Déli Hírlap, 2002. augusztus (34. évfolyam, 179-203. szám)
2002-08-02 / 179. szám
8 DÉLI HÍRLAP 2002. augusztus 2., péntek „További jó utat, ugyanilyen hangulatban!” Mathias Rexszel a Tiszán Ott voltunk a leghosszabb hajótúrán Nem hiába dolgozott hosszú időn át a vasútnál Kiss László, a tiszacsegei Mathias Rexnek, a legendás Csege motoros utódjának a tiszteletbeli kapitánya: nála a hetvenen túl, nyugdíjban is a pontosság az első. Nemcsak a hajó indulására és érkezésére értendő ez, hanem mindenre az égadta egy világon. Még arra is, hogy pontosan tudja: az első (más földi halandó esetében kisebb novellának beillő) mondata után mikor vegyen először levegőt. Na, nem mintha a megfulladás veszélye fenyegetné őt, csupán a hallgatóságának ad egy pillanatnyi szünetet. Így is van ez jól, nincs rosszabb ugyanis, mint a magának való házigazda. Persze mindig vannak elégedetlenek mi, magyarok már csak ilyenek vagyunk ahogy a szombati leghosszabb túrán, a Csege és Tokaj közöttin is voltak. Tiszacsege és Tokaj, végül is nem egy nagy távolság. Légvonalban. Csak éppen a Tisza nem nagyon vesz erről tudomást. A legmagyarabb folyó lomhán kanyarog, bejár Toronyét és Boronyát, s amikor már karnyújtásnyira tűnik fel az út felén túl az 512 méteres Nagy-Kopasz, akkor hirtelen mögénk kerül, a semmibe vész, majd megint délibábként csalogat, hogy aztán elölről kezdje megint a játékot. Tiszacsege és Tokaj nem nagy távolság a közúton sem. Kocsival. A Mathias Rex gépházában azonban ugyan lóerők százai dobognak, de nem versenypályára alkották. Ha futva talán nem is hagynánk le, az óránként tizennyolc kilométeres sebesség nem egy száguldás. Persze nem is azért szálltunk fel rá. Meg Laci bácsi amúgy is előre megmondta: indulás 6.00-kor, érkezés Tokajba 13.00-kor, visszaindulás 15.00-kor, Csegén vagyunk 22.00-kor. És így is lett. Irány Tokaj! Hajnali fél négykor ébredve a miskolci belvárosban, az ember agyán bizony átfut: tényleg kell ez nekem? No, de megbeszéltük Laci bácsival, megmondta, fél hatra legyünk ott (vagyis úgy mondta: 5.30- kor), számít ránk, meg a többieket is össze kell szedni. Reméljük, az úton szembejövők nem lesznek olyan álmosak, mint mi. Mások is komolyan vették a kapitányi szavakat, mert az ominózus időpontban már csak egy sokemberes sor végére állhatunk be a csegei kikötő pénztáránál. Nem gond, mert így legalább meggyőződhetünk róla, hogy Laci bácsi - megint csak a pontosság mindenekelőtt - bemondott név alapján azonnal sorolja, hány fő, azon belül mennyi gyermek, mennyi felnőtt, ki mit kért ebédre a kínált kétfajta menüből, hozzá még egy gyors fejszámolás, és a fizetendő végösszeg is megvan. Mert itt - legalábbis most - ez a módi, azaz elég előre bejelentkezni, fizetni pedig csak a pénztártól való távozás előtt kell, vagyis nincs előleg, nincs foglaló. Megvan ennek a veszélye, ugyanis vannak (ahogy most is voltak), akik lekötik a helyet, bemondják, mit ennének, aztán mégsem jönnek el. Ráadásul oda se szólnak, hogy bocs, közbejött valami. A Queen Elizabethre nem szállnak fel olyan méltósággal, mint mi a Mathias Rexre. Hadtápunk megfelelően felkészült, így a túlélőkészlet beraktározása sem okozott gondot. Két cent szíverősítő a Tisza fölött lengedező friss hajnali szélben, s már indul is a hajó meg a kapitányi köszöntő. Aztán egy-egy pohár pezsgő a névnapjukat ünneplő Annákkal, Anikókkal, s ahány név van még a naptárban, a társaságunkban lévő éppen tizenhárom (vele persze csak jelképesen) és negyvenévessel. A Déli Hírlap-túrára keresztelt út résztvevőinek ezúttal nem kazettáról pereg, hanem (csak most és soha máskor!) maga Laci bácsi mondja a szőke folyó ismertetőjét Petőfi költeményével zárva azt. A szellem tápláléka után pedig jöhet a gyomoré. Bánhatta, aki