Családi Kör, 1999. október-december (10. évfolyam, 40-52. szám)

1999-10-07 / 40. szám

Ady Endre A halottak élén Most a Mezőn mindenki veszt S vér­felhők futnak szabadon S ha csapatomat most leltem meg. Most leltem meg a csapatom, az Életből kikényszerültél Életes, drága jó fiúk, Óh, halottakként ébredők, Be szeretőn rántom ki kardom Árnyas, szent rangotok előtt S benneteket meg most talállak. Nem voltak hősibb társaim Soha, mint a mostaniak, Fejükön az éjféli holdfény­eget­ verő, fényes sisak, S fejüket friss sírból hozták föl. Be sokáig várakozók Én, árvult, társtalan Kain S­ím, hirtelen érkeztek hozzám A társaim, a társaim, Levitézlettjei a kedvnek. Mit néztek, hajh, ők valaha, Mint járták velem a Mezőt Szegény hozzám-testvérisültek, Jámbor élet-levetkezők S ím, meredt szemmel mosolyognak. Mert mind az Életé valánk S ha lelkünk meg-megütközött, csak az Élet áradt túl bennünk, S ugye, most a sírok fölött Szeretjük egymás tarka célját? Be szép, kisértetes világ, Be jó nekem, de szép nekem. Most az igazi halaványak Táborában vezérkedem, Hogy az Életre mosolyogjunk. N­em szeretném elkiabálni a dolgokat, de minden jel szerint hamarosan nagy változásokra számíthatunk Szerbiában. Még mielőtt bárki is vitatkozni kezdene ezzel a megállapítással, hadd tegyem hozzá: egyáltalán nem biztos, hogy ezek a nagy változások érdemi változások is lesznek. Tehát abban biztosak lehetünk, hogy a minden bizonnyal idő előtt megren­dezésre kerülő általános választásokon - elméletileg erre még az idén sor kerülhet - a szocialisták hivatalosan is elszenvedik első választási vereségüket. Minden szövet­ségesükkel együtt. Az is nyilvánvaló, hogy a közhangulat talán minden korábbinál ked­vezőtlenebb a kommunisták és radikálisok számára is. Ezek a pártok, külön pedig vezéreik, végérvényesen lejáratták magukat; ország-világ előtt bebizonyították tehetetlen­ségüket, országlási alkalmatlanságukat, és azt is, hogy semmilyen jövőképük sincs. Ezen a képen vajmi keveset tud immár a híres-hírhedt állami televízió is változtatni. Az emberek túlnyomó többsége most már a saját bőrén érzi a rezsim alkalmatlanságát, il­letve rossz politikájának következményeit. Alapjában véve a kormányzásból ki­rekedt, tehát kényszerűségből is ellenzéki, úgynevezett demokratikus szerb pártok fölényes győzelmére számíthatunk. Ez lesz az a változás, amit fenntartások nélkül nagy­nak minősíthetünk. Akár sorsdöntő fordulat­nak is, hiszen Szerbia puszta léte függ immár attól, hogy választópolgárai képesek lesznek­­­ a lehető leggyorsabban megszabadulni at­tól a rezsimtől, amelyik önkéntes izolációba kényszerítette saját magát, önmagával együtt pedig az egész országot. Abban az esetben, ha a hatalmát végveszélyben érző rezsim nem szánja rá magát durván diktatórikus lépések megtételére, és ha nem akarja magával rántani Szerbia egészét is a bukás szakadékába, néhány hónapon belül elérkezhetünk oda, ahonnan más kelet-euró­pai államok jó tíz évvel ezelőtt elindultak. Szerbiában ugyanis még mindig nem következett be a rendszerváltás, az egyetlen európai állam, ahol még mindig töretlenül él az egypártrendszer szellemisége, az állami tulajdon szentsége, a kommunista világrend visszaállításának vágya és reménye. Persze, a rezsimváltás önmagában véve még nem sokat jelent, hiszen aligha hihető, hogy a világ, a Szerbiával szemben rendkívül gyanakvó és tengernyi fenntartással élő világ, a rezsim­váltás láttán és hallatán azonnal segítő jobbot nyújt majd. Az új, várhatólag rendszerváltást is magával hozó kormánynak előbb bizonyítania kell. Bizonyítania kell rend­szerváltási akaratát, demokratikus beállí­tottságát és egyértelmű elkötelezettségét a piacgazdaság mellett. Képes lesz-e a mindeddig alapjában véve nacionalista beállítottságú szerb ellenzék érdemi változásokat is produkálni? Ez az, amiben nem lehetünk biztosak. Draskovic, Bindic, Kostunica, de a többiek is, kivétel nélkül hirdették és vallották már azokat a célokat, amelyeket több, mint egy évtizeddel ezelőtt a szerb akadémikusok fogalmaztak meg, és amelyeknek megvalósítását a szerb kommunisták egykori vezére, Slobodan Milosevic vállalta fel. Ezért is volt törvény­­szerű a hatalomgyakorlásból kirekedt, ellen­zékinek mondott pártok állandó veresége a választásokon. Sohasem kínáltak fel a nép­nek igazi választási lehetőséget. Néhány epi­­zodistának is aligha minősíthető pártocska kivételével, amelyek el is tűntek a politikai színtérről, a nagyobb politikai tömörülések rendre a szocialista-kommunista-radikális tömb eszméit és céljait hirdették; a különb­séget csak abban látták, hogy ők, ha kor­mányzási lehetőséget kapnának, sokkal hatékonyabban és eredményesebben való­síthatnák meg a nemzetállam eszméjét. Ezt viszont csak kevesen hitték el nekik. Most végre tapintható a különbség a rezsimpártok és az ellenzék között. Milosevic hatalmi tömbje ugyanis végérvényesen kirekesztette Szerbiából a világot, az ellenzék viszont a lehető leggyorsabban és a legtelje­sebben felszámolná a Szerbiát kiközösítő okokat, azonnal behozná a világot hozzánk. Az a gyanúm, hogy a szerb népnek kezd elege lenni a mennyei nép szerepéből, a középkori primitivizmusba visszahanyatló életformából, a teljes és tökéletes holnapta­­lanságból. És ha ez igaz, márpedig minden felmérés ezt bizonyítja, mire elolvad a még le sem esett hó, új világ virradhat ránk. Mire számíthatunk mi, bácskai és bánáti magyarok, ebben az új világban? Semmi különösre. Ha a teljes szerbiai társadalom helyzete javul, bizonyára a mi helyzetünk is javul valamicskét, de arra csak legvadabb ál­munkban számíthatunk, hogy az új rezsim érdemében másként viszonyul majd hoz­zánk, mint a mostani szocialista-kommunista­­radikális hatalom. Ha jót akarunk ma­gunknak, már most meg kellene kezdeni a felkészülést az új kihívásokra, annak a harc­nak a megvívására, ami a megváltozott Szer­biában vár ránk. Ha itt és meg akarunk maradni, akkor bizony az eddiginél sokkal erőteljesebben és hatékonyabban kell küz­­denünk önmagunkért. Az egyetlen kön­­­nyebbség az lesz, hogy a világgal pár­beszédet folytató Szerbia akarva-akaratlanul rákényszerül a kisebbségi gondok civilizált rendezésére is. FEHÉR István Elmondom, ha szabad Tavaszra megújulunk? 3 / 1999. OKTÓBER 7.

Next