Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-01 / 85. szám

4 DE­LMAGYARORSZÁQ 1910 szeptember 1 Harc Budapesten a záróráért. (Saját tudósítónktól.) A főváros kereskedelmi alkalmazottai népes gyűlést tartottak tegnap este a Demokrata-kör helyiségében a nyolc órai záróra érdekében. A gyűlés, amelyen Vértes Sándor fővárosi kereskedő, törvényhatósági bi­zottsági tag is fölszólalt, megállapította a nyolc órai záróra szükségességét, annak hasznos vol­tát és az alkalmazottak legsürgősebb követe­­telésének jelezte annak társadalmi úton és a céltudatos szervezkedés útján való megvalósí­tását. A gyűlés elnökévé Taubner Vilmost, a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Egyesü­letének elnökét választották meg, aki hosszabb beszédben ismertette nagy vonásokban az al­kalmazottak mozgalmait és azokat a csalódá­sokat, amelyek eddig a kárt érték. A fővárosi kereskedő-testületek— úgymond — kivétel nél­kül a nyolc órai záróra mellett foglaltak állást és memorandumban fordultak a kereskedelmi kormányhoz, hogy törvényesen szabályozza a záróra kérdését. Becsületszavukat is leköttötték a nyolc órai záróra mellett. De egyes fővárosi főnöki testületek legmesszebbmenő támogatása és közreműködése sem volt képes egyes főnö­köket arra bírni, hogy becsületszavukat be is tartsák. Majd így folytatta: A munkaadó-testületek pártfogásában nem igen bízhatunk, hisz saját táborukban sincs meg a kellő befolyásuk, súlyuk és erejük és így tisztában lehetünk azzal is, hogy társa­dalmi úton a mi törekvéseinket siker egyhamar nem koronázza. Oly eszközöket kell keresni, amelyek célhoz vezetik törekvéseinket. Ezek az eszközök pedig csak a szervezkedés erejé­ben vannak meg. Szakítani kell minden egye­sületnek azzal az irányzattal, amelyet eddig követett. Bár elismerem, hogy a különböző testületeknek egymás közötti versengése jó­hiszemű volt, konstatálhatjuk, hogy ez a ver­sengés a kereskedelmi alkalmazottak nagy társadalmának nem eredményezett semmit. A sok csalódás megjelölheti végre számunkra azt az utat, amelyet követnünk kell. A mi ügyünk sikere csakis az erők egyesítésében lehet. Le kell dőlniük a válaszfalaknak és a különböző egyesületekben levő kartársaknak egy hatal­mas, nagy gazdasági szervezetben kell tömö­­rülniök. Ebben a szervezetben rejlik az az alkotóerő, amely előbb-utóbb diadalmaskodva fog előtörni. Szégyenteljes állapot, hogy amíg a művelt nyugat nagy városaiban azt látjuk, hogy nemcsak a kereskedelmi alkalmazottak emberi jogait biztosították törvényileg, hanem folytonosan jóléti intézményeket is létesítenek, addig hazánkban még mindig a nyolc órai záróra érdekében kell napról-napra síkra szál­­lanunk. Szégyenteljesen gondolok arra, hogy a arccal. — Épen a közepén találtam el, folytassuk. Due, tre, quatro . . . Malefikusz, ma végzek veled! Tizenháromszor ismételte meg a játékot- A tőr hegye mindannyiszor egyazon helyen döfte át a puha viaszkot. Az olasz majdnem sírt örömében. — Engem nem lehet megrontani, — sut­togta mámorosan. — Én a kard mestere vagyok! — És szerelmesen, mintha kedvese ajkát zárná magához, megcsókolta a hajlékony kard meztelen pengéjét. A gyertyákat elfújta. Levetkőzött. Aludni tért. De kísérteties és nehéz álmai voltak. Többször fölriadt nyoszolyáján. Reggel öt órakor dörömbölni kezdtek az ajtaján. — Ki az? Jöjjön be. Egy púpos koldusasszony perdült be az ajtón. A duenna. Kivel az ajándékait szokta küldözgetni. — Mi újság? — Jaj, szerelmes levente urfi, aranyos lovag úr, nagy újságot tudok. A szegény Czobor kisasszonyt falura küldik a szülei. A gombkötő féltékenykedett. Mához hét napra már meg is van az esküvő. Az olasz pupillája kerekre tágult, mint a macskáé a sötétben, ha madarat lát föl­­repülni. — Ennek nem szabad megtörténnie, — dadogta. — Elszöktetem azt a leányt. Tonio ! A legszebb ruhámat! Cseresznye­piros blúzomat aranyhimzéssel s az ezüst­virágos diszköntösömet. Csomagolj ! Mind a négy lovamat nyergeld föl reggelre. — Minek? — kérdő a szolga elhülve. — Még ma szökünk. Visszautazunk a ha­jelenlegi kormányt az ő feltámadásában bizony mi igen figyelemreméltó támogatásban része­sítettük és ennek első ténykedésében nem tapasztaltunk mást, mint hogy ostorcsapással sújtott felénk. Beszédét így fejezte be: Nekünk, mint be­csületes kereskedelmi alkalmazottaknak köte­lességünket becsületesen teljesítenünk­­ kell, megadjuk munkaadóinknak a kellő tiszteletet, de ezzel szemben megköveteljük azokat a jo­gokat, amelyek ember és isten előtt bennün­ket méltán megilletnek. A fáklyásmenet elma­radt, azonban a mai nagygyűlés gyújtson fák­lyát az önök szívében, mindegyiküknek a lelki­ismeretében és hamvas­sza el mindazt, ami en­nek a becsületes, munkás társadalmi fölszaba­dulásnak útját állja. A nagy hatást keltett, hosszas éljenzéssel és tapssal fogadott beszéd után Pfeiffer Sán­dor szólalt fel. Részletesen kifejtette a nyolc órai üzletzárásnak úgy a kereskedő, mint az alkalmazott érdekében való szükségességét. Kifejtette, hogy ennek megvalósítása nem üt­közik sem a kereskedő, sem a vásárló­közön­ség érdekeibe, de még a kereskedők néhány fillér haszon miatt nem tehetnek tönkre két­százezer, nagyobbrészt családos alkalmazottat. Szólt azután még a céltudatos szervezkedés­ről és az egyesülésben rejlő erőről. Be­széde végén határozati javaslatot terjesz­tett elő, amely szerint a „Kereskedelmi Al­kalmazottak Országos Egyesülete, a Kereskedő­ Ifjak Társulata és a Magántisztviselők és Ke­reskedelmi Alkalmazottak Országos Szövetsége által tartott nagygyűlés megállapítja, hogy a kereskedelmi alkalmazottak erkölcsi, anyagi, szellemi és fizikai érdeke, hogy legalább este nyolc óra után szabadok legyenek és a pihenés­nek, szórakozásnak, a szellemi művelődésnek és társadalmi kötelességeiknek szentelhessék hátralevő idejüket; megállapítja, hogy a keres­kedelemnek is érdeke a nyolc órai üzletzárás, de a főnökök érdekeire sem hátrányos s a fo­gyasztók érdekeit sem érinti. Mindezek alapján a nagygyűlés a kereskedelmi alkalmazottak legsürgősebb követelésének jelzi a nyolc órai üzletzárásnak törvényben való­ elrendelését és amíg ez megvalósul, szükségesnek tartja a nyolc órai záróra társadalmi úton való megva­lósítását. Evégből számít a belátásos főnökök közreműködésére. Követeléseik megvalósítását azonban elsősorban az alkalmazottak céltudatos szervezkedésétől várja, amiért is a nagygyűlés erkölcsi kötelességévé teszi minden keres­kedelmi alkalmazottnak a célirányos szervez­kedést.“ Vovák József hozzászólása után a határozati javaslatot nagy lelkesedéssel egyhangúlag el­fogadták. Vértes Sándor fővárosi kereskedő szólalt föl rámba. Egy leány is jön velem. Elviszem az apám házába. Siess! Föl akart ülni az ágyán. De valami meg­magyarázhatatlan rosszullét fogta el. A feje nehéz volt. Szédült. Az ajka száraz. Minden zúgott, kavargott körülötte. A szekrény, az ablakok. Mintha nehéz kendőt borítottak volna a homlokára. Irtózatos láza volt. A hideg lelte. A szolga segített öltöznie. Az olasz egy székre roskadt. — Nem tudom, mi van velem ! — rebegte fáradtan. — Mintha ólomból lettek volna öntve a lábaim. Menj orvosért. Hozzatok felcsert. Eret kell talán vágni rajtam. A szolga elrohant. A lovag magára ma­radt a szobában. Mereven nézett maga elé a földre. Hirtelen föltürte az ingujját. S ek­kor összerázkódott az ijedtségtől. A karja tele volt nagy szederszínű és vér­rel aláfutott kiütésekkel. — Ez pestis, vagy spanyol betegség! — rebegte az olasz halál sápadt arccal. — Talán a varázsló rontott meg. Szűz Mária! Miért engedted, hogy ily nyomorultul elpusztuljak. Eszméletlenül szedték föl a padlóról, hogy megjöttek az orvossal. Befektették az ágyba. Az arca sötét volt egészen, mint a szeder. — Ennek már vége. — mondotta a tudós orvos fejcsóválva. — Papot kell hívni. Va­lami ragály pusztíthat Budán. Ez