Családi Kör, 1998. január-március (9. évfolyam, 1-13. szám)

1998-01-15 / 3. szám

30/1998. JANUÁR 15. A­z ítélethirdetés után mindannyian helyet foglalunk, és rövid monda­tokkal ecsetelem a tanács állás­pontját. Hangsúlyozom, hogy mérlegeltük azt, hogy az ügyben egy fikarcnyi közvetlen bizonyíték sincs arra vonatkozóan, hogy András bármit is zsebre tett volna a rábízott javakból. Ellenben a szakértő kimutatta, és a szakvéleményt senki sem cáfolta, senki nem kifogásolta, tehát a szakvélemény nagy pontossággal állapította meg a hiányt. Ugyanakkor a szakértő felszínre hozta azo­kat az árufajtákat és mennyiségileg és ér­tékben is meghatározta azokat, amelyek­kel ez a hiány úgyszintén szinte tizedesekig terjedő pontossággal fedve lett. Márpedig ez arra utal, hogy a leltározás előkészítője - hangsúlyozom: ez minden esetben és ki­zárólag András volt - nagyon is tudatában volt annak, hogyan tűnik el a pénz és men­­nyi a kezei közül. Hogy ezeket fedje, szinte egy szakértő pontosságával „bestimmelte" a leltárokat. Mindez a tanács véleménye szerint arra utal, hogy a hamis leltározások kimerítik a sikkasztás, különösen nagy ös­­­szegű sikkasztás, azaz fosztogatás bűn­­cselekményét. A tanács figyelme kiterjedt András munkatársaira is. A vádlott sem közvetlenül, sem közvetett módon semmi­képpen nem terhelte őket. A pénztárat, de az áruforgalmat is mindig szemmel látható alapossággal ellenőrizte. Ha útra ment, visszajövet megkövetelte minden munka­társától, hogy pontosan és részletesen be­számoljon arról, mi történt a távolléte alatt. Még a portörlő rongyokkal is el kellett szá­molniuk. Tehát minden szálat ő tartott a ke­zében, ezért ő, csakis ő tudhatott az egyre tornyosuló hiányról, őneki, és csakis őneki állt érdekében, hogy hamis adatokkal lep­lezze a leltárhiányt. Ezért tartotta a tanács bűnösnek Andrást, ennek a súlyos cselek­ménynek az elkövetésében. Mivel a kimon­dott börtönbüntetés meghaladja a törvé­nyesen előírt ötéves határszintet, András őrizetbe vétele kötelező. Megnyugtatás­képpen mondom el, hogy az ítéletet na­gyon gyorsan meg fogom írni, a kézhezvé­teltől számított tizenöt napon belül András és védője élhetnek törvény adta jogukkal, és megfellebbezhetik ítéletemet. Majd meglátjuk, mit mond az egészről a Legfel­sőbb Bíróság. András tudomásul veszi az egészet, és csupán arra kér, hogy a személygépkocsi­jában levő nagykabátot magához vehesse. Mivelhogy őszre fordult az idő, és ne fa­­gyoskodjon a börtönben. Lám, ösztönsze­rűen ő is felkészült erre a lehetőségre... Vegyes érzések dúlnak bennem. Nem vagyok biztos benne, hogy helyesen dön­töttünk. Nem vagyok biztos abban, hogy ez a döntés átmegy a Legfelsőbb Bíróság ta­nácsának szigorú szűrőjén. Hogy a felleb­bezésen dolgozó kollégák elfogadják az én tanácsomnak a döntését. Sokkal valószí­nűbbnek tartom a dolog olyan alakulását, hogy a másodfokú bíróság visszaküldi majd az ítéletet, Andrást szabadlábra helyezi és olyan utasítást ad, amely majd rákényszerí­ti az én tanácsomat arra, hogy Andrást fel­mentse. Vagy pedig kitalálnak olyan ténye­ket és bizonyítékokat, amelyeket lehetetlen lesz megállapítani vagy beszerezni, és idő­közben majd elévül a lelkiismeretlen gaz­dálkodás bűncselekménye. Andrást ez esetben fel kell majd menteni, ártatlan lesz, mint ahogy a törvény vélelmezi. Eb­ben az esetben joggal igényli majd a védel­me költségeit, a kártérítést az alaptalanul eltöltött börtönbéli napokért, az elvesztett jövedelméért, joggal kér majd elégtételt. És