Délmagyarország, 1917. május (6. évfolyam, 103-127. szám)

1917-05-01 / 103. szám

4 JJELM­AG­Y­ARORSZÁ­G Apró történetek. — Régi idők emlékei.­­ Pistánkról, már mint néhai Tömörkény Istvánról szól az ének, akit mi hero]­dók és egyéb kócosok­ csak elnöknek tituláltunk, merthogy ő volt az alapszabály nélkül mű­ködő „Szegedi íróik és hírlapírók ikere“-nek az elnöke. Igen kevesen tudják a korán e lk el tö­zöttről, hogy egyszer ült a vádlottak padján is. Nem követett el valami főbenjáró bűnt, nem lopott, se nem csalt, se nem ölt, csak mint mindig, megírta az igazságot. Újság­­íróskodása első időszakában történt, hogy csendőri adatok nyomán azt írta meg egy­­ kisteleki magyarral, hogy a házát felgyúj­totta. A magyar sajtó pert indított Tömör­kény ellen. Abban az időben a sajtópöröket csak Budapesten tárgyalták. Tömörkény vé­dőügyvédjével, egyben legénykori cimborájá­val, dr. Kószó Istvánnal felutazott a fővá­rosba. A tárgyaláson Zsitvay Leo, a nagy magyar bíró, elnökölt. Felvonultak az erköl­­­csi tanuk, akik közül dr. Kúszó egyet kifo­gásolt mint­­ büntetett előéletűt. — Honnan tudja, hogy az? — rivált rá Zsitvay. — Feloldotta a tanú ügyvéd urat az ügy­védi köteles titoktartás alól? — kérdezte szi­gorúan Zsitvay. Kószó kész volt a felelettel: — Őfelsége, a király nevében, nyílt ülé­sen hirdették ki a marasztaló ítéletet. — Az ügyet átteszem a szegedi ügyvédi kamarához — szólt Zsitvay. Erre Tömörkény, aki a vádlottak padján minden izgalom nélkül hallgatta az elnök és a védő disputáját, hangosan rászólt Kőszóra: — Többet ér, ha ide ülsz te is . . Az esküdtek nevettek, az elnök is mosoly­gott a bajusz alatt és a tárgyalásnak az lett a vége, hogy Tömörkényt a vád alól egyhan­gúlag felmentették. Öreg ekére járt már az idő, amikor a tárgyalásnak vége lett és a vádlott meg a védő elhagyta a tárgyalási ter­met. A város utcáin akkor gyújtogatták a lámpákat, Tömörkény a távíró hivatalba igyekezett, hogy sürgöny utján tudassa a lappal a tárgyalás eredményét. Csak ennyi volt a sürgöny szövege: Fölmentették és a Várost most kezdik­­ kivilágítani . . . * Tömörkény István legény korában lakó cimborája volt dr. Kószó Istvánnak. Hihe­­tetlenül bizalmas, ma már nem is létező, meghitt barátság fejlődött ki köztük. Két test, de egy lélek voltak ők ketten. Hivatalos dolguk végeztével éjjel, nappal mindig együtt volta­k. Egy volt a gondolatuk, az érzésük és az életfelfogásuk. Koszónak már volt válasz­tottja, a mostani felesége és hogy föl akart hagyni a legényélettel, egyszer csak mulato­zás közben arra kérte Tömörkényt, jöjjön el vele a kiszemeltje szüleihez és kérje meg szá­­­­mára a lány kezét. Nyomban feleskelődött a­­ két barát és beállított Szabó urambátyámék portájára. Tömörkény pár szives szó­val a ház fejétől megkérte az Eta leányzó kezét. Az öreg Szabó szólt: — Nekünk nincs kifogásunk ellene, kü­lönben is tudjuk, hogy a fiatalok már értik egymást. Ha a lányom is úgy akarja, Isten dicséretével adjuk. — No Eta, — fordult Tömörkény a haja­­donhoz — mi a te véleményed? Az Eta leányzó nem szólt, hanem csak hallgatott. — Csak tán nem haragszol, Eta? — ki­­váncsisikodott Tömörkény. — De bizony haragszom, — válaszolt az Eta leányzó. — Még