már a százhetvenkettedik áldozat. — Nem!... Ne! — tiltakozott az olasz. — A bábsütőt hozzátok el. Kívánom. Nagy, kerek halszeme van, mint a harcsáé. Az egyik szeme örökösen tátva van, a másik pedig félig összeragadt, mint a madaraké. Beszélnem kell vele. Mielőtt meghalok. Tonio ismét elrohant. Kis idő múlva ezután. Kijelentette, hogy örömmel ment a gyűlésre, mert jogosnak és méltányosnak, de még a kereskedelem érdekében állónak is ta­lálja az alkalmazottak kívánságát. Szívesen hallotta a keményebb szavakat is, mert tudja, hogy ezek azok ellen irányulnak, akik makacs­ságukkal lehetetlenné akarják tenni a tisztes­séges kereskedő­elemnek, hogy az alkalmazot­tak és a főnökök között egy lojális, egymást megértő, becsülő, támogató viszony teremjen, ígérte, hogy minden erejével rajta lesz, hogy az alkalmazottak jogos törekvéseit siker ko­ronázza. Vértes beszédét lelkesen megtapsolták, azután Taubner Vilmos elnök a gyűlést be­zárta. A képviselőválasztás utójátéka. — Egy kaszinói kizárás. — Pálffy László gróf panasza. — (Saját tudósítónktól.) A júniusban lezajlott képviselőválasztás hullámai még mindig nem csillapodtak le teljesen. A koalíció népszerűtlen politikájának nagy veresége után az ellenzéki pártok egyes „átpártolt“ függetlenségi vezére­ken töltik ki a bukások fölött érzett haragjukat , kíméletlen hajszát indítanak volt elvtársaik ellen. A választások idején az abaujtorna me­­gyei Göncön a Justh-párti Nemes Bertalan ál­lott szemben Barcsay Ferenc pártonkívüli je­­lölttel. A városban néhány évvel ezelőtt ala­kult a „Gönci függetlenségi és 48-as kör“, melynek diszelnökéül Pálffy László grófot vá­lasztották meg. A képviselőválasztás harcaiban azonban a diszelnök és vele a kör néhány tagja olyan szerepet játszott, hogy azt a független­ségi kör felfogásával nem tartották megegyez­­hetőnek a többi tagok. Ezért a választások után összeült kaszinói közgyűlés a díszelnököt, Pálffy László grófot és több társát, akik a függetlenségi jelölt ellen foglaltak állást, a ka­szinóból kizárta. Pálffy gróf és társai sérelmesnek tartották magukra nézve a határozatot és a kaszinói közgyűlés határozata ellen a bíróságnál vesz­nek maguknak elégtételt. Pálffy gróf ugyanis a „Gönci függetlenségi és 48-as kör“ közgyűlésén részt vett tagokat, akik a kizárás határozatát hozták, Halmi Pál dr kassai ügyvéd utján az abaujszántói járásbíróságnál becsületsértés miatt megérkezett a bábsütővel. A mézeskalácsost odatuszkolták a haldokló elé. Zavartan ál­lott a lovag nyoszolyája előtt. — Féllábam a purgatórium küszöbén áll, — sóhajtotta a haldokló gavallér. — De h­a keresztényként megbocsátok. Mégis, mondd, miért bűvöltél halálra? ! A mézesbábos kézzel-lábbal tiltakozott. — Nem vagyok varázsló. Az ükanyám sem volt strix. Különben is szamárság. Csak vénasszonyok hisznek az ilyen mesékben. — De ha nem volnál ördöngős, miért néz­tél mindig oly vésztjóslóan a szemem közé, ha arra mentem? — firtatta a haldokló lovag. — Miért ? — fakadt ez ki dühösen. — Azt is megmondom. Mert te egy finom és tanult lovag vagy s a mézesbábot még­sem nálam rendelted, hanem Visegrádon. A haldokló viaszarcán finom mosoly vo­­naglott keresztül. — Tíz aranyam marad még ... — sut­togta. — Rád testálom. De csinálj egy óriás szivet mézeslisztből. Akkora legyen, mint az oltár. Két oldalt velencei tükrökkel. A kö­zépre Mária képét fesdi rá, hét tőrrel a szí­vében. Szép volna, ha pádovai rózsákat is tudnál mintázni köröskörül rózsaszínű se­lyemfonalakból. A Máriakép alatt, aranybe­­tűkkel álljon az én utolsó üzenetem: „... A legjobb, a legszebb s a legkedvesebb Mariettának ajánlja kihűlő szivét, amely a sírban is csak érette fog dobogni, a föld leg­­boldogtalanabb lovagja.“ A bábsütő elfogadta a rendelést. A lovag pedig meggyónt, megáldozott és meghalt, távol a hazájától, olthatatlan szerelemmel a szivében, Budán, az 1356-ik esztendőben, feketehimlőben.

Next