Délmagyarország, 1958. március (14. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-22 / 69. szám

OjlUIurhU Csak részben igaz. Március 7-én »Furcsa orvosi felfogás” címmel cikk jelent meg lapunk­ban Varga Pálné ken­derfonógyári osztályveze­tő tollából. A cikkben a II-es számú kórház egészségügyi dolgozóit érte elmarasztalás. Ez­után egy bizottság ala­kult amely kivizsgálta a cikkben felsorolt bírá­ló kitételeket. Részt vett a kivizsgálásban a Texti­les Szakszervezet terü­leti bizottságának elnö­ke, a cikkíró, továbbá dr. Reich Olga SZTK- ellenőrző főorvos, dr. Ba­lassa Miklós üzemorvos és a cikkben szó­ban for­gó két munkásasszony. A vizsgálat eredménye­ként a következőket kö­zölték szerkesztőségünk­kel: »Börcsök Andrásné üzem­i baleseti ellátása az 1. sz. Se­bészeti Klinikán történt, s csak az analógia folytán ke­rült megemlítésre, mert az amputáció után őt 1k azon­nal elengedték a gyógyinté­zetből. Miklós Istvánné ese­té­ben a kórház orvosi ellá­tása terén kifogásolnivaló nem merülhet fel, mert a beteget a legrövidebb időn belül, sebés­zileg tökéletesen ellátták. Érmek ellenére, em­beri szempontokat figyelem­­be véve, nem tudtuk helyes­nek találni azt az eljárást 3 kórházi ügyeletes orvos ré­széről, hogy hideg téli éj­szakán nem tartotta benn a beteget a kórházban. Ez in­dokolt lett volna, mert teta­nusz-védőoltásra is szükség volt, amit a következő na­pon reggel kapott meg a be­teg az SZTK-ban Ezért há­rom órát kellett eltöltenie éjszakai kimerülése után. A beteg egy másik nő kíséreté­ben, bár felöltözve, de me­zítlábas cipőben, az amputá­­ció folytán nem­ lelki meg­rázkódtatás következtében, testi fáradságát és fáradal­mait fokozottan érezve, fel­dúlva érkezett az üzembe és felindulásában közölte az üzemvezetővel, népiképpen eltúlozva, a vele történt ese­ményeket. E tények alapján kérjük az igazgató-főorvos urat, in­tézkedjék, hogy a jövőben súlyosabb sebészeti elsőse­­gélynyújtási eseteikben éjjel a dolgozókat gyalog semmi­­esetre se bocsássák útnak.« Pesti Lajos t. b.-elnök, Varga Pálné osztályvezető. CLz elnök felesége tejben Mamie Eisenhower, az elnök felesége a közel­múltban 3000 mérföldes zarándokútra indult az Arizona állam egyik hegyoldalán fekvő Elisa­beth Archer­-féle »szép­­ségtemplomba«. A 82 éves elnö­knét két hétig tej­fürdőkkel, ritka és drága krémpakolásokkal kényeztetik ebben a csodás intézetben. (A dokkmunkások felesé­geit is így ápolják?) És ami a legszebb: mindezt ingyen. A koz­metikai intézet vezetője kijelentette, hogy­­ re­méli, Mrs. Eisenhower jól fogja érezni magát és a kúrák eredménye­sek lesznek. A költsége­ket természetesen az Arden cég fedezi­. A szépség érdekében megtett repülőút az el­nök repülőgépén 4SCC dollárjába kerül az amerikai adófizetőknek. Kellemes meglepetés: Két hét helyett 17 napi nyereségrészesedés a Szegedi Kender­fonó gyárban A Szegedi Kenderfonógyár dolgozói megkapták nyere­ségrészesedésüket. Elégedet­ten vették tudomásul, hogy nem kétheti bérük van a borítékban, mint amire szá­mítottak, hanem 17 napi ke­resetük ami 100—160 forint körüli többletet jelentett. Egymillió 574 ezer forint nyereség került felosztásra. A dolgozók közül a kapott összeg egy részét takarékba tették. A fiatalok többsége azonban a nyereségrészese­désből — mivel itt a tavasz — kosztümöt, tavaszi kabá­tot, cipót vásárolt. ■ [UNK]Himn­innmnniauMMnunniiniinininimnnHmnmmumnmnmmHimnaHimiM»« A foglyok unatkoztak