Délmagyarország, 1990. március (80. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-01 / 51. szám

1990. március 1., csütörtök Óvodatörténet, mely már nem „ügy” Szegeden 59 tanácsi fenntartású és 11 üzemi óvoda működik. Ez utób­biak meglehetősen nagy veszélyben vannak; a fenn­tartó vállalatok gazdasági kényszerűségekre hivat­kozva sorra felszámolják gyermekneveldéiket. Ez lett volna a sorsa a Ke­rnel utcai szövetkezeti óvodának is, ám, hogy mégse így történt, nos, ez valószínűleg egészen rend­hagyó történet a várható többivel szemben. Ezért mondja Szögi Béláné, a városi tanács művelődési osztályának óvoda-főelő­adója megnyugtató mo­sollyal: „ez az ügy már nem ügy". Ám, de törté­net mindenképpen. Tanul­ságaival, fordulataival. Ezért érdemes közreadni, mit mond a művelődés­­ügyi osztály Nem a tanácsot említet­tük az alcímben — joggal. Ez a későbbiekben megvi­­lágosul. Kedd reggel van te­hát, 9 óra előtt, megérke­zett a hidegfront, hidegre pöttyözi a csapkodó eső a város „első” házát. Szögi Béláné elmondja a Széche­nyi térről érzékelhetőket. Működik tehát a Kernel ut­ca 6. szám alatt egy óvoda a hetvenes évek végétől. Építője, tulajdonosa, fenn­tartója a szomszédos Ruhá­zati Szövetkezet, melynek elnöke 1988 őszén kéri a ta­nácsot, vegye át a létesít­mény üzemeltetését. De csak azt. A tulajdonjogot termé­szetesen nem. A tanács 1989. január 1-jével ezt megteszi. Fizeti a személyzetet, az óvoda építésének fenntartá­si költségeit, s mint annak előtte, szakmai kompetenci­át, s felügyeletet gyakorol. Csakhogy a szerződés tar­talmazott egy olyan kitételt is, miszerint 1989. december végi határidővel a felek visszatérnek a szövetkezet által évek óta bérelt, két másik ingatlan jogállására. A jogi tisztázás annyit je­lentene, hogy az 1988-ban négy és fél millióra fölbe­­csült óvoda épülete a tanács tulajdonába kerülhet az imént említett két bérle­mény átengedése fejében. A dolog egyszerű: üzlet kínál­ja magát: valamit valami­ért. (Megjegyezzük, eköz­ben mintegy 70 kisgyermek kockázik és babázik a Ke­rnel utca 6.-ban, s csakúgy, mint az ő szüleik, az óvo­dai személyzet sem tud az átengedés feltételeiről és hátteréről.) A tanács végül is nem tartja be a 89-es év végére kijelölt tárgyalási határ­időt, miközben rosszhisze­mű bérlőséggel vádolja a szövetkezetét. (Ezt majd Bors Győző, a szövetkezet elnöke mondja.) Így tehát nem csoda, hogy az elnöktől február 12-én levelet kap: üzemének gazdasági problé­máit csak az óvodaépület felhasználásával tudja meg­oldani, ezért az épületet 1990. szeptember 1-jétől gaz­dasági használatra vissza­kéri. Eme mozdulatot a labda­rúgásnak elnevezett társas­játékban testeseinek hívják. Hogy miért testesei Bors Győző levele, nemsokára ki­derül, miként az is, nem egy, de kétfelé szól. Vall­juk meg, igen hatásosan és eredményesen. A szülők és az óvodasze­mélyzet február 20-án ér­tesülnek arról, hogy az óvo­da megszűnik. Levélben. Még aznap válaszlevél fo­galmazódik mintegy 50 alá­írással Bors úrhoz, a ta­nácshoz, látogatnának el a szülői