Délvilág, 1991. szeptember (48. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-07 / 210. szám
01$ téc* a temesvárban A különös fesztivál gondolata a fiatal képzőművészektől eredt. Ők kívánták azt, hogy e teljesen megbomlott értékrendű világban az egyetlen tiszta forráshoz, a Temesvári forradalom szelleméhez nyúljanak vissza. Ezért természetesen adódott a helyszín is — a világhírűvé vált Opera tér. És a remény, hogy az újat akarás szelleme Temesvár lakosaiban is visszhangra talál, úgy tűnik, nem volt hiábavaló, hiszen még temesvári méretekben is rekord közönség vett részt az újszerű akcióban, hapeningekben. Nemcsak a civilek, de bizony a rendőrök is odacsődültek csodát látni. S ha már ott voltak, a bátrabbak nem állották meg, hogy bele ne kapcsolódjanak a közös élményalkotás folyamatába. Volt minden. Hagyományos képzőművészeti tárlat a Helios Galériában és a Képzőművészeti Múzeum átalakítás alatt levő raktáraiban, utcai játékok, felvonulások, helyszínen alkotott tárgyak, installációk és sok minden egyéb. Dzsessz, dobszólók — a valaha képzőművészeti hallgató ma világhírű dzsesszdobos Gondi Jenő jóvoltából —, szakmai vita és baráti ismerkedés. No és persze, a kapitalizálódás jeleként, először jelentek meg a műpártolók és műgyűjtők. Hiszen az igazi nagy képzőművészeti üzletek ilyenkor, fiatalkorban köttetnek. Mindenki ismeri a Montmartre kocsmárosai meggazdagodásának sztoriját. És mindenki szeretné felfedezni a jövő Picassóit... Kazinczy Gábor képzőművészt és műkritikust ezúttal a Művelődési Felügyelőség képviselőjeként kerestük fel s kérdeztük meg a rendezvény szervezésének kérdéseiről. — Az egész akciósorozat neve a Megnevezhetetlen állapot és a szervezés oroszlánrésze is egy fiatal képzőművészcsoport munkája. Nevük, a Fehér 16, egyaránt utal a számukra — ugyanis tizenhatan vannak —, s az elveikre. Ők ahhoz a generációhoz tartoznak, akik tiszta lappal indulnak. Nem kellett egyelőre semmilyen kompromisszumot megkötniük. Hacsak nem a hallgatásét. — Mivel járult hozzá a Művelődési Felügyelőség az akcióhoz? — Elsősorban a termekkel, valamint a kiállítások katalógusa nyomdai költsége előállításában való segédkezével. Mi elsősorban tehát szponzorizáltunk, s összehangoltuk a munkát, részt vettünk a szakmai szervezésben. .— Hány képzőművész vett részt az akción? — Mintegy másfélszázan. Pontos adat azért nincs, mert sokan létszám felett jöttek el, nem kértek szállást, barátoknál húzták meg magukat, s így, hacsak nem ismertem őket, bizony sokuk jelenlétét nehéz volt megállapítani. De hát nem is ez a fontos. — Végig a nagyon fiatalok fesztiváljáról beszélnek, de bizony láttam nem csupán a te kitűnő munkáidat, de több más kitűnő képzőművész munkáit is. Ti hogy kerültetek bele ebbe a válogatásba? — Nem mi zsűriztük bele magunkat. Romul Nujiu, Stefan Cäläräan vagy Suzana Antunariu munkáit a fiatalok akarták. Ők választottak minket, valószínűleg azért, mert a mi törekvéseinkben az elődöket tisztelik, azt a hagyományt, amelyet elfogadnak. De ez nem csupán Temesvár esetében volt így. A kolozsváriak például magukkal hozták a képzőművészeti főiskola rektorának, Nica Ioachimnak a munkáit, de Savu Cheptea amatőrnek a képeit is, aki orvos létére rendkívül érdekes kísérletezőként ismert évtizedek óta a képzőművészet kedvelőinek táborában. — Rengetek munka és név kavargott ezekben a napokban Temesváron. Arra szeretnélek megkérni, hogy emelj ki néhányat közülük. Olyat, akik számodra, mint műkritikusra hatást gyakoroltak. — Nagyon jó benyomást keltett a nagyváradi Újvárossy—Kerekes házaspár installációkkal és grafikákkal, Nádasán Ion