az iskolában. Már egy hete nem nézett feléjük az ördög se, fogalmuk nem volt, hogyan áll a front, tán még azt sem tudták, hogy a vörösök­nek vagy a fehéreknek van-e nagyobb erejük Kazányban Folyt a szokásos csere-bere, szipka­­dózni cserélt gazdát, néhányan csikkeket kapa­rásztak kitartóan a bokáig érő hó alatt az ud­varon, de legtöbben nyitott szemmel feküdtek hanyatt a félig rothadt szalmán az ajtótlan, ab­laktalan tantermekben. Nem lehetett volna egykönnyen megállapí­tani, hogy ki itt a parancsnok. Kiss Sándornak ugyanolyan piszkos és rongyos volt az öltözéke, mint bajtársainak, neki mégis külön szobája volt, ha ugyan szobának lehet nevezni azt a szik kis odút a folyosó végében. A foglyok kö­zött mindennek ő volt a megmondhatója, s ezt gyors észjárásának és határozott fellépésének köszönhette. Közepes termetű, jókötésű férfi volt, látszott, hogy egy ellenfél nem nagyon el­lenfél neki. Csakhogy a kíméletlenül maró hideg őnála is erősebb volt, meg aztán a semmitte­véstől is szenvedett, sehol nem lelte a helyét. Nagyokat ásított, de ez még nem változtatta meg a lélekölő egyhangúságot és az idő sem múlt szaporábban. Éppen azon törte a fejét, milyen formában lehetne elviselhetőbbé tenni ennek a kétszáz­­egynéhány embernek a napjait, amikor kint­ről csörömpölést, ló­horkanást és idegen be­szédet hallott. — Ki itt a parancsnok? — kiáltotta valaki oroszul. Kiss Sándor kíváncsian lépett ki a nyitott verandára, hogy megnézze, kifélék érkeztek és mit akarnak. Meglepődve látta, hogy egy fiatal, kackiás bajuszú, vállpántos tiszt dirigál hét­nyolc szakállas orosznak. Fehérek — állapí­totta mi rögtön és magabiztosan odavágódott a pökhendi kis hadnagy elé, hogy ővele lehet itt tárgyalni. — A létszámot! — rendelkezett a kis had­nagy — Kettőszáznyolc. — Másfél óra múlva újra itt vagyunk «* pattogott a fehér tisztecske hangja. — Kaptok mindent, ami kell, teljes felszerelést és rögtön indultok a vörösök ellen. Ezzel kivágtattak az iskolaudvarról. — Maradtál volna az anyádban — mondta ki hangosan Kiss Sándor, amit az érzése dik­tált neki és ottmaradt egyhelyben, mintha le­ragadt volna a lába. Mit tfleruen? Míg csak 02 hiányzik, hogy M­­II Ivgy CIII 6 Kolcsak seregébe vigye el az embereket. Pont ő, aki tizenkettő tava­szén ott verekedett a budapesti rendőrök ellen a felborított villamosok mögül. Nem, arról szó sem lehet, hogy felfegyverezze fogolytársait a bolsevikok ellen. Eszébe jutott, hogy nemrég még a kazányi várban tartózkodott a Vörös Gárda. Vajon ott vannak-e még? Már mozdult is, hogy odavonul az egész zászlóaljjal, de aztán legyintett. Mi­nek vinné oda az embereket rongyosan, fegy­vertelenül? Csak kenyérpusztítók lennének ott, pedig bizonyára a vörösgárdisták is szűkében vannak az élelemnek. Meg aztán a fehérek is A FEHÉREK fegyverével észrevennék az ilyen akciót és fuccs az egész­nek. Úgy döntött hát, hogy egyedül megy. A kazanyi várat körülöleli a Kazanyk­a folyó vize, s csak körülményesen tudott oda bejutni. Az őrség Petuhov parancsnok elé akarta vezetni, csakhogy az nem volt az irodában. Várni kellett rá, s Kiss Sándor idegesen szá­molta a perceket. Nem bánta volna, ha Petu­hov megérkezéséig megáll az idő, mert mi lesz akkor, ha a fehérek hamarabb visszaérnek az iskolához. Végre kinyílt az ajtó és egy magas, cson­tos orosz nézett ki rá a szoba mélyéből egy cirádás tölgyfaasztal mögül. Belépett. Várta, hogy kérdezzék, de Petuhov csak