munkaközösség feb­ruár 27-i gyűlésére, hol megvilágítanák az óvodafel­számolás sötét okait. Ezen szülői értekezleten tudjuk meg tehát, mi is az elnök álláspontja, örül a hívó levélnek, egy­ben sajnálja, hogy az előb­bi szülői értekezletre nem kapott invitálást. A fel­épült óvoda falait, s játékait mintegy száz „szövetkezeti” gyermek koptatta az „ősidő­ben". Jelenleg már csak 13 teszi ezt, több mint öt­ven egyéb társával egye­temben. A szövetkezet két éve került abba a gazdasági helyzetbe, hogy nem volt ké­pes tovább fenntartani gyer­­mekneveldéjét. Azonban az épület az akkor még leg­modernebb nyugatnémet ter­vek alapján készült, a Ke­rnel utca 6-ot másra, mint óvodára nemigen lehetett volna használni. Emlék­szünk még a február 12-én kelt tanácshoz címzett le­vélre? Megvan tehát a test­eset magyarázata, Bors úr ki is mondja, célja nem volt egyéb, mint egy év hu­zavonája után a mindent el­rendező tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a tanácsot. S jön. A szülői értekezlet előtt egy röpke nappal, vagyis e hét még meleg hétfőjén Ma­­tusik Sándor, művelődési osztályvezető és Bors Győző elnök kölcsönös megelége­déssel állt fel a tárgyalóasz­taltól. Az eredmény meg­nyugtatóan hangzik: az óvo­da a tanácsé, a Szél és Rá­kóczi utcai bérlemények immáron a szövetkezeté. Az „üzlet” megköttetett. A tör­ténet végére mindazonáltal a márciusi vb-ülés várha­tó jóváhagyása teszi a pon­tot. Ezek után akár el is en­gedhetnénk a cselekmény „édesen” végződő fonalát. Mégse tesszük. Mert ugye, arról még nem volt szó, mit szól mindehhez a szülő, ez ügy kétségtelenül leg­kiszolgáltatottabb szereplő­je. Először is örül, s meg­köszöni, hogy megmarad gyermeke óvodája. Ugyan­akkor bizonytalan, mert érzi kiszolgáltatottságát, hi­szen ki tudja, hogyan ala­kult volna ez a végül is jól végződött ügy, ha nem fogalmaz például leveleket, ha nem ír alá ... Ugyan mi történik, ha a szülői közös­ség nem védi ilyen hatá­rozottan önnön és gyerme­kei érdekeit? Az egyik szü­lő meg is kérdezte, vajon mire költi az állam az adót, ha egy óvoda létét ilyen könnyedén kétségbe lehet vonni gazdasági megfontolá­sokra hivatkozva. Bors Győző mellesleg úgy mondja, hogy az egy év alatt egyszerűen lehetetlen volt tárgyalni a tanáccsal, mert azt megbénította a belső hatalmi harc, a kívül­ről érkező támadássorozat és a bürokratikus ügyin­tézés. Korrekt kapcsolatát a művelődési osztállyal­­, mi­ként ezt Szögi Béláné több­ször hangsúlyozza az est fo­lyamán — mindenesetre megerősíti. Nem a bizony­talan helyzetű tanácsi ve­zetéssel, hanem a művelődé­si osztállyal! Egyébiránt e történetben mindenki azt hangoztatta, hogy akarja,­­ szeretné az óvodát. A távolról szemlélő­­dőnek azonban az a benyo­mása támad, igazából csak a kétségbeesett gyorsaság­gal cselekedő szülők — a testeset hatása! — álltak feladatuk magaslatán. Darvasi László 3 A pénzünkért versenyeznek Mibe fektessem? Tényleg, mibe fektessem? Ha idézhetek egy bank-ve­­zérig­azgatót, akkor valutá­ba. No és természetesen jó helyen fekvő ingatlanba, műkincsekbe... De