Délvilág, 1992. március (49. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-28 / 75. szám

deai^MmlI^d kMLvi^i L Y UlDvJ k Az átlagnéző átlag tévéje Többet nyomogatjuk a gombot Tudja ön, kedves olvasó, mennyi időt tölt naponta a televíziókészüléke előtt? Valószínűleg soha nem számolta össze a perceket. Nos, készségesen a segítségére vagyok, valamivel többet, mint két órát. S hogy én honnan tudom? Természetesen tudományosnak mondható vizsgálatok alapján. Ez utóbbi adatot például Hankiss Elemér úr, a Magyar Televízió elnöke - legalábbis, amikor e sorokat írom, még elnöke, de ez hazai tájainkon semmi biztosítékot sem jelent, akár a közeli jövőre nézve -, sok más, a televízióra vonatkozó adattal együtt, az év elején bocsátotta az érdeklődők rendel­kezésére. A pontos adat egyébként: 1987-ben heti 14.9 óra, ami a rákövetkező években egy kicsit még emelkedett, egészen a 15.3-es csúcsig, ami azután 1991-ben kerek 15 órára esett vissza.­­- Nem igaz - mondják most önök -, alig ülök mostanában a készülék előtt, jó, ha valamelyik híradót megnézem. A gyerek persze lehet, hogy napi 3-4 órát is ott mereszti a szemét, alig tudjuk időben ágyba parancsolni. Hát ez az, ilyen az átlag. Az egyes személyiségre csak a legritkábban azonosítható átlag, de hát aki műsort szerkeszt, tervez, annak tudni kell az átlagot. S hogy ez a heti kétórás átlag sok, vagy kevés? Európai, vagy különösen amerikai összevetésekben ez inkább kevés, és csak remélni lehet, hogy túlzott méretekben nem is növekszik meg, hiszen kell(ene) az idő az olvasásra, a beszélgetésre, a kikapcsolódást biztosító cselekvésre, vagy éppen az alvásra. Ezzel szemben ugrásra készen állnak a magyar vállalkozók, még inkább a nagy külföldi társaságok, hogy meg­indítsák a maguk kereskedelmi adóit. Csak arra várnak, hogy a Parlament meghozza a médiatörvényt, és ezzel egyben feloldja a sugárzásra hasz­nálható frekvenciák bérbeadásának átmeneti - már több mint másfél éves - tilalmát. Mégis azt hiszem, hogy a keres­kedelmi televíziózás előtt kitáruló kapukon nem nyomulnak be olyan cégek, amelyek le tudnák söpörni a pályáról a két hivatalos csatornát. (Pedig az olasz Berlusconinak ebben kétségtelenül vannak már itáliai tapasztalatai, s a hírek szerint az elsők között szeretne jelen lenni a magyar médiapiacon.) Miért gondolom mégis, hogy nem lesz olyan földcsuszamlás, mint némely európai országban volt, amikor a kereskedelmi csatornák megjelentek? Lehet persze, hogy néhány ismert televíziós személyiség eltűnik az állami adók műsorából. Nagy kár értük, különösen, hogy ha olyan csatornát választanak, amelyik csak korlátozott területi engedéllyel rendelkezik, a tervezett médiatörvény ugyanis ilyen korlátokat előírhat. Ám jönnek új arcok, új személyiségek. Nézzük most a másik oldaláról a kérdést: mit tud adni különbez, mást egy kereskedelmi csatorna, mint az eddigiek? Mindenekelőtt több és jobb filmet várnának tőlük. Több film minden bizonnyal lesz is, de hogy jobb is? Alig hiszem. Aki rendszeresen nézi az égi csatornákat, ahol aztán éjjel­nappal filmet lehet látni, tapasztalhatja, hogy jó, új film elég kevés van. Legfeljebb a régi jobbakat lehet többször ismételni. Igen, de a szórakoztató műsorok! Azt hiszem, ezektől sem várhatunk túl sokat. Az a fajta csillogó-villogó, leginkább egy éjszakai mulató revü­­műsorára emlékeztető show, ami a világ sok országában műsorcse­megének számít, a mi közönségünk körében nem olyan népszerű. Mintha mifelénk „esztrád” néven egy kissé lejáratta volna magát, még ha az esztrád és egy valódi show között fényévnyi is a távolság, nagy vissz­hangra mifelénk az ilyen produkciók csak akkor számíthatnak, ha világ­sztárokat (valódiakat, és nem annak kikiáltottakat) tud felvonultatni. Ha egy ilyen programot tud produkálni valamelyik kereskedelmi adó, akkor persze - abban az egy-másfél órában - nyert ügye van. Egyébként alig. Merthogy állami csatornán tippelünk-e majd arra, ki hányat gurít a tekepályán, hány torpedóval süllyeszti el a nyereményt hozó hajót, hány kilo­méterre utazhat valaki, ha az összes kérdésre jól felel, vagy kereskedelmi adókon, annak megint csak nincs különleges vonzereje. Marad még persze az úgynevezett saját gyártású műsor, hazai „anyagokból” de hát Haumann Péter, a Markos-Nádas-duó, a Dolly Roll, a műsorvezető Antal Imre éppen olyan jó lehet (adott esetben éppen olyan gyenge) az állami adón, mint a kereskedelmin. Mi várható mégis? Azt hiszem, elsősorban csupán annyi, hogy többet nyomogatjuk majd a csatornaváltó gombját, hátha a másikon valami jobb van. Elfeledjük Murphy törvényét, amely szerint: mindig azt hisszük, hogy a másik forgalmi sávban folyamatosabb az előrehaladás, pedig... Lehet, hogy a napi két óra tíz perc helyett két óra húszat töltünk majd a készülék előtt - ámbár olyan nemzetközi vizsgálati eredmény is van, hogy a nagyobb csatornaválasztékkal együtt csökken a képernyő előtt töltött idő­­, s lehet, hogy a jövőben csak 70-80 százalékban nézzük a közszolgálati médiákat. Átlagban. Mert szerencsére szemé­lyiségek vagyunk, s igazi átlag csak a statisztikákban létezik. Bernáth László (MTI-Press)

Next