Csongrád Megyei Hírlap, 1990. február (47. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-10 / 35. szám

Siklós András Groteszkek A hazafi Magyar munkás sírfelirata Robotok­ éjt nappá téve, szívinfarktus lett a vége. A nagy színész Nem volt soha szerepálma, bármit kap, övé a pálma. És a törpe... Tehetsége nincsen semmi, ezt még ő sem tudott venni. Az álszent Senkivel se barátkozik, csak magáért imádkozik. Híven szolgálom hazámat, amíg meg nem öl a bánat. Az egzotikus Nyárután a sivatagban meg fürdött a zivatarban. A kötéltáncos Lent a halál lesi, várja, mikor botlik meg a lába. Egy válópörre Kapzsin vágytak egyre többre, s most elválnak mindörökre. HORVÁTH ZOLTÁN RAJZA SZOMBAT, 1990. FEBRUÁR 10. K­onstruktivizmus Lengyelországból Avantgárd, konstruktivista len­gyel és nemzetközi anyagot állít ki Budapesten a Magyar Nemzeti Ga­lériában a lodzi Múzeum Sztuki. A múzeumnak két jelentős gyűjtemé­nye van. Az egyik a ’20-as, ’30-as évek lengyel művészetét öleli fel, a másik, a modern európai kollekció, amely a művészek ajándékozása ré­vén jött létre az 1930-as években. Számunkra mindkét gyűjtemény be­mutatkozása rendkívül érdekes. A korai lengyel avantgárd azért, mert azt alig ismeri a magyar közönség. De még a kutatás se tud például arról, hogy a lengyel—magyar avantgárd kapcsolatok intenzívek lettek volna. Mégis, Kassák lapjá­ban, a Mában megjelentek a lengyel lapokról szóló híradások, csakúgy, mint ahogy a Biok, a Praesens vagy a Zworotnica is közölte magyar akti­visták írásait, grafikáit. A nemzet­közi gyűjtemény pedig olyan művé­szek révén vonzó, mint Arp, Calder, Theo van Doesburg, Max Ernst, Léger, Picasso, Ozenfant vagy a magyar származású Huszár Vilmos. Absztrakt festmények, grafikák, térkompozíciók, építészeti tervek, plakátok, dokumentumok láthatók a kiállításon. Jelentős, még a ’60-as évek művészetére is közvetlenül ha­tást gyakorló alkotók — Strze­­minski, Kobro, Stazewski — kompozíciói. A lengyel avantgárd legfontosabb irányzata a konstruktivizmus volt; ennek sokszínű, sajátos változata a ’20-as, ’30-as években bontakozott ki. Ez az irányzat a művészet forra­dalmát a társadalmi forradalmiság­­hoz hasonlította, azzal azonosította. A művészetet a társadalmi változá­sok részesének, cselekvő tényezőjé­nek vélte. E felfogás ma már illúzió­nak tűnik. Ám a művészetben ebből az utópiából nagy erejű művek és művészeti tények születtek. Első kiállításukat Új Művészet címmel 1923-ban rendezték a len­gyel konstruktivisták Wilnóban, csaknem minden képviselőjük rész­vételével. 1924-ben alakult meg az első lengyel konstruktivista csoport, a Biok. (Hasonló névvel magazint is kiadtak.) Ezt követte 1926-ban a Praesens-csoport és az azonos című folyóirat. A mindössze két számot megélt lapban olyan nemzetközi te­kintélyek jelentek meg, mint Mo­holy-Nagy László, Hans Richter, Piet Mondrian. Avantgárd költők közreműködésével alakult meg az a. r. (forradalmi művészek vagy valódi avantgárd­ csoport. Működési ide­jén (1929—36) a legalkotóbb módon manifesztálódott a nyomdai, kiadói tevékenység a lengyel konstrukti­vista mozgalom képviselőinek mun­kájában. Az a. r. csoportnak Brze­­kowski és Stazewski közreműködé­sével sikerült megvalósítania Len­gyelországban a modern európai művészeti gyűjteményt. A ’20-as, ’30-as évek több mint száz alkotását gyűjtötték össze. A második világ­háború után egy része megsemmi­sült, többségük azonban megma­radt, s alapját képezte a lódhi Művé­szeti Múzeum gyűjteményének. (Kádár) Henryk Berlech: Mechano-faktúra kompozíció (1924) A tizennyolcadik század végétől országszerte sorra alakultak ol­vasókörök, jelezve a néptömegek po­litikai öntudatra ébredését. 