kárba vész majd a rengeteg költség, energia, minthogy több tíz ember dolgozott az ügyön. Amíg a felduzzadt aktahalmazt csoma­golom, egy pillantást vetek Andrásra. Ek­kor veszem észre, hogy szinte patakzik a könny a szeméből. A polgári ruhás felügye­lő odalép, és igen tapintatosan, halk han­gon megkérdezi: - András bátyám, te­gyem fel magának a karpereceket, vagy nyugodtan velem jön? - Megyek, fiam, ha már nincs választásom - szól vissza And­rás, és elvonulnak a teremből. Kutyus a börtönben Még néhány percig beszélgettünk a ta­nácstagokkal, majd megindultam a bírói kabinetem felé. Meglepetésemre a fel­ügyelő még a folyosón tartózkodott András társaságában. Amikor meglátott, odajött hozzám: „Bíró úr, a vádlott szeretne magá­val beszélni néhány szót, ha van rá ideje.” Már hogyne lenne! Odalépek Andráshoz. Most már tényleg tele van mind a két sze­me könnyel, és azt mondja: „Bíró úr, én szeretném megmondani, hova tűnt el az a pénz. Én most már úgy döntöttem, hogy megmondom, nem fogok én senkit sem leplezni tovább." „Sajnos, András bátyám - válaszolom -, erre most jó ideig nincs le­hetősége. Én tényleg megteszek mindent, hogy minél gyorsabban felkerüljön az ügy a Legfelsőbb Bíróságra és minél előbb vi­szontlássuk, ha ott úgy döntenek, és akkor mégiscsak lesz lehetőség, hogy előadja a védelmét. Eddig hallgatással védekezett, ezt nekem tiszteletben kellett tartanom, és miután az ítéletet kihirdettem, a törvény szerint nincsen mód arra, hogy újra meg­nyissam a főtárgyalást és átadjam magá­nak a szót. Sajnos, ebbe bele kell nyugod­nia. Személyesen szólni fogok a másodfokon illetékes kollégáknak, hogy mielőbb döntsenek az ügyben. Ne szárad­jon az én lelkiismeretemen a börtönben ár­tatlanul töltött egy napja sem." Rövid habo­zás után újra megszólalt: „De bíró úr, nekem volna még egy kérésem. Nem tu­dom, teljesíthető-e egyáltalán. Ismerem a börtönszabályokat, tudom, hogy olyasmire kérem, ami nem mindennapi, de lehet, hogy mégis kivitelezhető. Bíró úr, tudja, hogy énnekem az égvilágon senkim sin­csen a feleségemen kívül. Ellenben hóna­pokkal ezelőtt vettünk egy kiskutyát. Egy szobakutyát. Ez a törpekutyus a minde­nem. Úgy érzem, hogy belehalnék, ha nem láthatnám. Bíró úr, kérem, esedezem, ha van erre lehetőség, engedélyezze azt, hogy a feleségem havonta egyszer, havon­ta csak egyetlenegyszer, behozza hozzám azt a kutyát a börtönbe. Hogy megsimogat­hassam, hogy láthassam, hogy megnyu­godjon a lelkem.” Megígérem neki, hogy megpróbálom elrendezni a dolgot. Befor­dulok a vizsgálóbíró kabinetjébe. Tudom, hogy onnan közvetlen telefonvonal van. Felhívom a börtönigazgatót. Nagyon jól is­merem az embert, hiszen hetente látoga­tom már hosszú ideje a börtönt, engem bíztak meg az ottani állapotok felügyeleté­vel, és hosszabb ideje szorosan együttmű­ködünk. Tisztában vagyok vele, hogy az ő engedélye nélkül ilyesmi nem kivitelezhe­tő. „Béla - mondom neki a telefonba -, van egy vádlottam, aki azt remélte, hogy felmentik, és a tanácsom váratlanul rendkí­vül szigorú börtönbüntetéssel sújtotta. Az embernek lenne egy kívánsága. Tényleg senkije sincs a feleségén kívül, de van ne­ki egy kis törpekutyája. Beviheti-e hozzátok a felesége havonta kétszer, mondjuk két­hetente?” „Ha te kéred - hangzik a telefon­­vonal másik végéről­­, akkor ennek nin­csen akadálya. Ennyit megteszünk. De csak a te kérésedre. De akkor ne a látoga­tási napon, hanem minden második héten Kutyus a börtönben Hogyan kerül egy házi kedvenc a rács mögé? (3. rész)

Next