Családi Kör, 1998. április-június (9. évfolyam, 14-26. szám)

1998-05-28 / 22. szám

A Művészetpolitika? „Hogy az igazság ne csorbuljon" A nyertesek a múlt pénteken átvették a Híd- és a Fórum-díjat többéves szokásoktól kissé eltérő időpontban és szerényebb külsőségek között vette át a vajdasági magyarság legrégibb hagyományokkal bíró művészeti kitüntetéseit, a Híd Irodalmi Díjat és a Forum Képzőművészeti Díjat a két idei nyertes: Gulyás József nyolckötetes,szabadkai költő és a nála jóval fiatalabb, de figyelmet keltő módon kísérletező kanizsai keramikusművész, Ozsvár Péter. Gulyás már az egy hónappal ezelőtt meghozott bírálóbizottsági döntést követő interjúiban utalt rá, hogy dilemmái vannak: tartsa-e magát egykori elhatározásához, amely szerint most már át sem veszi a Híd-díjat, mert elkéstek vele (s nem is tavaly, amikor kihagyták a mezőnyből, holott Vers - 1980 című kötete még tavalyelőtt, 1996-ban jelent meg, Szabadkán), hiszen ő már a 70-es években írt két-három olyan kötetet, amelyért méltán elvárhatta ezt a díjat. Avagy, mint a 7 Napnak nyilatkozta (ez év május 20-án „Nem szeretnék ünneprontó lenni” cím alatt megjelent interjújában): „Szerintem ez lehetne a harmadik Híd-díjam”. Mellőztetésének oka (úgy véli), hogy nem tartozik csoportokhoz. „A másság elfogadásáról még helyi viszonylatban sem beszélhetünk" - mondta. „Én, aki másként gondolkodom, ezt a saját bőrömön tapasztalom. A pártok köré tömörülő íróink holnap, egy másik párt hatalomra kerülésekor, élni muszáj alapon lelkiismeret-furdalás nélkül átformálódnak. A soha meg nem alkuvók pedig magukra vessenek?" - teszi föl a kérdést, és később megállapítja: „Kialakult egy kizárólagos, személyi kultuszon alapuló irodalompolitika, amely a modernség örve alatt tette a magáét”. S idézzünk még három mondatot a Magyar Szó ez év május 23-ai Kilátójában („Mintha illegalitásban élnék" címen) megjelent nyilatkozatából: „Engem az igazság érdekel, semmi más. Meggyőződésem, hogy nálunk azért nem megy semmi úgy, ahogy kellene, mert nem nevezik néven a problémákat, nem szeretik néven nevezni a problémák okozóit”. És ha már ez a téma, idézzünk egy régi verséből is, éspedig az 1970-ben megjelent Vörös fagyöngy c. kötetéből a szocializmus eszméjén élősködő funkcikról (akik, persze, azóta már többször átigazolták magukat az éppen kurrens, ezúttal a Nyugatba integráló struktúrákba). Ott egy versében ezt olvashatjuk: „Érzed, valami bűzlik / ebben a játékban, / mintha döglött görény lenne / a szavak mögé lopva. / El sem döntöd, máris / itt vagyunk, / elforgó törzsek nevét, / elárulom a fagyöngyöt, / az örökzöld bürokrácia szimbólumát, / a pataforma taplók / újabb lépést jelentenek, / ugrást a cél felé." Ezt írja Egy egérnek köszönlek című versében, s ugyané kötetben Forró sorok c. alatt mintha már a 20-30 évvel későbbiek közt érezné azokat is, akik akkor mellőzték. A nevezett kötet 12. oldalán ezt írja: „Exvitézeink nosztalgiája, / ahogy mondani szokás, / hamu alatt parázslik". Már egy ilyen röpke visszalapozás is elég ahhoz, hogy sejtsük, miért lett szerényebb a szokásos díjátadási ceremónia: tartani lehetett tőle, hogy szónoklatban járatlan ünnepeltünk még majd olyasmit talál mondani, aminek nem lenne jó nagy nyilvánosságot adni előkelő meghívottak körében. Mint ahogy azt is meg kell értenünk, hogy azért a díj megköszönésekor (amely díj odaítélése megindoklásának felolvasását egyik zsűritag sem vállalta az ötből