marad­junk most a forintnál, mert egyhetes, néhány hónapos befektetés esetén ez a leg­kevésbé bonyolult. És a pénzünkért még versenyez­nek, egymásra is licitálnak a pénzintézetek! Érdemes válogatni közöttük, hiszen lassan búcsút mondhatunk a 20 százalék alatti éves inflációnak, s így nem mindegy, hol — főleg men­­nyit — kamatozik a pén­zünk. Pozitív reálkamatról — inflációt meghaladó hoza­­dékról — nem nagyon ál­modhatunk, ilyennel csak nagyon ritkán, és akkor nagyon rövid ideig dicse­kedhetett a magyar pénz­ügypolitika. Ha már nem nyerhetünk, legalább pró­báljuk meg a veszteséget minimalizálni. Tíz pénzintézetet kértünk meg, ajánlja legkedvezőbb kamatozású, egyhetes, egy hónapos ... egyéves befek­tetési formáit. Gyakorlati­lag nem tettünk mást, mint amit egy ügyfél is megte­het, ha van ideje körbejár­ni, illetve körbetelefonálni a bankokat. Az egyszerűség kedvéért magánszemély 100 ezer forintjára számoltuk ki a nettó, adómentes hoza­­dékot, forintban. Nézzük a táblázatot. Egy­hetes lekötési idő nettó ho­­zadékában még nincs akko­ra különbség, hogy érdemes lenne néhány buszmegálló­val arrébb menni. Ennyi időt, talán csak­ a közeljö­vőben . házat, n­agyértékű nyugati autót forintért vá­sárlóknak érdemes „befek­tetni”. Egymillió forintra már egy-két heti átlagke­resetnek megfelelő összeget fizetnek, s az sem mellékes, hogy nem a lepedők mö­gött, hanem a páncélszek­rényben fekszik a pénz. Egy hónapra már kisebb összeget is érdemes elhe­lyezni, kiutalásra várakoz­va, ezreket is kamatozhat például a gépkocsi vétel­árának hátraléka. Nagy­­értékű ingatlanra várva ugyanaz már tízezrekben mérhető. Az egy hónapos „sort” az OTP és az Agrobank veze­ti, fej-fej mellett, a másik négy pénzintézet ajánlata közel egyforma. Negyedéves lekötésnél már érdemes autózni valamelyest, hiszen százezres betétnél is 1800 forint különbség van a leg­kedvezőbb, illetve a kevés­bé jövedelmező formák kö­zött. Hat hónapnál 4 ezer 300, kilencnél már 6 ezer 400 forint az eltérés a két szélső érték között. A meglehetősen nagy kü­lönbség egyik oka, hogy a Postabank egy éven belül csak a 14 százalékos kama­tozású, látra szóló betéti formát kínálja a befekte­tőknek, ugyanakkor az Ag­robank kiugróan magas ka­matot tud fizetni árfolyam­garanciás kötvényére. Az egyéves lekötés már össze­rázza valamelyest a me­zőnyt, a legkedvezőbb és a kevésbé jövedelmező forma különbsége mindössze 4 ezer 600 forint. Általánosnak tekinthető, hogy a kisbankok — Agro­bank, Dunabank — vezetik a mezőnyt, és a nagyobb pénzintézetek zárják azt. Ez azért is meggondolásra érdemes, mert ma már nincs a betétekre állami garancia — anélkül, hogy ellenreklámot csinálnék —, ha egy bank „hanyatt esik”, az ügyfél futhat a pénze után. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a kisbankok hama­rabb jelentenek csődöt, mint a nagyobbak... Az is vitathatatlan tény, hogy a nagyobb szervezetek reagá­lása általában rugalmatla­nabb. Miből él egy bank? Na­gyon leegyszerűsítve abból, hogy 100 ezer forintért a betétesnek kamatként egy évre ad mondjuk 21 ezer forintot, ő viszont legalább 25-26, esetenként akár 30 ezret is kér ugyanennyi időre a hitelfelvevőtől. Ez magyarul azt jelenti, hogy a betétesnek bőkezűen fizető bankoknál a hitel is drá­gább valamelyest. Kovács András 100 000 Ft adómentes hozadéki _________[~(ar h<StI lip hónap) 3 hónap £ hónap 9 hónap 12 hónap lia só­bank * • 3 8oo 8 3oo 13 5»» 19 ooo Poata­bs nk 510 1 2oo 3 5oo 7 ooo lo 5oo 2o Boo 32o 1 2oo 4 4oo 6 Ooo 13 2oo 2o ooo AgJQo hank * 3 5»0 5 3oo 11 3oo 16 9oo 23 6oo 072 34o 15oo 4 5oo 9 2oo 14 4oo 19 2oo _ _ ■ ' T astiv* 31o 1 2oo 4 4oo 9 Zoo 14 4oo 2o ooo Duna­hank 31o 1 2oo 4 8oo lo ooo -_________­OXHB - - 4 Boo 9 Boo 14 5oo 2o ooo Jó kezdeményezés... A Délmagyarország feb­ruár 24-i számában „Han­gulat, félidőben” címmel jól sikerült, valóban ,hangula­tos­ összeállítást közöl a pártok kampányáról. Sulyok Erzsébet írása megfelel az SZDSZ azon törekvésének , amire a beszélgetésen képviselője utalt, s amivel mi így egyetértünk —, „hogy a választókat tiszteljük meg azáltal, hogy színes, felsza­badult, jókedvű és ügyes kampányt csináljunk.” Hi­szen a görcsöket oldani kell, semmi szükség nincs a meg­levő valós félelmek szándé­kos eltúlozására. Tiszteletet parancsoló volt a Magyar Néppárt képviselő­jének az a valóban toleráns véleménye, amelyben elége­dettségét fejezte ki a sajtó munkáját illetően. Úgy tart­juk, mindnyájunknak tudo­másul kell venni, hogy az „újságírók ösztönszerűen is rangsorolnak, nem titkolhat­ják rokonszenveiket.” Em­berek! Nincsen öröm üröm nél­kül! Bántónak tartjuk, de legalább­is elbizonytalanít minket Sulyok Erzsébet új­ságíró egy mondata: „A pár­tokkal kötött egyezség alá­írásakor valóban nem volt jelen az MSZP képviselője, mert — tudomásom szerint — abban a kiváltságban ré­szesült,­ hogy a szerkesztők külön megbeszélték vele.” E konkrét el (ki) szólásra néppárti versenytársunk fenti megállapítása nem biz­tos, hogy vonatkozik. Sulyok Erzsébet „tudomása" a jelen esetben nem fedi az igazsá­got. Az MSZP képviselője nem részesült abban a ki­váltságban, hogy a szerkesz­tőkkel a tanácskozás előtt a színfalak mögött tárgyaljon, nem is igényelte, de szere­tten volna részt venni a töb­bi párttal a megállapodás kialakításában. Szocialista Párt Választási Irodája, Szeged Lakunk: állandóan, ideiglenesen, ott ahol. Fe­déllel fejünk fölött. Aki­nek nem jut, az hajlékta­lan, csöves ... nem soro­lom a lehetséges jelzők otrombább változatait.­­Lakunk: bérlakások­ban, börtöncellában, al­bérletekben, villában, szo­ciális otthonokban, ma­gán- (esetleg kertes­ ház­ban, putriban, vasútállo­máson ... Laknánk: szebben, kom­fortosabban, tágasabban (kertesben), belvárosi­ban vagy ellenkezőleg, nyugodtabb helyen; má­sutt és másként... Ennek érdekében gyűj­tünk, kuporgatunk, félre — bankba, zsebre, rész­vénybe — tesszük azt a pénzt amit mások helyet­tünk is — jobb híján — lakásba fektetnek. Laknánk tehát (miért is ne?) más lakásban: ön­állóban — nem a szülők, gyermekek, nagyszülők, anyások és befogadó roko­nok