1945 után ezeket az olvasóköröket erőszakkal megszüntették. Napjainkban viszont hasonló kezdeményezésekről hal­lunk. Molnár Zoltán írót kérdeztük meg az újjáéledő mozgalomról, aki a Népfront Országos Elnöksége megbí­zásából segíti e körök tevékenységét. — Milyen igény hívta életre ma az olvasóköröket? — Az olvasás, a tanulás, a művelő­dés az olvasókörök számára ma épp­úgy nem végcél, mint a múlt századi elődeik számára. Akkor lesznek a hagyományok hű folytatói, ha arra törekszenek, hogy egész együttélő kö­zösségek jobban, egészségesebben, boldogabban éljenek. Alapgondola­tuk az, hogy az ország addig nem állhat talpra, amíg minden falu, tele­pülés a saját talpára nem áll. Az olvasóköröknek az lenne a feladata, hogy megvizsgálják a település min­den kihasználatlan kulturális, gazda­sági lehetőségét, s azonnali és távlati feladatokat kidolgozva cselekvésre ösztökéljék az összes intézményeket, vállalatokat, az egész közösséget. Ha száz meg száz településen létrejönnek ilyen szellemi műhelyek, a talpra állás folyamata bizonyára meggyorsul az egész országban. — A politizálásra ma már számta­lan lehetőség adódik, milyen különle­ges szerepet vállalhatnak ebben az ol­vasókörök? — A balmazújvárosi olvasókörök kezdeményezését hozhatom fel pél­dának: ők a legkülönbözőbb pártál­­lású, foglalkozású, világnézetű, ér­deklődési körű — de a közösségért tenni akaró — emberek összefogásá­val szellemi műhelyt hoztak létre. Az olvasókörök tudatában vannak an­nak, hogy a demokrácia csak a pártok szabad vetélkedésében bontakozhat ki és fejlődhet. De a települések kö­zössége csak a magán- és pártérdeke­ken felülemelkedő összefogásban ta­lálhatja meg együttes boldogulásának útját-módját. — Milyen kapcsolat van az egyes olvasókörök között? — Tavaly decemberben Kisújszál­láson jöttek össze tiszántúli olvasókö­rök, hogy megvitassák az olvasóköri szövetség megalakulásának lehetősé­gét. Az alapítólevél szövegét és az alapszabály tervezetét mindenki ha­zavitte, hogy saját közösségével meg­vitassa, az esetleges javításokkal elfo­gadja, s visszaküldve a vendéglátók ügyintézőjéhez, a Hazafias Népfront kisújszállási titkárához, csatlakozzék az Olvasóköri Szövetséghez. — Kik csatlakozhatnak a szövetség­hez? — A vitában is felvetődött, hogy sok hasonló célú művelődési kör, egyesület nem olvasókörnek nevezi magát. Ez nem akadálya a csatlako­zásnak. Akár gazdakör, népkör, ba­ráti kör vagy bármilyen néven mű­ködő szervezet csatlakozhat az olva­sóköri szövetséghez, ha vállalja a tele­pülés szellemi magjának szerepét, vál­lalja történelmi örökségének ápolását és a jövendő alakításának feladatait. A. J. Megkérdeztük Molnár Zoltánt A­z olvasókörökről . L­ehet ám, hogy csak kukacos fülnek tűnik föl, amiről mos­­­­tanában egyre többet hallani. Lehet, hogy ami a központi gondo­latban teljesen egyértelmű és he­lyes, az nekem egyre jobban bántja a dobhártyámat. Először a szépremé­­nyűnek beharangozott újsütetű — rebellis szóhasználatban még min­dig inkább sületlennek