megjelent kettő közül, s így a díjat adó Forum vezérigazgatójának, a jó házigazda Bordás Győzőnek kellett ezt is megtennie) mégiscsak emlékeztetett bennünket Gulyás József arra: valójában azért jár ilyen ritkán Újvidékre, mert úgy érzi, ő és ez a város nem szeretik egymást igazán. Ezt ki kell mondania, hogy az igazságon ne essen csorba. Alighanem jobb is, hogy ezt így kimondta, nem firtatván a negatív kölcsönösség okait, mert aztán mégiscsak kiderült: vannak azért itt barátai, költészetének tisztelői is, azok legalábbis, akik részt vettek ezen a békülékeny hangulatúra fordult találkozón. Fehér Kálmán még alkalmi versben is köszöntötte a megenyhülés elől sem elzárkózó vendéget, a régi jó konok pályatársat. Szerencsére a másik kitüntetett, a kanizsai Potisjéban dolgozó keramikus - ez esetben: kerámiaszobrász - , a jóval fiatalabb, s a múlt bonyolult nyűgjeiből szemlátomást igen keveset hurcoló, inkább játékos kedvű, az életet derűsebb oldaláról ismerő és láttató Ozsvár Péter könnyed modorával s kerekded - mondhatni: gördülékeny - műveivel jó ellenpontja volt fanyarkodó társának. Őt a zsűrije sem hagyta cserben: képviselője, Náray Éva kedves, értő szavakkal méltatta a természet egyszerű, de döntő fontosságú tényeiből válogatott motívumait, amilyenek a madárformák és a madártojások, a termékenység, az élet ősi szimbólumai, s amelyekkel - akárcsak alkotójukkal - már a korábbi években is volt alkalmunk találkozni, hol a hajdújárási/palicsi néprajzi táborban, hol az ómoravicai művésztelepen, ahova egyébként e hét végére már újabb munkajellegű találkozót beszélhettünk meg, huszadszor jön ott most össze (ezúttal a falu napja alkalmából is) a 9+1-es alkotócsoport. S erről jutott eszembe: valószínűleg nem összebeszélés, csupán véletlen, mégis törvényszerűen közös ráérzés eredménye lehet a természet, a táj kínálta vizuális létfilozófiai szimbólum, amelyet két dimenzióban - rajzon - , de nagyon hasonló hangsúlyozással jelenít meg Ozsvár ómoravicai művésztársa, Molnár Imre, aki a múlt őszön állított ki ugyanebben a Fórum-klubban gömbölyű magvakat, gyümölcsöt, fészekből elővillanó tojást. Gulyás Jóska fagyöngyei, taplói mintha ugyanebből a tájból nőnének ki s ugyanabba az értékrendbe simulnának bele, ide-oda ballagó ördögszekereivel és ragaszkodó bogáncsaival együtt. Csorbítatlanul. TOROK Csaba GULYÁS JÓZSEF (balról) és OZSVÁR PÉTER Fehér Kálmán Sánta feketerigó* Először csak sántának néztelek, ahogy a léckerítés csücskéről figyelted a földön mozgó kukac-világot. Mennyi csúszó-mászó, elhízott földevő! Eszelős fejjel jöttek elő és a nyomukat sem tudták elmosni a tartós őszi esők. Bizony, Te másra nem is figyeltél. És hagytad magad betájolni a fekete-fehér otthonokból, ahol a kényelem összefüggését törted meg. Te, egyszívű fekete madár. Gulyás Józsefnek Felhők jöttek rád, de Téged nem ért az eső. Mi tartotta hát lőtt lábad gyertyacsonk-botját? A sekélység, avagy a mélység, amely fölött az emberiesség is fegyverrel jár?! Pedig volt szél a közelben. Kit hűtött, ki szenvedett tőle. És vihar is volt, hogy szítsa és feszítse szétlőtt szárnyaid zászlaját. Olyan is volt, ami eltakart, olyan is, ami a földre vert. Először csak sántának néztelek, mégis a felhőkbe fészkeltél... Ó, Te, Fekete Madár! Ott veszni el, ahol nem bánt, de nem is keres senki már. • Elhangzott a szerző előadásában a Híd-díj átadásakor, az újvidéki Forum klubjában, 1998. május 22-én. I 21 / 1998. MÁJUS 28.