Családi Kör, 2016. január-március (27. évfolyam, 1-13. szám)
2016-01-14 / 2. szám
GYEREKSZOBA Egyszervolt országban, Holnemvolt városban uralkodott Nevesincs király: a legbölcsebb a Kerékvilág minden uralkodója között. Ha nevem nincs is, eszem viszont annyi van, hogy már szinte sok is egy királynak - mondotta esténként, miután lefeküdt a napi fáradalmak után. Ez volt az esti imádsága. Felesége mondta rá az ámen t. Történt egy reggelen, hogy amikor Nevesincs király szobainasa belépett a király hálószobájába, hogy szép jó reggelt kívánjon nagyeszű uralkodójának, felhúzza lábára a papucsát, és ráadja a selyembársony reggeli köntösét, sűrű könnyek között, nagy bánatba merülve találta felséges gazdáját. Meztéláb, egy szál hálóingben, félrebillent koronával üldögélt az ágya szélén, és meg se hallotta a reggeli jókívánságot, csak nézett maga elé leszegett fejjel, és bánatosan hüppögött, mert már belefáradt a sírásba-rívásba. Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom - szólította meg őt hűséges inasa. - Mi bántja felséged jóságos szívét? Talán valami rosszat kegyeskedett álmodni? Vagy tán hascsikarás gyötri felségedet? A király megtörölte orrát címeres zsebkendőjével, felemelte búbánatos szemét, s náthás hangon így válaszolt inasának: Már hogyne sírnék-rínék, kedves szolgám, amikor minden szekrényt kinyitottam, minden fiókot kikutattam, és - ó jaj! - sehol sem találom a tegnapi napot. Tovább nem is tudta mondani, mert újból elfogta a sírás... - Az már csakugyan nagy baj - mondta erre a derék inas. Az bizony elég nagy baj - mondotta mégegyszer, mert semmi más nem jutott az eszébe. Mire Nevesincs király egyből abbahagyta a zokogást, és ráförmedt az inasára: - Ennyi az egész? - kiáltotta mérgesen, és olyan vörös lett, mint az érett paradicsom. - Okosabbat nem tudsz nekem mondani? Az meg csak hebegett-habogott, végül is, hogy éppenséggel mondjon valamit, tisztelettudóan megkérdezte: - Az este még megvolt? Kérném alázattal. Persze hogy megvolt! - felelte dühösen Nevesincs király, és egy árnyalattal még vörösebb - mondhatnám, már-már lila lett a képe. - De mikor reggel felébredtem, már csak hűlt helyét találtam. Brühühű. A hangos zokogásra felébredt a királyné is, és beszaladt a szomszéd szobából azonmód kócosan-borzasan. Előbb megkísérelte vigasztalni férje urát, hogy ne búsuljon, ha elveszett, majd megkerül, hogy gombház, ha leszakad, lesz más, meg hasonlókkal, de az, minél jobban vigasztalták, csak annál mérgesebb lett. -Tolvajok! Csirkefogók! - kiabálta, hogy a palotában mind felébredtek az alvók: tyúkok, récék az ólban, békák, halak a tóban, kuvaszok és ölebek, fiatalok, öregek, csiripoló verebek. Hej, micsoda lárma lett! Égig érő zenebona, futkározás ide-oda! Kutya a macskától, szakács a kuktától, seprő a lapáttól tudakolta, kérdezgette: őfelségét mi lelhette? Végül a Rádió bemondta a legfrissebb reggeli rémhírek között, mi történt az éjszaka, míg az ország békés álmát aludta, egyben felszólította a lakosságot, segítsenek a rendőrséget nyom ravezetni; Nevesincs király pediglen fényes jutalmat ígért a becsületes megtalálónak: vngyen jegyet a Cirkusz vasárnap délutáni előadására... méghozzá az első sorba. Nosza, erre már az egész ország megmozdult! Mire a király elfogyasztotta reggelijét, a rengeteg nép mind ott tülekedett-tolakodott a királyi rezidencia előtt. Odagyűlt apraja-nagyja, egymást lökdöste-taposta, mind be akart jutni a király elé, ha másért nem, hát kíváncsiságból, hogy megláthassák uralkodójukat, akinél bölcsebb nincsen a világon. No, amíg ott lökdösődtek, taszigálták egymást, uraságok, asszonyságok, ősz szakállú aggastyánok, jótanuló diákok, szemenszedett vagányok, grófok, bárók, cigányok, fehérruhás kislányok, ésatöbbi, ésatöbbi, eszembe se jut a többi... Mikor már annyian voltak a palota előtt, hogy többen már el se fértek volna, kinyílt a nagykapu, s kilépett rajta a király, teljes díszben, koronásan, aranynyal kivarrt palástban. Körüljártatta szemét a sokaságon, és megakadt a tekintete egy fiúcskán, akinek máshol már nem jutott hely, hát felmászott az aranyrácsos kerítésre, mert ő sem akart lemaradni a látványosságról. Amint mondom, megakadt a király szeme a kisfiún, és összevonta haragosan a szemöldökét. - Hát te ki fia-borja vagy, és mit keresel ott, a kerítés tetején? - dörgött rá a kis pöttöm fiúcskára. Mese, mese, meskete... Hová lett a tegnapi nap? Macskaszemek Valamikor 1934-ben egy párás éjszakán a brit Percy Shaw akkora ködbe keveredett az országúton, hogy szinte életveszélyben haladt az autójával. Legnagyobb szerencséjére azonban az út menti bokrok között volt egy macska, amely szinte megbénult az erős reflektorfénytől, és nem tudott elszaladni az autó elől. Ültében a szeme kitartóan tükrözte az autó reflektorának fényét. Ettől Shaw - akinek reflektora addig csupa homályos körvonalú tárgyat világított be - végre meg tudta állapítani, hogy mi hol van az úton, és főként, hogy merre van a széle, így időben megállt. Mint kiderült, épp egy szakadék mellett. Mit talált ki Percy Shaw a macskakaland nyomán? Hogy meghálálta-e valamilyen módon a cicának az életmentést, azt nem jegyezték föl, de azt igen, hogy Shaw hosszan elgondolkodott a fényvisszaverődés előidézte helyzet hasznosításán. - Minden kilométerkőhöz nem lehet egy macskát állítani - gondolhatta, de valami olyasmit, ami a macska szeméhez hasonlóan visszaveri a fényt, talán igen. így találta ki, hogy meghatározott távolságokban legyenek a macskaszemeket utánzó, fényvisszaverő elemek az utak szélén, ő maga kezdetben gömböket alkalmazott, ezeket azonban hamarosan prizmákra cserélték, amelyek hatékonyabban verik vissza a beeső sugarakat. Emellett a prizmákat könnyebb volt beépíteni azokba a gumitömlőkbe, amelyeket azután a szélesebb utak aszfaltjaiba helyeztek bele, a sávok szélességeinek jelzésére. Ezekre anélkül rámehetnek a kerekek, hogy kinyomnák belőlük a prizmát. Mindenesetre az utcákon használt fényvisszaverőket azóta is macskaszemeknek hívjuk, akár az aszfalton, akár a biciklik vagy mellények figyelmeztető eszközeiként találkozunk velük. 26 2016. január 14.