és Carolina Banc politikai plakátjaival, Onucsán Miklós grafikai improvizációival, Gerendi Anikó tárgyrendezéseivel, a nagyváradi Gáina Dorel, aki két ajtón, amelyeket a földre helyezett, tengervíz csiszolta köveket és fadarabokat állított ki kiemelkedő költői megérzéssel. Volt aztán olyan munka is, ahol a meghökkentés volt a fő cél. Ilyen szempontból rendkívül izgalmas volt Izsai Zsolt marosvásárhelyi képzőművész installációja, amelyik az Én is Zoltán, te is Zoltán... címet viselte, az idősebb korosztályhoz tartozó bukaresti Ion Grigorescu bádoglemez installációja, amelyet a Dóm téren állított össze rozsdás pléhből, kerékpár- és kocsironcsokból, s a kompozíciójának ezt a címet adta: Az ország nem a szekusoké, a rendőröké és a kommunistáké... — Hogyan látod a képzőművészeti cselekvések viszonyát a kiállított művekhez az új generáció keretében? — Kétségtelen, hogy a mai képzőművészet egy exhibicionista korszakában van. A művész előtérbe tolja a maga személyét, gyakran a műve rovására. Vagy gyakran ahelyett. Ez a bohóckodó képzőművésztípusnak kedvez. Persze vannak ennek a kitárulkozásnak tragikus mellékhajtásai is. Például egyik tanárom Kádár Tibor ezt már évtizedekkel ezelőtt kitalálta, mikor Európa még nem is hallott róla. Ő ugyanis megrendezte művészien az öngyilkosságát. Mielőtt a kötelet a nyakába rakta volna, ugyanis artisztikus virágcsokrot helyezett el a lábánál, majd egy nagy üres képkeretet állított fel úgy, hogy a belépő ebben a keretben találja majd meg őt a virággal. A halottkém fotója volt egyben az ő utolsó nagy művészi produkciójának az igazolása is. Szerencsétlenségére akkor az ilyet nem volt szokásos közölni a sajtóban. Nyugaton világhírű lett volna. Míg Kazinczy Gábor az emlékeit idézi, én arra a menetre gondolok, amelyet a Vakok Parabolája néven rendeztek meg a képzőművészeti fesztivál keretében. A résztvevők szemét egy fehér szalaggal lekötötték, majd vak vezet világtalant alapon — elindult a tekergő emberkígyó az Opera térről a Dóm térre, keresztül a városon. A legheccesebb srácok még sötét napszemüveget is tettek fel a fehér kötés fölé. Hogy élethűen botladozzanak, vergődjenek és keressék az utat. A fehér szalag mögül ugyanis még ki lehetett látni valamelyest. S mivel a menet csak elért oda, ahova el akart jutni, ez biztató jel. Remélhetjük, hogy az útkeresés izgalmában legalább az élen haladók tudják, hogy merre kell menni. MANDICS GYÖRGY A rajztábla keresztje Temesvárt néhány napig a képzőművészeti forradalom tartotta lázban. Az emberek megfeledkeztek mindennapjaik nyomoráról, az elvetélt demokráciáról, helyette megkaphatták művészetté szublimálva mindezt, egy új, e tájakon sohasem látott provokatív művészi nyelven megfogalmazva. Amikor Bone Rudolf a hátára kötözött rajztáblával a barátai segítségével eljátszotta Krisztus szenvedéseit, láthattuk ugyanis a művészi átlényegülés folyamatát. Miként alakul a játék drámává. Miként válik a művész maga is szenvedő Krisztussá, aki keresztként cipeli tehetsége és kiválasztottsága bélyegét, a rajztáblát, hull ismételten a földre, rajzolják körül krétával teste körvonalait, s tiporják meg közben a beavatottak, s rúgnak bele a buliba éppen csak beállók, mert számukra jó dolog, ha egy ember az utcán fekszik és bele lehet rúgni... ------------------------------------------------------------------------------------- „Én is lettem földnek földje” A Budapesti Műemlékfelügyelőség adattárából került elő — egy újabb kutatás alkalmával — az egykori Temesvárra vonatkozó érdekes dokumentum. Egy török sírkő feliratáról van szó. Mint ismeretes, az igen hosszú ideig