Családi Kör, 2016. január-március (27. évfolyam, 1-13. szám)

2016-01-14 / 2. szám

GYEREKSZOBA Egyszervolt országban, Holnemvolt vá­rosban uralkodott Nevesincs király: a leg­­bölcsebb a Kerékvilág minden uralkodó­ja között. Ha nevem nincs is, eszem viszont annyi van, hogy már szinte sok is egy királynak - mondotta esténként, miután lefeküdt a napi fáradalmak után. Ez volt az esti imád­sága. Felesége mondta rá az ámen­ t. Történt egy reggelen, hogy amikor Ne­vesincs király szobainasa belépett a király hálószobájába, hogy szép jó reggelt kí­vánjon nagyeszű uralkodójának, felhúzza lábára a papucsát, és ráadja a selyembár­sony reggeli köntösét, sűrű könnyek kö­zött, nagy bánatba merülve találta felsé­ges gazdáját. Meztéláb, egy szál hálóingben, félrebil­lent koronával üldögélt az ágya szélén, és meg se hallotta a reggeli jókívánságot, csak nézett maga elé leszegett fejjel, és bánatosan hüppögött, mert már belefá­radt a sírásba-rívásba. Felséges királyom, életem-halálom ke­zedbe ajánlom - szólította meg őt hűsé­ges inasa. - Mi bántja felséged jóságos szívét? Talán valami rosszat kegyeske­dett álmodni? Vagy tán hascsikarás gyöt­­ri felségedet? A király megtörölte orrát címeres zseb­kendőjével, felemelte búbánatos szemét, s náthás hangon így válaszolt inasának: Már hogyne sírnék-rínék, kedves szol­gám, amikor minden szekrényt kinyitot­tam, minden fiókot kikutattam, és - ó jaj! - sehol sem találom a tegnapi napot. Tovább nem is tudta mondani, mert új­ból elfogta a sírás... - Az már csakugyan nagy baj - mondta erre a derék inas. Az bizony elég nagy baj - mondotta mégegyszer, mert semmi más nem jutott az eszébe. Mire Nevesincs király egyből abbahagy­ta a zokogást, és ráförmedt az inasára: - Ennyi az egész? - kiáltotta mérge­sen, és olyan vörös lett, mint az érett pa­radicsom. - Okosabbat nem tudsz nekem mondani? Az meg csak hebegett-habogott, végül is, hogy éppenséggel mondjon valamit, tisztelettudóan megkérdezte: - Az este még megvolt? Kérném alá­zattal. Persze hogy megvolt! - felelte dühösen Nevesincs király, és egy árnyalattal még vörösebb - mondhatnám, már-már lila lett a képe. - De mikor reggel felébredtem, már csak hűlt helyét találtam. Brühühű. A hangos zokogásra felébredt a királyné is, és beszaladt a szomszéd szobából azon­mód kócosan-borzasan. Előbb megkísérel­te vigasztalni férje­ urát, hogy ne búsuljon, ha elveszett, majd megkerül, hogy gomb­ház, ha leszakad, lesz más, meg hasonlók­kal, de az, minél jobban vigasztalták, csak annál mérgesebb lett. -Tolvajok! Csirkefogók! - kiabálta, hogy a palotában mind felébredtek az alvók: tyúkok, récék az ólban, békák, ha­lak a tóban, kuvaszok és ölebek, fiatalok, öregek, csiripoló verebek. Hej, micsoda lárma lett! Égig érő zenebona, futkáro­­zás ide-oda! Kutya a macskától, szakács a kuktától, seprő a lapáttól tudakolta, kérdezgette: őfelségét mi lelhette? Végül a Rádió bemondta a legfrissebb reggeli rémhírek között, mi történt az éj­szaka, míg az ország békés álmát aludta, egyben felszólította a lakosságot, segít­senek a rendőrséget nyom ravezetni; Ne­vesincs király pediglen fényes jutalmat ígért a becsületes megtalálónak: vngyen jegyet a Cirkusz vasárnap délutáni elő­adására... méghozzá az első sorba. Nosza, erre már az egész ország meg­mozdult! Mire a király elfogyasztotta reg­gelijét, a rengeteg nép mind ott tüleke­­dett-tolakodott a királyi rezidencia előtt. Odagyűlt apraja-nagyja, egymást lökdös­­te-taposta, mind be akart jutni a király elé, ha másért nem, hát kíváncsiságból, hogy megláthassák uralkodójukat, akinél böl­­csebb nincsen a világon. No, amíg ott lökdösődtek, taszigálták egymást, uraságok, asszonyságok, ősz sza­­kállú aggastyánok, jótanuló diákok, sze­­menszedett vagányok, grófok, bárók, ci­gányok, fehérruhás kislányok, ésatöbbi, ésatöbbi, eszembe se jut a többi... Mikor már annyian voltak a palota előtt, hogy többen már el se fértek vol­na, kinyílt a nagykapu, s kilépett rajta a király, teljes díszben, koronásan, arany­nyal kivarrt palástban. Körüljártatta sze­mét a sokaságon, és megakadt a tekinte­te egy fiúcskán, akinek máshol már nem jutott hely, hát felmászott az aranyrácsos kerítésre, mert ő sem akart lemaradni a látványosságról. Amint mondom, megakadt a király sze­me a kisfiún, és összevonta haragosan a szemöldökét. - Hát te ki fia-borja vagy, és mit keresel ott, a kerítés tetején? - dörgött rá a kis pöt­töm fiúcskára. Mese, mese, meskete... Hová lett a tegnapi nap? Macskaszemek Valamikor 1934-ben egy párás éjszakán a brit Percy Shaw akkora ködbe keveredett az országúton, hogy szinte életveszélyben haladt az autójával. Legnagyobb szeren­cséjére azonban az út menti bokrok között volt egy macska, amely szinte megbénult az erős reflektorfénytől, és nem tudott el­szaladni az autó elől. Ültében a szeme ki­tartóan tükrözte az autó reflektorának fé­nyét. Ettől Shaw - akinek reflektora addig csupa homályos körvonalú tárgyat világí­tott be - végre meg tudta állapítani, hogy mi hol van az úton, és főként, hogy merre van a széle, így időben megállt. Mint kiderült, épp egy szakadék mellett. Mit talált ki Percy Shaw a macskakaland nyomán? Hogy meghálálta-e valamilyen módon a cicának az életmentést, azt nem jegyezték föl, de azt igen, hogy Shaw hosszan elgondolkodott a fényvisszaverődés előidézte helyzet haszno­sításán. - Minden kilométerkőhöz nem lehet egy macskát állítani - gondolhatta, de valami olyasmit, ami a macska szeméhez hasonlóan visszaveri a fényt, talán igen. így találta ki, hogy meghatározott távolságokban legyenek a macskaszemeket utánzó, fényvisszaverő elemek az utak szélén, ő maga kezdetben gömböket alkalmazott, ezeket azonban hamarosan prizmák­ra cserélték, amelyek hatékonyabban verik vissza a beeső sugarakat. Emellett a prizmákat könnyebb volt beépíteni azokba a gumitömlőkbe, amelyeket azután a szélesebb utak aszfalt­jaiba helyeztek bele, a sávok szélességeinek jelzésére. Ezekre anélkül rámehetnek a kerekek, hogy kinyomnák belőlük a prizmát. Mindenesetre az utcákon használt fényvisszaverőket az­óta is macskaszemeknek hívjuk, akár az aszfalton, akár a biciklik vagy mellények figyelmezte­tő eszközeiként találkozunk velük. 26 2016. január 14.

Next