pedig azért haragszom, mert bor mellől jöttetek a kezemet meg­kérni. Tömörkény szikrázó szemekkel nézett rá úszóra, nagyot lendített a kezével és azt mondta: - Ha ez az állat mé­g ilyen, akkor elvesz­! Amikor dr. Kószó Istvánok a lakodalmu­kat tartották,­­ Tömörkény fogadalmat tett, hogy félév alatt ő is megnősül. Később is, de a mézeshetek idején is, vasár- és ünnepnapo­kon Tömörkény ebéd­vendége volt Kószóék­­nak. A fekete kávét szép hármasban a földre ülve itták, mert Tömörkény azt állította, hogy a kávé török étel és így azt ülve kell inni. Amint szürcsölgették a cikoriátlan ne­dűt, Koszó enyelegni kezdett a feleségével. Tömörkény mosolyogva nézte a szerelmes if­jú pár elcázását, majd hirtelen megszólalt, előbb azonban nagyot ütött Koszó tarkójára:­­— Ne szaggassátok a szívemet, én ezt nem bírom ki tovább! Hanem­­ egy-kettő, öl­tözzetek, aztán kérjétek meg az Emmát. Még ti benn lesztök a lányos háznál, addig én a sarkon várok és tesem az intézkedést őket. Nem soká kellett várakoznia, Kőszéné rövidesen integetett a keszkenőjével. Tömör­kény­i csakhamar benntem­ett a házban, meg­csókolta a menyasszonyát, kezet csókolt le­endő anyósának, apósának, Koszónét meg­ölelte és mosolyogva, boldogságtól eltelve né­zett Koszóra. — Látod, Bimbó, rád mertem bízni az Emma közinek a megkérését. De csa­k azért, mert már h­ázas ember vagy. Ha még legény tennél, ki kellett volna tilled, hogy magadnak kérd meg az Emma­­ kézit . . . *«BBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBSBBa»BaB­n­B*mBS*ä­ik ® Szeged, 1917. május 1. Polgárőrséget alakítottak Svédországban. — Készülődéseit május elsejére — Stockholm­ április­ 30. A munkások éh­ségtüntetései Stockholmban a­z egyes vidéki városokban, a mindennapos felvonulások a parlament palotája előtt, az úgynevezett katonai séták, a stockholmi asszonyok szer­vezett körmenetei, amelyeken tejet és bur­gonyát követelnek, fülledtté tették a leve­gőt, rémhírek keringnek, mindenki,fél május elsejétől, pedig valójában a svéd munkásság nem készül ezen a napon különösebb de­monstrációkra, beéri a munkabeszüntetés­sel, mint ahogy egész Skandináviában évek óta ünnepnap a május elseje. A kopenhágai Politiken hírét költötte, hogy Stockholmban a főutcákon, tereken és utcasarkokon gépfegyvereket állítottak fel, amiből egy­ árva szó sem igaz. Stockholm városának képe egyáltalán nem változott, mindössze az­­ történt, hogy a polgári lakos­ság a konzervatív parlamenti párt kezde­ményezésére polgárőrséget alakított, amely­nek feladata május elsején a rendet fenn­tartani. A polgárőrség élén Balk tábornok, a svédországi sportegyesületek kiváló vezető­je áll. A szocialisták kihívást látnak a pol­gárőrség szervezésében s emiatt a stock­holmi munkás- és katonatanács mára gyű­lést hirdetett, amelyen minden valószínű­ség szerint meg fogják alakítani a vörös gárdát, amelyet szintén fel fognak fegyve­rezni. E­z a körülmény elm­érgesítette a han­gulatot, de túlzott aggodalomra még így sincs ok. A polgárőrség és a vörös gárda megalakulása miatt a svéd képviselőházban izgalmas vita volt. Kopenhága, április 30. A stockholmi Dagens Nyheter jelentése szerint a május elsejére alakított polgárőrséget a miniszter­elnök és