mondom — adóhivatal megszervezésénél hallot­tam arról, hogy kiemelt fizetés kell a benne dolgozónak, nehogy meg­­vesztegethetők legyenek. Kutyául dolgozott bennem a káröröm, ami­kor hallottam, némely adóügyesünk így is kutyanyomba hágott, és bíró­ság húzta el a nótáját, noha inkább sírnom kellett volna, mert túlfizeté­sébe az én bérem sápja is benne van. Ifacta­­ bokrosodnak az olyan hi­­■ ha f­vatalok, amelyeknél egy­részt erkölcsi minimum, hogy meg­vesztegethetetlenek legyenek, és ezt a minimumot anyagiakkal akarják megtámogatni, másrészt az említő­­dik érvként, hogy ők nem vállalhat­nak másodállást. Hogyan nézne ki például az állami számvevőszék, ha dolgozói valamelyik maszek halastó­nál vagy meggymaghasznosító kóce­­rájnál is könyvelgetnének. Jól is néz­nénk ki, ha az országgyűlési képvi­selő is rákényszerülne, hogy miköz­ben papolja az igazságot, bal kézről kijárni igyekezne másodlagos ke­nyéradójának akármit. Az a legjobb, ha megfizetjük annyira, ne szoruljon rá ilyesmire. Kicsi vagyok én, nem tudom, meghallgat-e valaki azok közül, akikhez szólni szeretnék, de néhány szóval meg kell toldanom a gondola­tot. Sőt, ellenkezőjére szeretném fordítani. Régesrégen történt, éppen az új­ságírókkal. Sok évvel később ugyan kiderült, nem egészen úgy történt, de akkor én még nem tudhattam. Főszerkesztőnk mondta, előző na­pon megvizsgálta lapunk helyzetét a városi pártbizottság. Sok nagy fejes is ott volt, ezért, hogy legalább hall­ják, elmondta, mennyire csúfosan rosszul vagyunk megfizetve. Elbe­szélése szerint fölállt volna valaki és azt mondta, nem kell olyan nagyon mellre szívni a szót, mert alkalmuk van az újságíróknak arra is, hogy más lapokhoz is dolgozzanak. Üzemi la­pokat is szerkeszthetnek, azokba ír­hatnak is. Magam minden ilyen bedolgozás­tól elzárkóztam, tehát sértett a do­log. Még aznap összetalálkoztam a mellre nem szívós emberrel, ennél­fogva keresztkérdést tettem föl neki: — Ha a textilgyári dolgozó nő, ledolgozván a napi nyolc óráját, kiáll az utcasarokra — kimondtam, mit csinálni —, beleszámítod-e a fizeté­sébe? — Mivel „munkaköre” nem adó­köteles, természetesen nem — jött a felelet, aztán elöntötte a fejét a pi­­rosság, és így folytatta: — ha a tegna­­piból ti csak ezt a következtetést vonjátok le, akkor nincs több mon­danivalóm. Hetyke voltam és rávágtam: ne­kem sincsen. (Nagyon megizzadtam néhány év múlva a szégyentől, mert megtudtam, ez a szóváltás ugyan igen szépen sikerült, de félreértésen alapult: az illető nem azt mondta pártbizottsági fölszólalásában. A ta­nulság azonban így is hasznos.) Az én gondolatom ugyanis így folytató­dott magamban: de sokat kell moso- Fals hangok lyognia azért a kis mellékkeresetért az újságírónak! De sokszor el kell adnia meggyőződését! Hajszálra azt cselekszi, amit az utcán riszáló fo­nónő. Magát árulja. Azt hiszem nagyon szépen mondtam, hogy so­kat kell mosolyogniok a külön pén­zekért az embereknek. Inkább igaz, hogy túlontúl sokat kell dolgozniok érte. Igaz, lecsökkent a kötelező munkaidő a szabad szombatok belé­pésével, de sokszorosára emelke­dett a munkával eltöltött tényleges idő. Attól sziszeg az ország, hogy egyre többen vannak, akik dupla időt dolgoznak és a hét végét is munkával töltik. Mind a két napot. Csak örülhetnék, ha ettől a körönc­től némelyek mentesülnének. Mégse örülök, sőt