Családi Lapok, 1857. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1857-01-29 / 5. szám
58 ablakot recsegtető villám rendre utasított minden pajzán segélyt, és mi ne imádjuk-e fiúi könyek örömével a teremtés gyönyöreiben megdicsőülő Istent, kinek hatalomszózata , a mennydörgés, fegyverszünetet parancsol minden ellene háborút viselő kicsapongásnak? „Quare fremuerunt gentes, et populi meditati sant, mania? — Qui habitat in coelis, irridebit eos, et Dominus subsannabit eos.“ A domb alatt, mellyről a csodaszép látvány körvonalait villámok utánozhatlan füzéreitől átszegve bámulom hóduló elmerengésben , kristály folyam hömpölyög. Mintha lelkemen rohant volna keresztül, olly megható volt, mikor a villám a habok közé mártotta izzó koronáját; már rettegni kezdek helyzetem fölött, mégis úgy odabűvölt az ég és a lelkem közötti viszony ereje, hogy ritka gyönyöröm tetőpontjáról csak a megeredő kénköves zápor űzhetett el. A falu népe nyugtalanul futkosta össze a házak és csűrök alját, ki a baromfiakat, ki saját gyermekeit kereste az elemzavarban. Szokásom, mikor a vész dühét kitombolja a szelíd természet ölén, körsétát tenni a helység körül, s megvizsgálni a dúlás áldozatait. — Mit vétett a gyönge virág szála, hogy úgy eltemető az iszap sarába himes szirmait a kíméletlen zápor? vagy az a hattyú-bárány az árok partra vetve, és azok az ártatlan sárga kalászok tetőtől talpig összekuszálva?! — Alig igy tűnődöm a megyfa letört legszebb ágának látásán, zokogó asszony halad el mellettem ölében mintegy három éves holt leánykával, kit játéka közben sodort le a szélvész sebes árja a hegyoldali eresz alól. Mindannyi ártatlan zsákmánya ez egy órányi zivatarnak! mig a közös csapszék árnyán trágár dalokat rivalynak a falu tűzről pattant korhelyei, vagy a villámsujtás előtt ablakfüggöny mögé húzódva harapnak ajkaikba a magára divat ellen is keresztet vető hölgyecskével szemközt a világ olcsó arszlánai! — A szűz kebel elrablóit szagos rozmárinját iszapba temetve gyászolja a rét ezernyi virága, s illatvesztetten repül keresztül rajta az alkony csókoló szellője. A bűn sötét barlangjainak ajtajába hófehér báránykát lódít eléktelenülve a záporeső, hogy szánalom keljen valahára az ártatlanság bukását kacsagó lelkekben. Az anya sűrüded botlásait a legszebb magzat szerencsétlenségével torolja vissza, míg az egymástól recsegve váló sudár ágak közé feleértében sajtolja a szél a legszebb gyümölcsöt, mert a fa alatt egykor a pokol kötött szövetséget. Úgy elnézem hóolvadáskor is a természet vízkórságát, mint türemlik minden csepp a súly középpontja felé. Az erek megdagadnak, s minden gödröcske csapásig telik vízzel ; azt gondolná valaki, az élet haldoklik a föld kebelén , holott ép e dagály fölött nyílik uj életre a nyájas kikelet. Láttatok-e már lépen ragadt madarat? azt a kelemetlen vajúdást, mellytől szabadulni vágyik? hányszor próbálja meg a legnagyobb önmegfeszítéssel röperejét. .— és visszahull! Ez a rendeltetéstől elhanyatlott lélek fogságára emlékeztet, midőn a fájdalmak tengerén az életet körülhajózza. Mit nem szül az előérzés? — alig te-i lepszem le illy viszás intermezzo után félbes szakadt becses olvasmányomhoz — megjegyeztem, egy élvezetes száma volt a „Hisz.pol. Bl“-nek — kopogás esik ajtómon, s egy ismerősöm végrendeletet hívnak aláírni! Végrendeletet aláírni!... Ugyan az nap két villámcsapás! — De fölkészültem, illyés hasonló fontos ügyben elkésni, roszul szűrt okokkal mentekezni — embertelenség. Ez egyszer köpeny kellett az eső után, mert a léget szerfölött kihitó az itt-ott jelent ,kező mogyorónyi jég. Mentünk leginkább , — a merre a hold méla fénye vezetett. Úti- U