nyakán, külön-külön, amúgy városiasan. Igé­nyeink vannak hát, s azokhoz való forintos nyomtatványaink százas bélyegekkel, és a szeren­csésebbeknek protekció­juk, az optimistáknak hi­te, a türelmeseknek kötél­ből idegzete, az elszántak­nak indulata. Ezzel szemben nincs elegendő lakás, működő lakáspiac, mint ahogy nincs értelme annak, hogy mégis százszám álljanak üresen lakatlan lakások országszerte, melyek ki­utalhatók, eladhatók. * A. Jánosné és családja úgy gondolta, ha nem mű­ködik a rendszer, nem ve­szi azt figyelembe, s fel­rúgta a korábban rögzített, máig (és ki tudja, med­dig?) érvényes lakáshoz jutási játékszabályokat. Beköltözött egy olyan ki­lencedik emeleti, gazdát­lan két és fél szobás BKV- gondozású lakásba, mely 2 éve üresen várt új lakó­ra. A. Jánosné héttagú csa­ládja eredetileg orosházi, de minden vágyuk a sze­gedivé válás. Ide köti őket munkahelyük, és az itt szerzett tisztes keresetük. "Havi 50 ezer forintból gazdálkodnak. 'Nyolc hó­napja még albérlőként él­tek a fölöttük levő lakás­ban. A főbérlő rendes volt bejelentkezhettek hozzá állandóra, így má­jusban beadhatták a la­kásigénylést Mikor megtudták, hogy az alattuk lévő lakás — ki tudja, miért — lakatlan, beléjük bújt az ördög, és volt lakás, nem tudtak ellenállni a kísértésnek: feltörték az üres lakást, majd beci­pel­­ték bútoraikat, szépen be­rendezkedtek. Ettől kezdve, mint a nagyvárosi népmese mos­toha gyermekei, lakbért, rezsit, az előző tulaj hát­ralékait szépen fizetve, 8 hónapig boldogan éltek, míg az így szerzett új címre váratlanul tanácsi felszólítás érkezett: 15 na­pon belül keressenek új szálláshelyet, és adják le a lakás kulcsait, külön­ben kilakoltatás vár rá­juk. Nem értették a dolgot — mi a gond, mi a baj —, merthogy egy hónapja rendesen, mint mások­nak, nekik is megemelték a két és fél szoba össz­komfort bérleti díját, és azt is rendesen befizették. Abban a hitben éltek: a tanács belátta hibáját, s önkényes lakásfoglalásuk megfelelő súllyal bírt a pótlólagos lakáskiutalás kikényszerítéséhez. Té­vedtek. Az átmeneti idill, mint azelőtt az üresen adminisztrá­ciós gikszer lehetett Mire a felszólítás határ­ideje kitelt, megjelentek a népszerűtlen —, s mint kiderült: hiábavaló fel­adatot ellátó­k­ hurcol­­kodók a tanácsiak két rendőr kíséretében. Mind­annyian utálták, amit csi­náltak. Néhány óra eltel­tével kipakoltak­ A. Já­nosné családjának összes ingóságát az utcára. A dolguk végeztével tá­vozó kilakoltatók —, s ve­lük a rend őre is — mél­tatlankodtak; egyrészt ők sem értették a lakáskiuta­lás rejtélyeit, évek óta la­kásra várva, másrészt tud­ták, feleslegesen strapál­­ták magukat... A­ János­né megmondta: ha elmen­nek, lemegy a kocsmába, és megfizet néhány min­denre vállalkozót, s még aznap visszaköltözik. •A tanácsi ember erre vállát vo­no­gattá, ő nem tehet semmiről, neki ez a kötelessége. Az adminiszt­rációs idő elteltével — úgy­­ két hónap múlva — ismét jönnek, s újrakezdik... A. Jánosné héttagú csa­ládjába belebújt az ördög. Nehéz lesz onnan kiűzni. Varga Iván

Next