Család és Iskola, 1967 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-01 / 1. szám
JOHANN WOLFGANG GOETHE: A ház hátsó traktusából, kivált a legfelső emeletről, tetszetős kilátás nyílt a szomszéd kertek szinte beláthatatlan területére, e kertek ugyanis egészen a város faláig terjedtek. A régebben itt volt községi telkeket házikertekké változtatták, sajnos azonban a mi házunk s még egykettő, mely az utcasarok felé volt, erősen megrövidült, mert a Rossmarktra néző házak melléképületekkel és tekintélyes kertekkel gyarapodtak, bennünket ellenben udvarunk magas fala zárt el a közeli édenektől. Jék le a félelemről az, akit kétféle rettegés közé szorítanak. Derűs kedélyű, életvidám anyánk, ki másoknak is jókedvét kívánta, pedagógiailag jobb megoldást talált. Célját jutalmazással tudta elérni, őszibarackézés évadja volt, s anyánk minden reggel azzal kecsegtetett, kedvünkre lakmározhatunk az illatos gyümölcsből, ha leküzdjük félelmünket. Sikerült, és mindkét fél meg volt elégedve. Részlet a Költészet és valóság című önéletrajzi műből SZÖLLŐSY KLÁRA fordítása — A ház! kiáltottam fel s úgy elborította szememet a könny, mint a koporsó előtt, ha a legszeretettebb lény van immár eltűnendőben. Ebben a nádfedeles kis hajlékban múlt életem koporsóját láttam. S az ember mindent tovább akar élni, amit valaha élni kezdett. Még a legrosszabbat sem hajlandó feladni, akkor sem, ha már szabadult. öt évtized semmit sem enyhített a szenvedésen, amiket itt éltem át, azonkívül hogy megszüntette őket. Egy félszázad megszüntette újabb fellépéseit ezeknek a szenvedéseknek, de mindaz, amit valaha is kaptam, ott maradt, mint élet és valóság. Ott állott, ezen a falon a két ágy, a fal hosszában! Itt aludtak édesapám az ablaknál, édesanyám beljebb a kemence felől, mind a ketten hálóvendégnek egy-egy gyereket használtak. Ha édesapámnak jókedve volt, mindnyájan csak az ő ágyába könyörögtünk. Mikor először láttam azt az ismert Nílusszobrot, ahol az öreg tengeristen lábszárán egész raj gyerekfigura mászkál, ráismertem édesapámra, aki életében semminek sem örült úgy, mint ha a gyerekei így lepték el ... Hogy dobált bennünket a levegőbe és kacagott nekünk s olyan volt, mint egy életisten, aki legdrágább gyümölcsben tobzódik, a gyermekeiben ... MÓRICZ ZSIGMOND: Részlet az Életem regénye című önéletrajzi műből Az ódon, zegzugos, sok helyütt sötét ház különben alkalmas volt rá, hogy borzongást, félelmet keltsen a gyermeklélekben. Sajnos, azilőtt még az a nevelési elv divatozott, hogy a gyermekből mihamarabb ki kell ölni a sejtelmestől, a láthatatlantól való rettegést, hozzá kell szoktatni a hátborzongatóhoz. Nekünk, gyermekeknek tehát egyedül kellett aludnunk, s ha nem jött álom a szemünkre, halkan kilopakodtunk ágyunkból, és a szolgák, cselédlányok társaságába igyekeztünk, akkor atyánk, háziköntösét fonákjával kifelé fordítva — ami szemünkben álöltözetnek számított — utunkat állta, és visszakergetett fekhelyünkre. Képzelhető, hogy ez milyen rossz hatással járt. Hogyan szólt RAINER MARIA RILKE: ... A különös épületet, mely nagyatyám halála után idegen kézre került, később sohasem láttam viszont. Ahogy gyermeki emlékezetembe vésődött képét felidéztem, nem is épületet látok magam előtt. Csak részletek élnek bennem, itt is, ott is egy-egy szoba, amott egy folyosórészlet, mely nem köti össze a két helyiséget, hanem csupán amúgy önmagában, töredékként őrzöm csupán, így oldódott fel bennem minden — szobák, garadicsok, melyek oly körülményesen ereszkedtek alá, és a szűk csigalépcsők, homályukban úgy keringett az ember, mint ezekben a vér. Toronyszobák, magasra aggatott erkélyek, váratlanul felbukkanó verandák, melyekre apró ajtókon toppan ki az ember — mindez még most is bennem él, s magamban hordozom mindörökké. E ház képe mintha végtelen magasságból belém zuhant volna, s mikor belül földet ért, széttöredezett. Talán csak az a terem maradt szívem mélyén egészben, melyben hét órakor minden nap estebédhez gyülekeztünk. Ezt a termet nappal sohasem láttam, nem is emlékszem, voltak-e, s merre néztek ablakai. Valahányszor a család belépett, a súlyos kandeláberekben gyertyák lobogtak, s az ember néhány perc alatt elfelejtette a napszakot, s mindazt, mit odakünn látott. Ez a magas, s ha nem csalódom, boltíves terem szilárdabb volt, mint bármi más. Felmagasló homálya, szüntelenül sötétlő zugai minden képet felszívtak az emberből, és soha nem kapott értük határozott kárpótlást. Akaratunktól és eszméletünktől megfosztva, kedvetlenül és védtelenül, szinte feloldódva ültünk ott. Mindnyájan olyanok voltunk, mint egy üres hely az asztalnál. Emlékszem, ez a megsemmisítő állapot először émelygést okozott, mintha tengeribeteg lennék, s csak úgy tudtam összeszedni magam, hogy lábamat nyújtogatva hozzáértem szemben ülő atyám térdéhez. Csak később jutott eszembe, milyen furcsa, hogy atyám ezt a különös közjátékot megértette vagy legalábbis eltűrte, pedig szinte rideg viszonyunk kizárta az efféle viselkedést. Ez a gyöngéd érintés öntött erőt belém, hogy elviseljem a hosszú étkezéseket. Részlet a Malte Laurios Brigge feljegyzései című műből GÖRGEY GÁBOR fordítása RÉBER LÁSZLÓ rajzai