a képviselőház kívánságára ma feloszlatták, miután a rendőrség kijelentette,­­ hogy erre nincs szüksége. c/Lz „utolsó“ háboríts vásár. Kint a körút szélén egy elkeseredett, sovány, szakálas ember a lábos fenekét veri csorbaszélü főzőkanalával és rekedve ordít­ja magát: — Utolsó háborús vásár, olcsón itt vá­sárolni lehet­, akinek kell. Mikor elmondta nem ép kitűnő magyar­ságával furcsa mondókáját, szétnéz és­e még egyszer megerősíti a próféciát: — Utolsó háborús vásár . . . Egy pocakos tanyai asszony mellé, set­tenkedik, ravaszul kémleli a portékákat, majd félvállról megkérdi: — Honnan véli kend, hogy ez az utolsó háborús vásár? A probléma felvetésére többen oda se­reglenek. Néhány suhanc, egy-két kisleány, ténfergő katonák és facér mindenesek cso­portosulnak a szakálas, vézna vásáros em­ber köré, aki fölényes nyugalommal feleli: — Egész biztosan tudom- Mert én már nem megyek többé vásárra. Megelégeltem ■ ezt a mesterséget és nincs van szükségem­ nagy rá. A választ nem tartották ugyan kielégítő­nek, de azért ott maradtak többen a sátor­­ körül.' — Hogy ez a lábos? —- kérdi egy tola­kodó, szegényes kinézésű asszony. — Ez van négy korona, de a legfino­mabb és csak magának adom olcsóért. — Szépen olcsó, — mondja az asszony — és előkelő mozdulattal kihúz a zsebéből egy összehajtogatott húsz koronást­ gondo­san szétbontja és kifizeti belőle a lábost. Két-három perc múlva egy kalapos uri­­asszon­y érkezik. Szintén lábos iránt érdek­lődik. — Csak hat korona van meg nasádnak ez a lábos, de más hétért viszi. Az uriasszony kellemetlen meglepődött­­séggel nézi, forgatja a drága jószágot, aztán dühösen kitör: — Hogy lehet ezért hat koronát kérni. Azelőtt hat hatos volt. — Vegye' akkor — szólt flegmatikusan a vásáros­— Négyet adok érte. — Nálam nincs van alku. Az uriasszony dühösen tovább ment, a körülállók pedig mosolyogva néztek össze és megértették, hogy miért tartja a szép, nyúlánk, szakálas férfin ezúttal az utolsó háborús vásárt. És aztán másfelé is így folynak az üz­letek. Az országos vásár, amely a régi jó időkből maradt ránk, és az ellenkező célt szolgálja, mint azelőtt. Egy csésze 60 fillér­be kerül, egy közönséges vizespohár 32 fil­lér. Egy­­ színes bögre, mely azelőtt 6—8­­ kraj­cár volt, most 80 fillér. Fából készült sótartó 4 korona, szimpla ruhafogas két tartóval 3 korona, habverő 1 korona 20 fillér, csino­sabb virágváza 12—8 korona. Közönséges metszeti ü­vegváza 6 korona. Cserép­ hamu­tartó 60 fillér. A lábosok ára nagyság sze­rint 3—8 korona. A főzőkanalak, amelyekből háború előtt 3—4 darabot adtak egy „garas­ért“, szintén alaposan megdrágultak: 20—30 fillérért vesztegetik darabját­ És mérhetetlenül drága lett a fényes papírcsákó, a csillogó játékkard és a pirosra festett fapuska. Ja most háború van és ke­lendők a hadfelszerelési cikkek. De a sze­gény paprikásjancsi, a két összefogódzó és egymás körül forgó tollas bohóc, a talpra­­ugró törpe és a kitömött mackó uram árát is makszim­álni kellene. Minden drága lett, szédületes drága, reméljük azonban: ez az utolsó háborús vásár és az ipar és kereske­delem derék nomádjainak nem adódik még egyszer alkalom az árakat fejebb srófolni azon a címen, hogy­­ háború van.

Next