intett, hogy mondja el, mi járatban van. Amíg előadta neki szándékát a magyar hadifoglyokkal, egyszer sem vette le róla nyugodt, barna szemét és közbeszólással sem zavarta Kiss Sándort. Csak akkor kezdte csóválni a fejét, amikor mindent megértett. Felállt az asztal mögül, széket fo­gott s a magyar hadifogoly mellé ült. — Minek nekünk kétszáz olyan ember, aki­nek se puskája, se lábbelije — mondta élénken. — Nekünk harcosok kellenek. Hirtelen megint felállt. — Ha nem tudja mit, Kiss elvtárs... Közelebb hajolt is suttogva mondta el, hogy szerinte mégis mit kellene tenni. Kiss Sándornak tágra meredt a szeme az ötlet merészségétől és rögtön bosszankodott is magában, hogy ez neki is eszébe juthatott vol­na. De azért rendkívül tetszett neki a dolog és derűsen pislogott a borostás Petuhovra. — Rendben van — mondta és megrázta a feléje nyújtott kezet. Már indu­­lt kifelé, amikor felötlött ben­ I­­dl INIUUN­ ne, hogy a vállalkozásba könnyen beletörhet a bicskája. Hiszen nem bolsevikok az ő emberei. Azután mégis olyan gondolata jött, hogy tőle függ minden. A ka­tona vakon teljesít mindenféle parancsot. Az iskoláig alig egy kilométernyi volt az út. Kiss Sándor ezt úgy tette meg, hogy nem látott semmit azon az elképzelt jeleneten kívül, amikor megjön KolAak fennhéjázó hadnagyocs­kája. Kiokoskodta aprólékosan a tervet és mire az iskolához irt, úgy érezte, muszáj sikerülni a dolognak. Nem volt sok ideje, ezért mindjárt magához intett az udvaron két olyan embert, akiknek nagyjából már ismerte az elvét. Cigarettacsut­kák után kotorásztak az ereszcsorgásban, de azért készségesek voltak. — Mihelyt­t megkapjátok a puskát, rögtön felmentek a­­ szobámba és ott vártok készenlét­ben! — mondta nekik Kiss Sándor. Azok megörültek ennek, mint a gyerekek. Beesett arcukra kiült valami mosolyféle, hogy végre történik már valami, hála istennek. De már jöttek is a fehérek, összesen tizen­­­­két szánkóval vonultak be a kapun olyan lár­mával, mintha nem is lettek volna vörösök a városban. A kocsisok kiadósán abriktálták a nagysörényű, busafejű lovakat és káromkodtak. Látszott az egész viselkedésükön, hogy csak kénytelenségből katonáskodnak a hadnagy úr keze alatt. A foglyok megrohanták a szánkókat és han­gos öröm közben húzkodták lefelé róluk a pu­­fajkákat, meg a bakancsokat. Hirtelen boldog­ságukban nem is igen válogatták, kicsi-e, nagy-e, hanem csak bújtak bele, hogy ne fázzanak. Ellenben a fegyverekhez nem nyúlt senki. Kiss Sándornak el kellett kiáltania magát­ , — Puskát és tölténytáskát is! Alkam­ m­iatt mire “ szánkók ”ürültek. nik­UliyUUUll) a foglyok egymást lökdös­ték, forgatták, nézegették és cserélgették a sap­kákat meg mindent, aminek nem jó volt a mérete. Úgy örültek a meleg holminak, hogy Kiss Sándor elérkezettnek látta az időt a cse­lekvésre. Szemét­ rávillantotta a két kijelölt emberre, akik eltűntek az épületben, aztán odavágódott a hadnagy elébe. — Átveszem a parancsnokságot — harsogta katonásan. A kis hadnagyot váratlanul érintette ez, s önkéntelenül emelte szalutáléb­a a kezét: — Átadom a parancsnokságot. Vezényelje embereit a... — Zászlóalj sorakozó! — sietett a paranc­­csal Kiss Sándor, s érezte, hogy az izgalom egész testén végigpezsegteti a vérét. A foglyok, helyesebben most már ismét katonák, kissé idétlenül mozogtak a bő és tö­retlen holmikban, de azért összeálltak a sza­kaszok. Az arcokról azonban lehervadt az iménti jókedv, az emberek