tartó oszmán uralom (1552—1716) na gyon kevés történelmi nyomot hagyott maga után. Hasonló a helyzet a török uralom alatt oly gyakori feliratok esetében, mivel azok az idők folyamán szinte kivétel nélkül elmosódtak. Az említett dokumentum szövege szerencsére kivételt képez, mivel még a múlt század végén találtak rá. Felfedezése után Szemih Rusztem, Ada-Kaleh egykori imámja, leolvasta a megfelelő szöveget és magyarra fordította. A feliratból kiderül, hogy a sírkövet 1698-ban állították fel, tehát a helyi oszmán uralom legutolsó szakaszából származik. E meghatározás nyilvánvalóan a keresztény időszámítás szerinti dátum, az eredetin azonban a mohamedán évszám szerepel. A sírkő magasságából és a csúcsán elhelyezett turbán jellegzetességéből megállapítható, hogy egy jelentős személyiség sírját díszítette. A felirat részletezi a tényt, hogy az említett Ismail aga a temesvári török helyőrségben tiszti rangban szolgált. Életkorát szokás szerint nem jelölték meg. Egykori keleti tradíció szerint az elhunyt lovas tiszti harci érdemeit a legfelsőbb fokon dicsőítették. Ellenfelei ugyanakkor messze leértékelték és „hitetlenek gyülevész hadának” minősítették. A temesvári török sirke felirata újabb értékes adatot szolgáltat a város történetére vonatkozóan. GLÜCK JENŐ történész - '• J.11 »UMohmii I.v*.da vvlaj • •• 1 arj |s taiijni ai j . ab jal -tjj’ «—J.nia italbca Toima » dwi. uga ! G/'oll Tnfc*g isra'.t ahány »la» d ha»xls r«n fan «lei« lop »ti. tal/t>ql í«tt tar,os.vc» ■tWiletlana^au’jl v«»» hattá "" ■Tcijo » get randa loot »’a r>eh oToailao hatalmú khuuFSv. Ff»»»t«m aharctoreimfohamVan 3 Mqjlf 3 moh au a » 3 ► '(Jeiysieíiia ai a» uava -jeveV vis» • íia ác«íam <uan fi»val «rsabent "a U ; ■ arhai.(», R kuíi«\«rn c%al •. ta'flnkvMavartiato e baxOVol aranyo» handaarja* Rajtolta. f.'unhkii.ilam A nyilvánvaló politikai zűrzavar és gazdasági összeomlás körülményei cseppet sem kedveznek az olyan vállalkozásoknak, mint amilyet nemrég sikerrel hoztak tető alá egy Arad megyei kisvárosban. A rosszul begombolt mellény egyik félrecsúszott sarka az a Kisjenő, amelyről sokan csak annyit tudnak, hogy félúton Arad és Nagyvárad között itt kell letérni a főútról a magyar határ, Gyulavarsánd felé. Erdőhegy-Kisjenő (románul: Chisineu Cris) az a kisváros, ahol hat évtizeden át élt és alkotott Olosz Lajos, az ügyvéd-költő. 1891-ben született, és mint annyi kor- és sorstársának, huszonévesen neki is újra kellett fogalmaznia önmagát egy gyökeresen megváltozott világban. Hogy ez sikerült neki, még nem indokolna ünnepi megemlékezést születésének századik évfordulóján. De hogy költőként is túl tudta élni a változást, hűséges tudott maradni vállalt etnikumához, az már talán igen. Bár a két világháború között több verseskötet jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, sohasem tudott igazán jelentős költővé válni. Nem a tudósító feladata a költői életmű megítélése, még kevésbé a harsány közönségsiker elmaradása okainak felderítése. Maradjunk talán annyiban, hogy a megemlékezés napján elhangzott beszédek visszatérő fordulata volt a „méltatlanul elfeledett" kifejezés. Vasárnap, augusztus 25-én a kisjenői református templomban Nagy László gyulai esperes a hűség fogalma köré építette az istentiszteletet, és kicsit jelképes az, hogy a száz éve született költőt idéző szavak után keresztelőre került sor. Csanádi János tanár Olosz Lajos életútját és költői pályáját bemutató beszéde után a Körösmente irodalmi kör tagjai adtak elő — illusztrációként — néhány verset. Ezután emléktáblát avattak annak a háznak a falán, amelyben közel hat évtizeden át élt