Délvilág - Csongrád Megyei Hírlap, 1994. január (51. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-11 / 8. szám

Washingtonban az orosz faktor elöntött A partnerség és a Visegrádi Csoport A NATO-csúcs előtt a tag­államoknak alapvetően három problémával kellett szembe­nézni. Az első a négy közép­európai ország (Magyarország, Lengyelország, a Cseh Köz­társaság és Szlovákia), vagyis a Visegrádi Csoport részéről jelentkező, egyre erőteljesebb nyomás a teljes jogú tagként történő csatlakozás érdeké­ben... A második Oroszország határozott ellenzése a NATO határainak keleti irányú kiter­jesztésével szemben, hivatkoz­va az orosz biztonsági érde­kekre. A harmadik valamiféle közös álláspont kialakítása, amely tükrözi a NATO tizen­hat tagállamának véleményét, ugyanakkor megfelelő megol­dást ad az előző két problé­mára is. A harmadik probléma az első kettő következménye, hiszen a legnagyobb megosz­tottság, a legerőteljesebb viták éppen a szövetség jövőbeni kiterjesztésével, az új tagok felvételével kapcsolatban ala­kultak ki. A csúcstalálkozó előtti na­pokban azonban sikerült az eltérő álláspontokat közös ne­vezőre hozni, a demokratikus átalakulási folyamatot Oroszországban. Az Egyesült Államokban azok álláspontja kerekedett felül, akik az orosz érzékeny­séget és Jelcin támogatását sorolták az első helyre. Stra­tégiai szempontból ez a döntés teljes egészében igazolható, hiszen Oroszország - politikai és gazdasági szétziláltsága el­lenére - továbbra is nukleáris fegyverekkel rendelkező, ka­tonailag erős nagyhatalom, amellyel az Egyesült Államok nem akar ismételten szembe­kerülni, mint a hidegháború idején. Ellenkezőleg, segíteni akarja, hogy átalakuljon egy valódi demokráciává, amely végre megbékél önmagával és nemzetközi környezetével egy­aránt. Németország azonban, annak ellenére, hogy szintén nagymértékben érdekelt Orosz­ország átalakulásában, a fon­tossági sorrendben - úgy tűnik - a Visegrádi Csoportot, az ide tartozó országok biztonságát és demokratikus fejlődésének zavartalanságát teszi az első helyre. Közép-Európa prioritása a német politikában szintén érthető, hiszen Német­ország biztonságára ez a térség sokkal közvetlenebb hatást gyakorol, mint a többi NATO- tagállaméra. Ilyen előzmények után szü­letett meg, vált nyilvánossá és ismertté 1993 októberében a Békepartnerség elnevezést vi­selő koncepció, amelyet az amerikai védelmi miniszter terjesztett elő NATO-beli part­nereinek a németországi Tra­­vemündében tartott értekez­leten. A Clinton elnök nevével fémjelzett elképzelést a NATO szokásos decemberi értekezlete is jóváhagyta. A Békepartnerség vala­mennyi európai államnak - beleértve a volt Varsói Szer­ződés tagállamait, valamint a semleges és el nem kötelezett országokat - lehetővé teszi, hogy kétoldalú megállapodá­sok alapján együttműködést alakítsanak ki a NATO integ­rált katonai szervezeteivel. Lehetőség nyílik közös katonai tervezésre, közös hadgyakor­latok szervezésére, továbbá az együttműködés megfelelő „be­gyakorlása” után közös béke­­fenntartó és béketeremtő mű­veletekben való részvételre. A Békepartnerség tág teret ad a kívülállók önálló kezdeménye­zéseinek, ami különbségeket eredményezhet az együttmű­ködés formáiban, mélységében és sebességében. A katonai együttműködés mellett a part­ner országoknak lehetőségük lesz részt venni a NATO politikai intézményrendszeré­nek munkájában is. A Békepartnerség határozott előrelépést jelent az Észak­­atlanti Együttműködési Tanács által biztosított keretek között együttműködéshez képest. Egy elem azonban hiányzik belőle, amelyet a Visegrádi Csoport országai különösen fontosnak tartanak: egyértelmű elkötele­zettség a NATO részéről, hogy katonai védelmet n­yújt ezen országoknak külső fegyveres támadással szemben. Ezt a garanciát azonban a NATO nem hajlandó megadni, mert az alapszerződés szerint ez csak a tagállamokat illeti meg, új tagok felvételére azonban egyelőre nincs lehetőség. További gondos elemzést igényelne, hogy mennyiben játszik döntő szerepet Oroszor­szág ellenállása, vagy az csak ürügy, és a valódi ok a NATO- tagállamok politikai akaratá­nak, illetve egyetértésének hiányában keresendő.