kezdték felmérni magukban, hogy mit jelent ismét lövészárokban hasalni, ölni és meghalni értelmetlenül. Kiss Sándor legalábbis azt olvasta ki a révedező szemekből, hogy senki nem akart a fehérek oldalán háborúzni. Most megszólította az elé­gedettségtől sugárzó Kolcsak-tisztet: — Hálával tartozom önnek! Fáradjon fel egy percre a szobámba. A többi már könnyen ment. Amint a nyalka hadnagyocska átlépte a küszöböt, kezét hátra­csavarták. Kiss Sándor visszalépett a verandára, ahonnan kiadta a parancsot, hogy a tizenkét fehérgárdistától is szedjék el a puskát. Azok meg mintha csak erre vártak volna, egyszerre lökték magasba a kezüket. A magyarok amikor meghallották, hogy nem a fehérekhez, hanem a bolsevikokhoz csatlakoznak, ismét nevetgélni kezdtek, évődve böködték egymás mellét, s mintha a mozdulatukban ez lett volna: látod, komám, ez mindjárt mát. S a zászlóalj kétszáznyolc puskával, teli töl­­ténytáskával, köpennyel, bakanccsal felvonult a kazányi várba. Kiss Sándor akinek elmondása alapján készült ez a kis elbeszélés, Szegeden, a Somogyi utca 12. szám alatt lakik. Szeretné, ha vöröskatona bajtársai, akikkel együtt küzdött Kolcsak bandája ellen a Szovjetunióban, életjelt adnának magukról. NAGY ISTVÁN Szombat, 1958. március 5S. OSz ismeretlen Tisza Megindul nagy folyónk rendszeres tudományos kutatása Eurázsia és Amerika majd minden nagyobb folyója mel­lett kutatóintézet van, mely­ben elméleti és gyakorlati szakemberek tanulmányoz­zák különböző szempontok szerint a folyót és a közvet­len folyómelléket. Indokolt-e ezeknek a kutatóintézetek­nek a léte? A művelt világ­ban erre már régóta határo­zott »»igen« a válasz. Gon­doljuk csak meg, hogy mi­lyen sok szállal kapcsolódik össze egy folyó és az a terü­let, amelyen keresztül fut. Keltett kincsek, megoldásra váró problémák Azon túl, hogy a folyók még ma is igen fontos köz­lekedési útvonalak, a folyók vize felbecsülhetetlen kincset jelent öntözésre használva. De a folyók­ partján szokták a vízvezetéki kutakat telepí­teni, a folyók szolgálnak nyári fürdőzésre, adnak le­hetőséget hatalmas tömegek csónaksportolására, a folyók fogadják magukba a telepü­lések, gyárak szennyvizét, hűtővizét, a folyók halainak még ma is van szerepük táp­lálkozásunkban. És így le­hetne ezt még elég hosszan folytatni. Könnyen érthető tehát, hogy a folyómellékek embe­rét érdekli a kérdés: milyen is az a folyóvíz, amit ilyen sokoldalúan hasznosít? Mi­lyen szabad szemmel nem is látható parányszervezetek él­nek benne, amelyek végső fokon, egy táplálékláncon ke­resztül a halak táplálékául szolgálnak? Milyen fokú a folyó »»öntisztulása«, azaz mi­­lyen mértékben szűnnek meg benne a beömlő szennyvizek káros hatásai? Milyen kór­okozók vannak a vízben! Milyen a víz kémiai összeté­tele, hogyan változik ez az évszakokkal, vízállással, hő­mérséklettel és hogyan hat ez az összetétel, beleértve a lebegő hordalékot, is, a fo­lyóvízben élő szervezetekre és az öntözött területekre? Milyen az árterek élővilága? Milyen a holtágak élővilága? Ilyen és hasonló problémák sokasága vetődik fel a fo­lyóvízzel kapcsolatban. És ezek a problémák megoldást, tudományos kikutatást vár­nak. Elmélet és gyakorlat Míg a magyar föld tudo­mányos felkutatottsága álta­lában igen jelentős szintet ért el, a két legnagyobb fo­­lyónkról, a Dunáról és a Ti­száról meglehetősen hézago­sak tudományos ismereteink. Ha az előbb felsorolt kérdé­sek bármelyike vetődik