Debreceni Szemle, 1941 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1941 / 8. szám - Hankiss János: Irodalom és nemzeti jelleg
Hankiss János : Irodalom és nemzeti jelleg. 193 mélységre és előre. A mélység lehet időbeli távolság : Vörösmarty, Arany, Lechner a történetből következtettek a magyarság ma is élő lényegére. De lehet társadalmi-kulturális mélység is : a viszonylag legkevésbbé újuló réteg, a falusi nép. Petőfi s ismét Arany (Attila régi is, parasztos is) a népben keresték a magyarság sűrűjét ;18 őket követi dicséretes szívóssággal mai irodalmunk óriási többsége. A folklór, a néprajz, a néplélektan, a népművészet alapos tanulmánya egyre valószínűbbé teszi azt a megnyugtató hitet, hogy Arany Jánosnak igaza volt, amikor a mai nép és a magyar ősök között nem látott lényeges különbséget, hanem megegyező lényeget. S ez az egyetlen út, amit az író követhet, ha nem akar lemondani a magyar hagyomány egész kincséről s a mai magyar élet legmagyarabb kincséről sem. Megint csak a művész, mégpedig, amíg úttörésre volt szükség, csak a korszakos művész juthatott erre a szintézisre. Arany János költői érdemét így egy époly óriási nemzeti érdem kettőzi meg : rájött a magyar élet két szárnyának összefüggésére, az urak tudatában élő irodalmi hagyomány és a nép lelki kincse lényegbeli azonosságára. A nemzet nagy sebét ő kezdi összeforrasztani. A művész ösztönös politikája ez. A nemzeti érzésnek, sőt a nemzeti eszmének is van misztikuma. Ez a mohos kútfők kristályvizet adó belseje, várbéli kutak feneketlen mélye, a bordák kosarának fenekén rejtett szív, a kultúra kérge alatt ítéletet csörgedező vér. A XVIII. század hitt a „vér szavában“, amely ismeretlen apja kebelére veti a névtelen gyermeket. Mindenki szívesen hisz a „természet törvényében“, amely hazafias drámák fordulópontján megfordítja az ember sorsát és megcsúfolja rideg számításait. És mindnyájunkat boldogsággal tölt el a folytonosság tudata, az ősök lánca — annyira, hogy akik közülünk egyénileg nem rendelkeznek is magyar fölmenőkkel, örömest képzelnek valami misztikus kapcsolatot a honfoglalók és maguk között. Az irodalom a csodák melegháza,19 az embernek oly szükséges miszticizmus legfőbb eszköze mai templomban és antik színházban, romantikus és modern lírában, de még akkor is, amikor a legjózanabb kezek nyúlnak hozzá : az irodalom maga is „csoda“. A nemzeti érzés alapizgalmait semmi más nem fejtheti ki, mint az irodalom : ez adja a hódításra táruló közösségi lélek lendületét is, formába igazult érveit is ; ez fordítja önmaga felé a nemzetet s ez ad sorsa minden fordulatának isteni értelmet. Ez kovácsolja egyéniséggé, „nemzeti lélekké“ a hazafiak lelkeit : az ihlet ereje ezerféle nemes izalommal olvasztja össze őket, amikor annak órája üt. Ezt a misztikumot csak az irodalom ereje teheti kifogástalanul szilárddá. Rendkívül érdekes, hogy még azok a népek is, amelyeknek egyéb vonásaival a kirobbanó erő oly nehezen egyeztethető össze, dinamikusnak képzelik „gyökeres“ és „mély“ nemzeti lényegüket. Minden szétszóródás és pepecselés helyett egy tömbből öntik a nemzet szobrát. 18 A „sűrűség“ mint újabban használt kép („hígmagyarok“) is dinamikus töltésű. 19 L. Défense et illustration, 160 skk. 11.