­­ A Visegrádi Csoport orszá­gai kezdetben óvatos pesszi­mizmussal fogadták a Béke­partnerség gondolatát. A de­cember 12-i oroszországi par­lamenti választások ered­ményei, a szélsőséges naciona­lista erők nagyarányú támoga­tottsága és különösen Vlagyi­mir Zsirinovszkij fenyegető nyilatkozatai azonban ugrás­szerűen fokozták az aggodal­makat egész Közép-Európá­­ban. Az orosz nacionalizmus és a birodalmi elképzelések feléledése érthetően sokkal fenyegetőbb Közép-Európa, mint a Nyugat számára. Ennek következtében a Békepartner­ség megítélésében tapasztal­ható kezdeti, csekély különb­ségek hirtelen megnőttek. Ezért van az, hogy Walesa lengyel elnök, aki korábban sem volt ismeretlen szókimon­dásáról, egyenesen azzal vá­dolta a NATO-tagállamok kormányait, hogy Clinton amerikai elnök Brüsszelbe érkezett, hogy szövetségeseivel tanácskozzék, majd még ezen a héten szerdán találkozik a Visegrádi Csoport állam- és kormányfőivel is, hogy tájékoztassa őket a NATO brüsszeli csúcstalálkozójáról, mindenekelőtt a Béke­partnerség elnevezésű, új programról. Miért találkoztak a nyugati világ vezetői Brüsszelben, s mit hozhat ma­gával Clinton Prágába? Matus János, a Védelmi Kutató Intézet stratégiai szakértője válaszol ezekre a kér­désekre. A tegnap kezdődött brüsszeli csúcs résztvevői. (MTI - Telefotó) így lehetővé vált a Béke­partnerség meghirdetése. A NATO-n belüli viták elemzése azt mutatja, hogy elsősorban az Egyesült Álla­mok és Németország tanúsított nagy érdeklődést a megfelelő stratégia kidolgozása iránt... Mindkét ország kormánykö­rein belül voltak olyan nézetek, amelyek szerint a Visegrádi Csoport előtt minél előbb meg kell nyitni a szövetségi rend­szer kapuit. Ugyanakkor befo­lyásos politikai körök voltak azon álláspont mögött is, amely szerint legfontosabb az oroszok érzékenységének tisz­teletben tartása, nem szabad a NATO kibővítésével veszé­lyeztetni a Jelcin nevével fém­jelzett orosz reformpolitikát. Ezen álláspont szerint a NATO kibővítése az orosz reformel­lenes erők malmára hajtaná a vizet, ezzel veszélybe sodorná 4 Jelcin irányítja az egész Észak-atlanti Szövetséget. A lengyel államfőnél sokkal óvatosabb formában, de ma­gyar vezető politikusok is eny­he elégedetlenségüknek adtak hangot a Békepartnerséggel kapcsolatban. A lengyel és a magyar vezetők nyilatkozatai­val gyakorlatilag egybecsen­gett a szlovák elnök nyilatko­zata is. Egyedül a cseh kormány álláspontja tért el lényegesen a másik három kormányétól. A cseh politikusok hangoztatták a programmal való teljes egyet­értésüket, ezt az alkalmat is felhasználva a távolságtartás demonstrálására a Visegrádi Csoport többi országától. Ez a cseh magatartás érdekes hely­zetet teremtett Clinton elnök prágai látogatása előtt. A cseh álláspont ezen a konzultáción először is gyengíti a csoport többi tagjának érvelését, ezzel megkönnyíti Clinton dolgát a Békepartnerség elfogadtatá­sában. Kérdéses azonban, hogy más oldalról az amerikai veze­tés hogyan ítéli meg a külön­­utas cseh magatartást annak fényében, hogy korábban min­dig támogatta a visegrádiak szoros együttműködését. MATUS JÁNOS Bevetik a légierőt Boszniában? (Folytatás az 1. oldalról.) hétfőn tulajdonképpen még folytatódott: az esti munka­vacsora keretében vitatták meg egyebek között a boszniai