Délmagyarország, 1927. március (3. évfolyam, 48-75. szám)
1927-03-01 / 48. szám
1927 március 1. DÉLMAGYARORSZÁG Megfelebbezték a DMKE épületének eladását. (A Délmagyarország munkatársától.) A DMKE Boldogasszony-sugárúti széképületét — mint ismeretes — a DMKE eladta a városnak. Az épületben a főiskolai internátust helyezi majd el a város. Az eladás ügye a legvegyesebb érzelmeket váltotta ki a DMKE tagjai köréből. Sokan ellene voltak az eladásnak, mert úgy gondolták, hogy az épület eladásával a DMKE misszióját teljesíteni tovább nem tudja. A város ugyanis négy és félmilliárd koronáért vette meg a házat, de nem azonnali fizetési kötelezettséggel. Harminc éven át évi húszezer pengőt fizet a város az egyesületnek. A DMKE az így kapott összegeket tőkésíti, illetőleg indatlant vásárol majd rajta, míg a kamatokból kiadásait fedezi. A város közgyűlése januári ülésén hagyta jóvá a DMKE megvételének ügyét. A DMKE tagjai közül azonban sokan nem nyugodtak bele az eladás ügyébe, hanem azt megfelebbezték, így Unterreiner József és társai — mint az egyesület tagjai — abból az indokból felebbezték meg az eladást, hogy a DMKE túl olcsóm adta el épületét, mivel az nem négy és félmilliárd koronát ér szerinte, hanem az összeg kétszeresét. Sérelmezik azután azt is, hogy a város nem egyszerre fizeti ki az egész vételárat, így arra kérik a felebbezési fórumot, hogy az eladást semmisítse meg és utasítsa az egyesületet, hogy új és a DMKE-re előnyösebb szerződést kössön a várossal. A felebbezésnek külön érdekessége, hogy a felebbezés ügyében, mint a DMKE felügyeleti hatóságának, a polgármesternek kellene dönteni. A felebbezők azt kérelmezik, hogy ebben az esetben ne a polgármester döntsön, hanem a belügyminiszter, mert a polgármester érdekelt és nem hozhat megnyugtató döntést. A polgármester, értesülésünk szerint, a felebbezést Bokor Pál helyettes polgármesternek adta ki, aki már hozzá is kezdett a felebbezés áttanulmányozásához. A DMKE eladásának ügye így nem nyert még befejezést. Az egyetem építkezési bizottsága azonban az épület átalakítási munkálatait máris kiadta vállalkozónak, aki a szerződése szerint már augusztus elsején hozzálát az átalakítás munkálataihoz. E terminusig pedig az épület lakóit is el kell helyezni a városnak más lakásokba. A felebbezők, értesülésünk szerint, ha a polgármesterhelyettes döntése nem lesz kielégítő, a belügyminiszterhez viszik fel az ügyet. A Csillagbörtön szabadult gyilkosa gyilkolni akar, a fia őt gyilkolta meg. Kaposvár, február 28. Müller János sántosi gazdálkodó ezelőtt hat évvel agyonlőtte apósát, amiért a törvényszék ötévi egyházra ítélte. Büntetését a szegedi Csillagbörtönben le is töltötte és onnan egy évvel ezelőtt szabadult ki. Hazakerült, ahol házsárlos természete miatt zsarnoka volt a ház népének Szombaton összeszólalkozott feleségével és „most végzek veled !“ kiáltással fejszével a kezében az asszonynak rontott. A nagyobbik fia erre torkon ragadta az apját, de végül is az apja fejszével úgy vágta fejbe, hogy összeesett, majd a kisebbik fia ugrott az apjához és kiragadta az apja kezéből a fejszét, amellyel úgy torkon vágta az apját, hogy azonnal holtan rogyott össze. A holttestet a kaposvári kórházba szállították, az apagyilkos fiút őrizetbe vették. 