hideg gyümölcslevest és sajttal, sonkával töltött pulykamellet kért a Tiszához, hajózáshoz inkább illő vegyes halászlé és rántott ponty helyett, mert ha attól félt, a lébe csak filézett halat tettek a csegei kikötőben álló csárda mesterei, a pontyban meg akkorák voltak a szálkák, mint a csirkeszárnyban a csontok. Minden út összefut Tokaj és Tiszacsege végül is elég nagy távolság. A visszaút hozza az igazi izgalmakat. A tiszalöki vízlépcsőnél a zsilipkapu nem zár össze rendesen, itt is, ott is csorog át a víz. A kezelők metakommunikációja meglehetősen nyilvánvaló lehet, mert német útitársunk, Frank Tessendorf is megkérdezi: „Gibt es ein Problem?” Felvetésének - a Déli Hírlap hagyományaihoz híven - természetesen azonnal utánajárunk. Megtudjuk, valóban gond, hogy a két szárny - amelyeket kézzel vezérelnek - nem pontosan illeszkedik, egyiket vagy másikat ugyanis a víztömeg benyomhatja. A zsilipben néhány méterrel a felső szakasz szintje alatt persze azt is megkérdezzük, hogy mi lesz akkor. „Tengerészünk” végzetes nyugalommal felel: „Elsüllyedünk.” Nincs min csodálkozni: a rendszer meglehetősen elavult, a kezelőknek se nagyon van módjuk gyakorolni, hiszen teherforgalom nincs, s a személyszállítás miatt sem kell gyakran nyitni-zárni. Ráadásul mindez az erőmű ingyenes szolgáltatása. A mai világban automatikusan jövő miértre megint csak „tengerészünk” adja meg a feleletet: „Ha már egyszer tönkretették a folyót...” A végül is szerencsés átkelés után még alig pihegjük ki magunkat, újból felnyomja az adrenalinszintünket hajónk folyamatosan szóló szirénája. Laci bácsi persze ezt is előre megmondta: Tiszatardosnál rendszeresen problémájuk van az ottani kompossal, s ez most be is jön. Arról van szó ugyanis, hogy a folyón elsőbbséget kell adni a hajónak. A csónakoknak, kenuknak ki kell térniük az útjából, a kompkötelet pedig le kell engedni előtte. A tardosi mester egyedül az, aki rendre figyelmen kívül hagyja ezt. Gyakran van arra is példa, hogy a Mathias Rex jelzése után elindul keresztbe, s mivel vissza is kell térnie, félóra is eltelik, míg továbbmehet az utasszállító. Most ezt nem teszi ugyan, de jócskán kivár a kötél leengedésével. Ezzel persze nemcsak tőlünk rabolja az értékes perceket, hanem a rá várakozó autósoktól is. Nem lennénk újságírók, ha nem kérdeznénk rá, hogy ki kezdte az egészet. Mi is tudjuk, hajósaink is tudják, hogy erre úgyse lehet jó választ adni. A lényeg, hogy a hajónak elsőbbsége van, a szabály pedig szabály. Lassan gyűlnek a beírások a vendégkönyvbe is. Feltűnik egy. Szó éri a kapitányt, mert az út elején bemutatta a barátait. Szó éri az ősmetrós Varga István harmonikajátékát. Szó éri a fedélzeten kialakult dalárdát. Mindez bizony rossz képet fest a beírók szerint rólunk, magyarokról a külföldiek, Európa előtt. Kiderül, jó magyar szokás szerint megint pápábbak akarunk lenni a pápánál. Mindeközben ugyanis egy kis kínált paprikapálinkától és Borsoditól oldódva újdonsült stralsundi ismerősünk is a nótázók közé telepedik. Nem, nem zavarta őt és családját eddig sem a mulatság, ők ugyanígy szórakoznak odahaza. Megbírált zenészünk német dalokra zendít rá, Frank pedig énekkel csatlakozik. Aztán - nesze neked, Európa! - ölébe veszi a zeneszerszámot, s maga is eljátszik néhány nótát. A vendégkönyvbe feleségével és fiával csak annyit írnak: „További jó utat, ugyanilyen hangulatban!” (baranyi) Kiss László kapitány (jobbra) általában mindenkivel megtalálja szót. Lassan betelik a vendégkönyv - ki ezt, ki azt ír bele. Izgalmas pillanatok: nem zárt össze rendesen a tiszalöki zsilipkapu. Varga István harmonikás reggeltől estig szinte megállás nélkül húzta el az utasok nótáját. (Jeney Lajos felvételei) Csodálatos színekkel búcsúzik a naplementében a Tisza.