Családi Kör, 1999. október-december (10. évfolyam, 40-52. szám)
1999-10-07 / 40. szám
Ady Endre A halottak élén Most a Mezőn mindenki veszt S vérfelhők futnak szabadon S ha csapatomat most leltem meg. Most leltem meg a csapatom, az Életből kikényszerültél Életes, drága jó fiúk, Óh, halottakként ébredők, Be szeretőn rántom ki kardom Árnyas, szent rangotok előtt S benneteket meg most talállak. Nem voltak hősibb társaim Soha, mint a mostaniak, Fejükön az éjféli holdfényeget verő, fényes sisak, S fejüket friss sírból hozták föl. Be sokáig várakozók Én, árvult, társtalan Kain Sím, hirtelen érkeztek hozzám A társaim, a társaim, Levitézlettjei a kedvnek. Mit néztek, hajh, ők valaha, Mint járták velem a Mezőt Szegény hozzám-testvérisültek, Jámbor élet-levetkezők S ím, meredt szemmel mosolyognak. Mert mind az Életé valánk S ha lelkünk meg-megütközött, csak az Élet áradt túl bennünk, S ugye, most a sírok fölött Szeretjük egymás tarka célját? Be szép, kisértetes világ, Be jó nekem, de szép nekem. Most az igazi halaványak Táborában vezérkedem, Hogy az Életre mosolyogjunk. Nem szeretném elkiabálni a dolgokat, de minden jel szerint hamarosan nagy változásokra számíthatunk Szerbiában. Még mielőtt bárki is vitatkozni kezdene ezzel a megállapítással, hadd tegyem hozzá: egyáltalán nem biztos, hogy ezek a nagy változások érdemi változások is lesznek. Tehát abban biztosak lehetünk, hogy a minden bizonnyal idő előtt megrendezésre kerülő általános választásokon - elméletileg erre még az idén sor kerülhet - a szocialisták hivatalosan is elszenvedik első választási vereségüket. Minden szövetségesükkel együtt. Az is nyilvánvaló, hogy a közhangulat talán minden korábbinál kedvezőtlenebb a kommunisták és radikálisok számára is. Ezek a pártok, külön pedig vezéreik, végérvényesen lejáratták magukat; ország-világ előtt bebizonyították tehetetlenségüket, országlási alkalmatlanságukat, és azt is, hogy semmilyen jövőképük sincs. Ezen a képen vajmi keveset tud immár a híres-hírhedt állami televízió is változtatni. Az emberek túlnyomó többsége most már a saját bőrén érzi a rezsim alkalmatlanságát, illetve rossz politikájának következményeit. Alapjában véve a kormányzásból kirekedt, tehát kényszerűségből is ellenzéki, úgynevezett demokratikus szerb pártok fölényes győzelmére számíthatunk. Ez lesz az a változás, amit fenntartások nélkül nagynak minősíthetünk. Akár sorsdöntő fordulatnak is, hiszen Szerbia puszta léte függ immár attól, hogy választópolgárai képesek lesznek a lehető leggyorsabban megszabadulni attól a rezsimtől, amelyik önkéntes izolációba kényszerítette saját magát, önmagával együtt pedig az egész országot. Abban az esetben, ha a hatalmát végveszélyben érző rezsim nem szánja rá magát durván diktatórikus lépések megtételére, és ha nem akarja magával rántani Szerbia egészét is a bukás szakadékába, néhány hónapon belül elérkezhetünk oda, ahonnan más kelet-európai államok jó tíz évvel ezelőtt elindultak. Szerbiában ugyanis még mindig nem következett be a rendszerváltás, az egyetlen európai állam, ahol még mindig töretlenül él az egypártrendszer szellemisége, az állami tulajdon szentsége, a kommunista világrend visszaállításának vágya és reménye. Persze, a rezsimváltás önmagában véve még nem sokat jelent, hiszen aligha hihető, hogy a világ, a Szerbiával szemben rendkívül gyanakvó és tengernyi fenntartással élő világ, a rezsimváltás láttán és hallatán azonnal segítő jobbot nyújt majd. Az új, várhatólag rendszerváltást is magával hozó kormánynak előbb bizonyítania kell. Bizonyítania kell rendszerváltási akaratát, demokratikus beállítottságát és egyértelmű elkötelezettségét a piacgazdaság mellett. Képes lesz-e a mindeddig alapjában véve nacionalista beállítottságú szerb ellenzék érdemi változásokat is produkálni? Ez az, amiben nem lehetünk biztosak. Draskovic, Bindic, Kostunica, de a többiek is, kivétel nélkül hirdették és vallották már azokat a célokat, amelyeket több, mint egy évtizeddel ezelőtt a szerb akadémikusok fogalmaztak meg, és amelyeknek megvalósítását a szerb kommunisták egykori vezére, Slobodan Milosevic vállalta fel. Ezért is volt törvényszerű a hatalomgyakorlásból kirekedt, ellenzékinek mondott pártok állandó veresége a választásokon. Sohasem kínáltak fel a népnek igazi választási lehetőséget. Néhány epizodistának is aligha minősíthető pártocska kivételével, amelyek el is tűntek a politikai színtérről, a nagyobb politikai tömörülések rendre a szocialista-kommunista-radikális tömb eszméit és céljait hirdették; a különbséget csak abban látták, hogy ők, ha kormányzási lehetőséget kapnának, sokkal hatékonyabban és eredményesebben valósíthatnák meg a nemzetállam eszméjét. Ezt viszont csak kevesen hitték el nekik. Most végre tapintható a különbség a rezsimpártok és az ellenzék között. Milosevic hatalmi tömbje ugyanis végérvényesen kirekesztette Szerbiából a világot, az ellenzék viszont a lehető leggyorsabban és a legteljesebben felszámolná a Szerbiát kiközösítő okokat, azonnal behozná a világot hozzánk. Az a gyanúm, hogy a szerb népnek kezd elege lenni a mennyei nép szerepéből, a középkori primitivizmusba visszahanyatló életformából, a teljes és tökéletes holnaptalanságból. És ha ez igaz, márpedig minden felmérés ezt bizonyítja, mire elolvad a még le sem esett hó, új világ virradhat ránk. Mire számíthatunk mi, bácskai és bánáti magyarok, ebben az új világban? Semmi különösre. Ha a teljes szerbiai társadalom helyzete javul, bizonyára a mi helyzetünk is javul valamicskét, de arra csak legvadabb álmunkban számíthatunk, hogy az új rezsim érdemében másként viszonyul majd hozzánk, mint a mostani szocialista-kommunistaradikális hatalom. Ha jót akarunk magunknak, már most meg kellene kezdeni a felkészülést az új kihívásokra, annak a harcnak a megvívására, ami a megváltozott Szerbiában vár ránk. Ha itt és meg akarunk maradni, akkor bizony az eddiginél sokkal erőteljesebben és hatékonyabban kell küzdenünk önmagunkért. Az egyetlen könnyebbség az lesz, hogy a világgal párbeszédet folytató Szerbia akarva-akaratlanul rákényszerül a kisebbségi gondok civilizált rendezésére is. FEHÉR István Elmondom, ha szabad Tavaszra megújulunk? 3 / 1999. OKTÓBER 7.