3 „Krisztus papja voltam, a szeretet volt a hitvallásom.” A hetvenéves Várhelyi prelátus soha nem különböztette meg egymástól az embereket. (A Délmagyarország munkatársától) Arcán, alakján nem látszik meg, hogy hét évtized suhant el fölötte, de klasszikus, szép fejét hófehér, sűrű haj koszorúzza, amelyből talán még egyetlen szálat sem orzott el a tovatűnt hetven esztendő. Szavaiból végtelen szelídség és szeretet árad, »nem a szűk keretek közé korlátozott szeretet, hanem a minden embert testvérnek látó, igazi, krisztusi szeretet.» Várhelyi József pápai prelátus, Szeged város közszeretetben álló főpapja, aki március elsején tölti be hetvenedik esztendejét, szelid haraggal csak azokra haragszik, akik ünnepet akarnak csinálni ebből a nevezetes évfordulóból. »Krisztus igazi papjának nincs szüksége külön jutalomra azért, mert hivatásának élt hetven esztendeig, elég jutalom számára lelkének nyugalma, békéje, amely csak a becsülettel leélt élet ajándéka lehet.» Amikor meghallotta, hogy hívei, barátai, egyszóval az egész város, amelynek kivétel nélkül minden polgára igaz szeretetet és tiszteletet érez iránta, ünnepelni akarják, szökésre gondolt El akart utazni az ünneplés elől. Környezete alig tudta visszatartani, de végre is engedett, belátta, hogy az ünneplésnek nemcsak az ünnepelt örül, hanem örülnek az ünneplők is és örömük önzetlen, szelíd ember öröm. —* Iát itthon maradok — mondotta — ha muszáj, akkor állok az ünneplésekbe. Elviseltem én már többet is, mást is. Amikor meglátogattam és megkértem, mondjon el egyet-mást életéről, pályájáról, élettapasztalatairól szigorúan tiltakozott. — Minek ez a nagy parádé — mondotta —, nem történt és velem egész életemben semmi különös. Nincs mit elmondanom. Egész életemben nem tettem semmit, csak hivatásomat teljesítettem, púp voltam. De aztán mégis engedett a kérésnek, mesélni kezdett, lassan, halk szóval elmesélte egyszerű életét Szép, kerek mondataiból a megnyugvás szelídsége sugárzott, hogy minden úgy volt jó, úgy volt szép, ahogyan történt. Apró emberi örömök és apró emberi bánatok a mérföldkövei hosszú életútjának. Ezek színesítették meg pályáját. Édesapjával kezdte, aki vármegyei tisztviselő volt Békésen, fiatalon, negyvenöt éves korában halt meg tífuszban. — Akkor kis gyerek voltam még, alig nyolc esztendős. A nagy család eltartásának gondja szegény, martíréletű édesanyámra nehezedett egészen. ő nevelt emberré valamennyiünket. Engem tíz esztendős koromban, a kiegyezés esztendejében beadott a premontreiek nagyváradi gimnáziumába. Arra az örömre, amelyet a kiegyezés keltett az egész országban, nagyon jól emlékszem. Hatalmas, nemzeti színű kokárdákat tűztünk a mellünkre és úgy ünnepeltük az abszolutizmus, a Bach-korszak halálát. Itt, a nagyváradi gimnáziumban érlelődött meg lelkemben az elhatározás, hogy pap leszek, Jézus Krisztus igazi papja. Szorgalmasan tanultam. Abban az időben nem úgy ment a tanulás, mint manapság. .Abban az időben virtus volt elsőnek lenni. A diákok rendszámokat kaptak, versenyeztek egymással az elsőbb helyekért. Büszke diadal volt győzni ezeken a versenyeken. 1876-ban érettségiztem, tavaly múlt ötven esztendeje, ötven éves találkozón nem volt. Hajdani társaim, akik még élnek, megszállt területen laknak, maradék Magyarországon nem él rajtam kívül senki, így elmaradt a találkozó. — Az érettségi után Temesvárra kerültem, a teológiára. 1880-ban szenteltek fel pappá, első szentmisémet szülőfalumban, Békésen mondottam. Torontálmegye egyik kis községében, Szajánban lettem káplán, a Révay-bárók birtokán. Kristóffy Józsefnek, a darabont kormány későbbi belügyminiszterének nagybátyja volt a plébánosom. — Papi pályámat azzal a belső fogadalommal kezdtem meg Szajánban, hoggy ételemet a nép javára szentelem. Állandóul szociális problémákkal foglalkoztam, ezen a téren igyekeztem a köznép érdekeit szolgálni, mert megláttam azt a nagy gazdasági nyomoruságot, amelyben a szabadságharc alatt felszabadított jobbágyok gyermekei senyvedtek. Talán ez volt az oka annak, hogy Szajnán szinmagyar népe 1883-ig tartó ottani káplánkodásom alatt nagyon megszeretett. Amikor a püspök Törökbecsére helyezett át, dr. Szentkláray Jenő mellé káplánnak, a szajániak szeretete kedves, közvetlen módon nyilatkozott meg. A község elöljárósága küldöttségileg