és alkotott. Dr. P. Deák Emese így emlékezett a költőre: „Megemlékezünk egy kiváló emberről, egy igaz barátról, akit mindenki tisztelt és aki mindenkit tisztelt, rang, vagyon vagy nemzeti megkülönböztetés nélkül. Olyan ember volt, akinek ismeretségére büszkék lehetünk. Örömmel emlékezünk vissza beszélgetéseinkre, verseiről, festményeiről, családjáról. Örülök, hogy megélhettük azt az időt, amikor emléktáblát állítottunk a házára, ahol élt és alkotott.” A kétnyelvű emléktáblára koszorút helyezett az RMDSZ Arad megyei szervezete nevében Hosszú Zoltán szenátor. Albert Júlia, a kolozsvári magyar színház művésznője elmondta a Testvéri szó című verset. Újabb koszorúkat helyeztek el ezután a költő sírjánál, majd az ünnepség résztvevői a néhány kilométerre lévő szülőfaluba, Ágyára látogattak, ahol a szülőház falán is emléktáblát avattak (a tábla Deák Árpád marosvásárhelyi képzőművész alkotása), a helybéliek nevében dr. Hevessy József köszöntötte a megjelenteket, majd Dávid Gyula, az EMKE elnöke méltató szavai következtek: „Mély alázattal állunk itt, ezen a helyen, ahol száz évvel ezelőtt megszületett, s nem messze attól a helytől, amely hosszú élete legnagyobb részének ... tanúja volt (...) Ő oly korban született, amely a maga rendjét szilárdnak, erősnek érezte és tartotta, s a költőnek és nemzedékének meg kellett érnie összeomlását.” Az ágyai református templom volt a második istentisztelet és emlékműsor színhelye, majd a nap végén a zerindi Olosz Lajos irodalmi kör volt a házigazda. A délután folyamán Csanádi János tanárt kérdeztem: — Tanár úr, ezen a századik születésnapon mit kell jelentsen számunkra Olosz Lajos? — Olosz Lajos számunkra most, a huszadik század végén, a hűség jelképe. Hűség a tisztasághoz, hűség az emberséghez, hűség az övéihez, hűség a szülőföldhöz, hűség az emberekhez, hűség a népéhez. Olosz Lajos az a költő, aki 1931-ben elhallgatott. Alig írt harminchét éven keresztül néhány verset, de egyenes gerinccel vészelte át azokat az időket, amikor mások meghajoltak a láb túrta fövenyig és behódoltak a hatalomnak. — Kérem, szóljon néhány szót Olosz Lajosról, a költőről is. — Három kötete jelent meg; 1923-ban a Gladiátorarc, 1926-ban az Égő csolnakon, 1931-ben pedig a Barlanghomály. Már Sőni Pál is megállapította róla az Utunkban, hogy az erdélyi szimbolista szabad vers Olosz Lajos költészetében tetőzik. — Ön volt az, aki magára vállalta ennek a centenáriumi rendezvénysorozatnak a szervezésével járó fáradság nagy részét. Miért? — Úgy érzem, hogy őt egy kor eldugta tőlünk. Mi itt, a Kőrösvidéken felnőttünk, hogy egy szót sem tudtunk róla, leérettségiztünk, diplomát szereztünk és tulajdonképpen egykoron nem akadt egy magyartanár, valaki, aki felhívja a figyelmünket, hogy: Vigyázzatok, környezetetekben egy jeles, nagy költő, egy jeles egyéniség él. Úgy éreztem, hogy mi adósai vagyunk. Ezt az adósságot próbáljuk törleszteni azáltal, hogy megpróbáljuk őt megmutatni, megismertetni, magunkévá tenni. A méltató beszédekben többször hangzott el az is, hogy kora előtt járt a költő. A „Testvéri szó” ma is megszívlelendő intése: „Évszázados törvények titkain merengve igazságnak hirdetni, / hogy aki nem szabadul a gyűlölettől, az önmagának is esküdt ellene. / Ez a föld neked is édesanyád, nekem is. / Én is szeretem örök szerelemmel, te is. / Bocsássuk meg egymásnak igaz bűnbánattal, / amit a századok folyamán vétkeztünk egymás ellen / és öleljük meg egymást becsületesen / igazságban és testvéri szeretetben.” ALBERT DÉNES költő és vidéke Olosz Lajos-centenárium Kisjenőn CENTENÁRIUM ÁGYA 1931 SZOMBAT, 1991. SZEPTEMBER 7. 5