ellene köhögök. Azt hiszem, ki kell egészítenem szótárunkat. Van a létminimum — amióta ki merjük ejteni a szánkon, egyre csak emelkedik számaiban, most talán a négyezernyolcszáz fo­rintnál jár — és van az erkölcsi minimum, amelyik a havi hatvan­­százezer körül kócorog. Akikről ugyanis soraim bevezetőjében szól­tam, ennyit kapnak, hogy ne lehes­sen megvesztegetni őket, illetőleg azért, mert annyira hátrányos hely­zetben vannak, hogy külön munkát se vállalhatnak. Semmiféle egyenlősdinek nem vagyok híve, de azért azt hiszem, minden pék, vasöntő, vasutas, ta­nár, villanyszerelő, asztalos, üve­ges, lakatos, egyszóval mindenki, aki annyira előnyös helyzetben van, hogy akár agyon is dolgozhatja ma­gát, első szóra cserélne vele. Lemon­dana a loholásról, kapkodásról, a külön kukoricakapálásról, a disznó­hizlalásról, amely egyre inkább a malacperselyhez hasonlítható csak, mert nyereséget alig hoz. Nyugodtan kivárná a napi munkaidő végét, nyu­godtan megvárná a fizetésnapot és hazaballagna fölmarkolt fizetésével. Erkölcsi minimumot írtam az előbb, de talán jobb lenne hallgat­nom a megint agyonmanipulált és demagóg tömegre, mint ahogy min­dig is emlegettük, ha a többség a maga esze szerint másként gondol­kodik és erkölcstelen minimumot, er­kölcstelen küszöböt mondanom. Mert minek nevezzem azt a megosz­tottságot, ami evvel az erőszakolt ideológiával létrejött? Vannak a munkaidőn túl is dolgozó — agyon­dolgozó — tömegek és vannak a munkaidőn túli henyerek? Mert azt azért nem hihetem, hogy a sokkal jobban megfizetett adóügyes hazavi­szi aktatáskájában napi restanciáit, és otthon, éjszakába nyúlóan is adó­­ügyet. Neki joga is, ideje is lesz — vagy van? — beülni a presszóba, kimenni a strandra és előbb utóbb joga is, ideje is lesz lenézni mindazt, aki verejtékkel vagy verejték nélkül, de minden percét pénzkeresésre for­dítja. mesterségem szerint a jövő nemzedékért is fe­lelős vagyok, ezért azonnal tovább­fűzöm a szálakat. Mondjuk, megüti a­z Eredeti nemzeti átlagot az adóügyes is, és összehoz élete párjával két egészsé­ges gyereket. Szép családi életet él, a családi tűzhely melegénél azt tapasz­talja tehát a két egészséges gyerek, hogy az ő családja egészen más, mint a loholóé. Bizony mondom, tartok tőle, megeshet még az is, hogy meg­veti amazokat, és sokkal többre tartja a maga világát. Biztosan lesz­nek olyan esetek, amikor a jól fize­tett és a túlmunka alól erőszakkal fölmentett család sarja rátekint az alávalóbbakra. Jaj nekik, ha egy­másba bolondulnak! Jaj nekünk, ha előjön újra a suba a subával, guba a gubával — illetve a buta a butával — receptje! Jaj nekünk, ha az adóügyes lánya a számvevőszék dolgozójának a fiát vagy valamelyik minisztercse­metét, képviselőfiókát keres magá­nak! És jaj nekik is! Ugyanaz a kotta van előttem is, mint akárki más előtt, lehet, hogy a fülemmel van baj, de én fals hango­kat hallok ki belőle. Kihallom azt is, hogy a güzülők serege egyszer majd nekimegy a könnyen élőknek. Az ellentétek magva el van vetve. Ak­kor vetettük el, amikor leginkább lehetőségünk lett volna az írmagját is kiölnünk. Vagy csak a fülorvoshoz kellene elmennem? Mondom, meglehet, hogy a fü­lemmel van a baj, de én olyan fals hangokat is kihallok a kottából, né­melyek azért nem akarnak szavazni, hogy elejét vegyék a főhivatású kép­viselőségnek. HORVÁTH DEZSŐ

Next