kérte a püspököt az áthelyezés visszavonására. A püspök természetesen nem teljesítette ezt a kérelmet, mert hát a papságnál is éppen olyan szigorú fegyelem van, mint a katonaságnál. A püspök parancsa éppen úgy megmásíthatatlan, mint egy tábornoki parancs. — Három esztendeig voltam Szentkláray professzornak, a budapesti egyetem későbbi tanárának a káplánja, 1885-ben Apátfalvára helyeztek át. Szajáni principálisom, Kristóffy kérte idehelyezésemet, mert Szajánról őt is idehelyezték. — Itt ismerkedtem meg Kristóffy Józseffel és igen meleg, intim barátság fejlődött ki közöttünk, amely még most is tart. Kristóffy Józsefnek, mint megyei főjegyzőnek, igen nagy befolyása volt a megyénél, nagy közéleti szerepet játszott már akkor is. A kerület erősen ellenzéki kerület volt, Kristóffy pedig meggyőződéses kormánypárti ember, népszerűsége mégis páratlan volt. Meg is választották képviselővé és igy került fel Budapestre. Nagyon értékes, európai műveltségű ember volt, fanatikus harcosa a jónak. Ezért szerette mindenki megyéjében, ahol már mint főjegyzőnek is nagyobb tekintélye volt, mint akár a főispánnak, akár az alispánnak. — Szegedre 1888-ban kerültem, a rókusi plébániára, Ivánkovics mellé káplánnak. Ivánkovics akkor országgyűlési képviselő volt és a plébániát helyette én adminisztráltam. Rókuson folytattam azt a munkát, amit Szajánban kezdtem meg. Dolgoztam a nép érdekeiért. Amikor 1893-ban a kisteleki plébánost, Vargha Ferencet belvárosi plébánossá választották meg, Kistelekre helyeztek át adminisztrátornak, egy év múlva pedig Szeged város törvényhatósági bizottsága engem választott meg Felsőtanyára plébánosnak. Ennek a választásnak az volt az érdekessége, hogy áttörte egy ősrégi szokás várfalát. Ezelőtt ugyanis nem fordult elő sohasem, hogy Szeged város kegyurasága alá tartozó plébániákra nem szegedi származású plébánost választott volna meg a közgyűlés. Én voltam az első. Előttem más még csak nem is pályázott, mert előre tudta, hogy célt nem érhet. Én sem akartam pályázni, mert tudtam, hogy a felsőtanyai plébániára három érdemes szegedi születésű pap is pályázik, Mihályfy Gyula, Szekrényi Lajos és Sánta Pál. De a hívek maguk követelték, hogy nyújtsam be pályázatomat. Olyan általános volt ez a kívánság, hogy megpályáztam a plébániát én is és a közgyűlés igen szép többséggel engem választott meg, a békési születésű papot. 1894-től egészen 1907-ig voltam Felsőtanyán plébános. Amikor elfoglaltam a plébániát, templomunk még nem volt, csak egy kis kápolna. Ebben miséztem nagyon sokáig. A hívek már nem fértek el a kápolnában, a kápolna előtt hallgatták végig a vasárnapi miséket. Mozgalmat indítottam a felsőtanyai templom felépítésére és ez a mozgalom eredménnyel is járt, felépült a templom. — Amikor Felsőtanyára kerültem, szomorúan kellett tapasztalnom, hogy a felsőtanyai gazdák igen hátramaradottak, fogalmuk sincs az észszerű gazdálkodásról, nem tudják kihasználni azokat a lehetőségeket sem, amelyeket a sovány föld nyújt számukra. A szegénység, a nyomor általános volt. Megalakítottam a gazdakört és rövidesen elértem, hogy Felsőtanya népe megbízott bennem. Látta, hogy jószándékkal szeretnék javítani helyzetén. Meghonosítottam a gazdasági kiállításokat, a szántási versenyeket, arra gondoltam, hogy a versenynek a mezőgazdaságban is éppen olyan jó eredménye lehet csak, mint volt Nagyváradon, a gimnáziumban. Foglalkoztam a gazdák téli foglalkoztatásának problémájával, hasznos tanfolyamokat szerveztem, amelyeken megtanulták a gazdák, hogy a téli hónapok alatt maguk is elkészíthetik azokat az eszközöket, amelyekre a nyári földmunkáknál szükségük van. Kosárfotó-tanfolyamot szerveztem és a tanfolyam alatt készített kosarakból kiállítást rendeztünk. A kiállítást Lázár György polgármester