Családi Kör, 1998. január-március (9. évfolyam, 1-13. szám)
1998-01-15 / 3. szám
30/1998. JANUÁR 15. Az ítélethirdetés után mindannyian helyet foglalunk, és rövid mondatokkal ecsetelem a tanács álláspontját. Hangsúlyozom, hogy mérlegeltük azt, hogy az ügyben egy fikarcnyi közvetlen bizonyíték sincs arra vonatkozóan, hogy András bármit is zsebre tett volna a rábízott javakból. Ellenben a szakértő kimutatta, és a szakvéleményt senki sem cáfolta, senki nem kifogásolta, tehát a szakvélemény nagy pontossággal állapította meg a hiányt. Ugyanakkor a szakértő felszínre hozta azokat az árufajtákat és mennyiségileg és értékben is meghatározta azokat, amelyekkel ez a hiány úgyszintén szinte tizedesekig terjedő pontossággal fedve lett. Márpedig ez arra utal, hogy a leltározás előkészítője - hangsúlyozom: ez minden esetben és kizárólag András volt - nagyon is tudatában volt annak, hogyan tűnik el a pénz és mennyi a kezei közül. Hogy ezeket fedje, szinte egy szakértő pontosságával „bestimmelte" a leltárokat. Mindez a tanács véleménye szerint arra utal, hogy a hamis leltározások kimerítik a sikkasztás, különösen nagy összegű sikkasztás, azaz fosztogatás bűncselekményét. A tanács figyelme kiterjedt András munkatársaira is. A vádlott sem közvetlenül, sem közvetett módon semmiképpen nem terhelte őket. A pénztárat, de az áruforgalmat is mindig szemmel látható alapossággal ellenőrizte. Ha útra ment, visszajövet megkövetelte minden munkatársától, hogy pontosan és részletesen beszámoljon arról, mi történt a távolléte alatt. Még a portörlő rongyokkal is el kellett számolniuk. Tehát minden szálat ő tartott a kezében, ezért ő, csakis ő tudhatott az egyre tornyosuló hiányról, őneki, és csakis őneki állt érdekében, hogy hamis adatokkal leplezze a leltárhiányt. Ezért tartotta a tanács bűnösnek Andrást, ennek a súlyos cselekménynek az elkövetésében. Mivel a kimondott börtönbüntetés meghaladja a törvényesen előírt ötéves határszintet, András őrizetbe vétele kötelező. Megnyugtatásképpen mondom el, hogy az ítéletet nagyon gyorsan meg fogom írni, a kézhezvételtől számított tizenöt napon belül András és védője élhetnek törvény adta jogukkal, és megfellebbezhetik ítéletemet. Majd meglátjuk, mit mond az egészről a Legfelsőbb Bíróság. András tudomásul veszi az egészet, és csupán arra kér, hogy a személygépkocsijában levő nagykabátot magához vehesse. Mivelhogy őszre fordult az idő, és ne fagyoskodjon a börtönben. Lám, ösztönszerűen ő is felkészült erre a lehetőségre... Vegyes érzések dúlnak bennem. Nem vagyok biztos benne, hogy helyesen döntöttünk. Nem vagyok biztos abban, hogy ez a döntés átmegy a Legfelsőbb Bíróság tanácsának szigorú szűrőjén. Hogy a fellebbezésen dolgozó kollégák elfogadják az én tanácsomnak a döntését. Sokkal valószínűbbnek tartom a dolog olyan alakulását, hogy a másodfokú bíróság visszaküldi majd az ítéletet, Andrást szabadlábra helyezi és olyan utasítást ad, amely majd rákényszeríti az én tanácsomat arra, hogy Andrást felmentse. Vagy pedig kitalálnak olyan tényeket és bizonyítékokat, amelyeket lehetetlen lesz megállapítani vagy beszerezni, és időközben majd elévül a lelkiismeretlen gazdálkodás bűncselekménye. Andrást ez esetben fel kell majd menteni, ártatlan lesz, mint ahogy a törvény vélelmezi. Ebben az esetben joggal igényli majd a védelme költségeit, a kártérítést az alaptalanul eltöltött börtönbéli napokért, az elvesztett jövedelméért, joggal kér majd elégtételt. És