösen akkor, ha érti is az ember, amit a színész mond - ez manapság ritka erény . Gáspár Sándor nem hadar, nem torlódnak szájá­ban a hangzók, klasszikus nagy alakítást nyújt. Ideális páros a darab tulajdonképpeni mozgató­kettőse: Biberach és Ottó, azaz Kulka János és Fekete Ernő. Végre olyan Ottót látunk, akiről el­hisszük, hogy bele lehet szeretni - még Melindá­nak is ugyanakkor velejéig romlott. Fekete Er­nő ezt a kettősséget tökéletesen hozza, miként Kulka sem a szokásosan sablonos lézengő rittert állítja elénk: az ő Biberachja sokat megélt, bölcs ember, aki bölcsességét cinizmussal palástolja, mert ezt diktálja a korparancs. Megint egy szerep, amelynek új dimenziót ad Kulka. Katona József mostohán bánt a női szerepek­kel. Melindát Szávai Viktória, Izidorát Nagy-Ká­­lózy Eszter játssza. Jól. Szávai nem a szerep nai­­va vonásait emeli ki, az ő Melindája hús-vér nő, aki hű ugyan a férjéhez, de nem tud, sőt nem is akar ellenállni Ottó udvarlásának sem. Modern nő lett ez a Melinda, s ettől a felfogástól az egész drámai háló is összetettebbé vált. Izidora látszó­lag hálátlan szerep, Nagy-Kálózy Eszter hallat­lan fegyelemmel és alázattal ad hitelt e figurá­nak, s negyedik felvonásbeli nagy jelenete Gert­­rudisszal megmutatja, milyen erő lakozik a szí­nésznőben, s azt is, dramaturgiailag miért nélkü­lözhetetlen ez a figura. Nagyon veszélyes szerep Tiborcé, hiszen min­dig drámán kívüli üzenetek, értelmezések rakód­nak rá, de főleg a nagymonológjára. Kun Vilmos szakít a hagyományokkal, nem panaszkodó agg parasztot játszik, de nem is preforradalmárt. Egy­szerűen egy felháborodott, elkeseredett, kisemmi­zett, becsületben megőszült, belső erővel rendel­kező embert. Az előadás nagy meglepetése, hogy Valló fel­fedezte a darab humorát. A többnyire arctalannak ábrázolt békétleneket, az udvar embereit nem szokták komolyan venni. Valló egy huszárvágás­sal olyan remek karakterszínészekre osztotta e szerepeket, mint Bán János, Schlanger András, Hajdú István, Magyar Attila, Stohl András, Kal­már Tamás, Koleszár Bazil Péter, akik egyszeri­ben színt és életet vittek a máskor halovány jele­netekbe. Mindegyikük egy-egy pompás egyénített karaktert formált, s a karikaturizált figurák olyan társadalmi közeget, olyan hátteret rajzoltak ki, amelyben törvényszerűen történik meg mindaz, ami a főszereplők között lezajlik. Kell-e mondanom, hogy ezzel az előadással a színház nagyon magasra tette a mércét, ez a Bánk bán etalon, óhatatlanul ehhez fogjuk hasonlítani a következő évek produkcióit. A jelek biztatóak, hi­szen a külön-külön remek színházak legjobb erői­ből válogatott társulat még csak most kezd össze­­kovácsolódni. Az elmúlt évtizedben volt már pél­da ehhez hasonló erőkoncentrálásokra, de azok nem mindenben váltották be a hozzájuk fűzött re­ményeket. Ám úgy tűnik, itt ez a Bánk bán meg­alapozta a hosszú távú és eredményes együttes munkát. S a végén megint hadd legyek szubjektív: nagy ajándék az, ha egy kritikus örömkönnyekkel a szeme sarkában szemlél egy előadást. Köszönet jár érte. Köszönöm hát az új Nemzeti Színháznak, itt a 4-es metró végállomásánál ezt a kivételes es­tét, amely minden részproblémája mellett is fel­emelő, lélekmelengető élményt nyújtott. E. Kovács Gyula Bánk bánként Kolozsvárott, az 1880-as években

Next