is fel a Tiszával kapcsolatban, ar­ra bizony egyetlen szakem­ber sem tud kielégítő, meg­nyugtató választ adni. A Ti­sza alapos tudományos meg­ismerése hazánk tudományos megismerésének egy feltűnő hézagát töltené be és az el­méleti eredmények egyben biztos alapot adnának a gya­korlat emberének a folyóval kapcsolatos praktikus kérdé­sek megoldására. Ez a felis­merés vezette a Magyar Tu­dományos Akadémiát akkor, amikor elhatározta, hogy hazai folyókutatást és ezen belül a Duna és a Tisza ku­tatását fokozott támogatás­ban részesíti. Eredményes expedíciók A tiszakutatás egyes rész­területein már az elmúlt években is értékes, eredmé­nyes kutatómunka folyt. Az egyénileg végzett kutatáso­kon kívül különösen jelentős volt az a két »expedíció«, az a két kollektív kutatóért, amit a legkiválóbb vízi szak­emberek egész gárdája tett meg 1956 és 1957 nyarán a Tiszán, mozgó laboratórium­nak berendezett tanyahajón. Ezek az utak — amelyről annak idején a Délmagyar­­ország is beszámolt — a víz­ügyi hatóságok lelkes, a tu­­domány érdekeit szolgáló tá­mogatása révén valósultak meg. Kitűnt azonban, hogy sem az egyéni kutatások, sem az ilyen kollektív gyűj­­tőutak nem hoznak kielégítő eredményt, ha a különböző tudományos munkák nincse­nek koordinálva. Ezért a Magyar Tudományos Akadé­mia — a vízi kutatással fog­­lalkozó szakemberek javasla­tát jóváhagyva — Tiszaku­­tató Bizottságot nevezett ki, amelynek az a feladata, hogy a Tiszára vonatkozó tudomá­nyos kutatómunkát szervez­ze, összefogja és irányítsa. Elsősorban , a biológiai és eh­hez kapcsolódó kutatómun­káról van itt szó. A Tiszaku­­tató Bizottság tagjai szegedi tudósok, s a tiszakutatásnak Szeged lesz a központja, mint a Tisza »­fővárosa«. Mag­er Tiszakutató Állomás terve A Tiszakutató Bizottság tagjai: dr. Kolosváry Gábor egyetemi tanár, elnök; dr. Megyeri János főiskolai ta­nár, elnökhelyettes; dr. Uherkovich Gábor akadé­miai kutató, titkár: dr. Be­­retzk Péter ornitológus ku­tató és dr. Horváth Andor zoológus kutató. A Tiszaku­tató Bizottságnak egyik fon­­tos feladata, hogy a Magyar Tudományos Akadémia dön­tése alapján és a helyi in­tézmények közül különösen a Tudományegyetem támo­gatásával létrehozza, majd a továbbiakban egyre inkább kifejlessze a Magyar Tisza­kutató Állomást. Ennek lét­rehozásához és további fej­lesztéséhez az Akadémia je­­lentős anyagi támogatást he­lyezett kilátásba, illetve már­is nyújtja e támogatást. Az ugyancsak most létesülő Du­­nakutató Állomás létrehozá­sához az akadémiai támoga­tás mellé igen jelentős tá­mogatást nyújt a Művelő­désügyi Minisztérium és a Budapesti Tudományegye­tem. Bizton remélhetjük, hogy a Szegedi Tudomány­­egyetem is felismeri a tisza­kutatás országos jelentősé­gét és azt, hogy milyen meg­tisztelő feladat számára, ha ehhez a jelentős kutatómun­kához erkölcsi és anyagi tá­mogatást nyújt. Az eddigi igen kedvező tapasztalatok feljogosítanak arra a re­ményre, hogy a szegedi Mó­ra Ferenc Múzeum kutatói és szegedi középiskolai ta­nár-kutatók, valamint az or­­szág más városaiban élő lel­kes szakemberek a jövőben is eredményesen veszik ki részüket a tiszakutatásból. Remélhetjük, hogy népköz­­társaságunk tudománytámo­gató politikája az elkövetkező években a tiszakutatásban is meg fogja hozni gyümöl­csét: a szívünkhöz legköze­lebb álló magyar folyó, a mi szép Tiszánk a szakemberek lelkes munkája révén a leg­jobban megismert hazai vi­zek sorába lép. >

Next