kárba vész majd a rengeteg költség, energia, minthogy több tíz ember dolgozott az ügyön. Amíg a felduzzadt aktahalmazt csomagolom, egy pillantást vetek Andrásra. Ekkor veszem észre, hogy szinte patakzik a könny a szeméből. A polgári ruhás felügyelő odalép, és igen tapintatosan, halk hangon megkérdezi: - András bátyám, tegyem fel magának a karpereceket, vagy nyugodtan velem jön? - Megyek, fiam, ha már nincs választásom - szól vissza András, és elvonulnak a teremből. Kutyus a börtönben Még néhány percig beszélgettünk a tanácstagokkal, majd megindultam a bírói kabinetem felé. Meglepetésemre a felügyelő még a folyosón tartózkodott András társaságában. Amikor meglátott, odajött hozzám: „Bíró úr, a vádlott szeretne magával beszélni néhány szót, ha van rá ideje.” Már hogyne lenne! Odalépek Andráshoz. Most már tényleg tele van mind a két szeme könnyel, és azt mondja: „Bíró úr, én szeretném megmondani, hova tűnt el az a pénz. Én most már úgy döntöttem, hogy megmondom, nem fogok én senkit sem leplezni tovább." „Sajnos, András bátyám - válaszolom -, erre most jó ideig nincs lehetősége. Én tényleg megteszek mindent, hogy minél gyorsabban felkerüljön az ügy a Legfelsőbb Bíróságra és minél előbb viszontlássuk, ha ott úgy döntenek, és akkor mégiscsak lesz lehetőség, hogy előadja a védelmét. Eddig hallgatással védekezett, ezt nekem tiszteletben kellett tartanom, és miután az ítéletet kihirdettem, a törvény szerint nincsen mód arra, hogy újra megnyissam a főtárgyalást és átadjam magának a szót. Sajnos, ebbe bele kell nyugodnia. Személyesen szólni fogok a másodfokon illetékes kollégáknak, hogy mielőbb döntsenek az ügyben. Ne száradjon az én lelkiismeretemen a börtönben ártatlanul töltött egy napja sem." Rövid habozás után újra megszólalt: „De bíró úr, nekem volna még egy kérésem. Nem tudom, teljesíthető-e egyáltalán. Ismerem a börtönszabályokat, tudom, hogy olyasmire kérem, ami nem mindennapi, de lehet, hogy mégis kivitelezhető. Bíró úr, tudja, hogy énnekem az égvilágon senkim sincsen a feleségemen kívül. Ellenben hónapokkal ezelőtt vettünk egy kiskutyát. Egy szobakutyát. Ez a törpekutyus a mindenem. Úgy érzem, hogy belehalnék, ha nem láthatnám. Bíró úr, kérem, esedezem, ha van erre lehetőség, engedélyezze azt, hogy a feleségem havonta egyszer, havonta csak egyetlenegyszer, behozza hozzám azt a kutyát a börtönbe. Hogy megsimogathassam, hogy láthassam, hogy megnyugodjon a lelkem.” Megígérem neki, hogy megpróbálom elrendezni a dolgot. Befordulok a vizsgálóbíró kabinetjébe. Tudom, hogy onnan közvetlen telefonvonal van. Felhívom a börtönigazgatót. Nagyon jól ismerem az embert, hiszen hetente látogatom már hosszú ideje a börtönt, engem bíztak meg az ottani állapotok felügyeletével, és hosszabb ideje szorosan együttműködünk. Tisztában vagyok vele, hogy az ő engedélye nélkül ilyesmi nem kivitelezhető. „Béla - mondom neki a telefonba -, van egy vádlottam, aki azt remélte, hogy felmentik, és a tanácsom váratlanul rendkívül szigorú börtönbüntetéssel sújtotta. Az embernek lenne egy kívánsága. Tényleg senkije sincs a feleségén kívül, de van neki egy kis törpekutyája. Beviheti-e hozzátok a felesége havonta kétszer, mondjuk kéthetente?” „Ha te kéred - hangzik a telefonvonal másik végéről, akkor ennek nincsen akadálya. Ennyit megteszünk. De csak a te kérésedre. De akkor ne a látogatási napon, hanem minden második héten Kutyus a börtönben Hogyan kerül egy házi kedvenc a rács mögé? (3. rész)