kér­dést, amelyről kedden várha­tóan külön közös nyilatkozatot is közzétesznek majd. Clinton amerikai elnök ennek kapcsán a találkozón elmondott beszé­dében figyelmeztette a szövet­ség vezetőit: nem elég pusztán csak megismételni,­­hogy amennyiben tovább folyik Sza­rajevó és a többi „védett körzet fojtogatása”, úgy a Nyugat kész légierejének bevetésével védelmükre sietni. „A Szaraje­vót támadóknak meg kell ér­teniük, hogy komolyan gon­doljuk, amit mondunk” — mu­tatott rá az amerikai elnök és úgy vélte, hogy ha a helyzet a térségben nem javul, akkor a szövetségnek készen kell állnia arra, hogy valóban akcióba kezdjen. „Aki nem ért ezzel egyet, az ne adja szavazatát ilyen értelmű közös nyilatko­zatra” - intette szövetségeseit az amerikai elnök. Az esti munkavacsora másik fontos témája volt az oroszor­szági változások és ennek kapcsán a szövetség „orosz­politikájának" áttekintése. A brüsszeli csúcs kedden a délelőtti órákban a közös zá­rónyilatkozat közzétételével fejezi be munkáját. Békepartnerség Meghívó a NATO-n kívüli európai országoknak Az Észak-atlanti Szövetség állam- és kormányfői ünnepé­lyes keretek között hétfőn aláírták azt a felhívást, amely meghív valamennyi nem NA­­TO-tagállam európai országot, hogy egy - az általuk hétfőn ugyancsak szignált -, béke­partnerséget szolgáló keret­egyezmény aláírásával létesít­senek kétoldalú kapcsolatot a Szövetséggel. A felhívás bevezetőjében az állam- és kormányfők ünnepé­lyesen megerősítik, hogy a „Szövetség, a Washingtoni Szerződés 10. pontjának meg­felelően, nyitott arra, hogy tagságot biztosítson,a további európai államoknak. „Számí­tunk rá és üdvözölnénk a NATO kiterjesztését, amely evolutív folyamaton keresztül elérné a keleti demokratikus államokat” - szögezi le egye­bek között a dokumentum, amely szerint a békepartnerség túllép az egyszerű párbeszéden és kooperáción, és igazi part­nerviszonyt, „új biztonsági kapcsolatot” létesít a NATO, és az ezt igénylő országok kö­zött. A felhívás a továbbiakban kilátásba helyezi, hogy a part­nerség keretében zajló együtt­működés egyaránt magába foglal majd konkrét katonai és politikai kooperációt, s hogy ennek hatékonysága érdekében arra is mód nyílik majd, hogy a p­artnerország koordinációs irodát nyisson a szövetség Mons melletti főparancsnok­ságán, illetve képviseleti irodát létesítsen a NATO brüsszeli politikai központjában. A NATO egyúttal kész lesz arra, hogy közvetlen konzultá­ciót folytasson bármely, terü­leti integritásában, politikai függetlenségében vagy bizton­ságában fenyegetett partneror­szággal. A csúcs résztvevői azt is jelezték: arra számítanak, hogy a partnerség keretében már ebben az évben közös hadgyakorlat rendezésére is sor kerülhet. A leendő partnerországok elfogadására váró keretegyez­mény ugyanakkor rögzíti azo­kat az alapelveket, amelyek meghatározó elemei az ezen alapuló kétoldalú kapcsolatok­nak, így többek között leszö­gezi, hogy az aláíró felek elkö­telezik magukat a demokrati­kus intézmények és a jogálla­miság elveinek tiszteletben tartása mellett; teljesítik az alapvető ENSZ-okmányokban - így az Emberi Jogok Álta­lános Nyilatkozatában - rögzí­tett elvárásokat; nem támasz­tanak területi követelést sem­milyen más állammal szem­ben, tiszteletben tartják a fenn­álló határokat - miként általá­ban a Helsinki Értekezlet zá­ródokumentumaiban foglalta­kat is -, és a vitás kérdéseket békés úton rendezik. Az együttműködés fontos céljai továbbá: a nemzeti vé­delmi költségvetés és tervezés átláthatóságának, valamint a védelmi erők demokratikus (polgári) ellenőrzésének a se­gítése; annak - ha szükséges, alkotmányjogi - biztosítása, hogy az érintett felek készek és képesek legyenek ENSZ vagy EBEÉ missziók végrehajtá­sára; valamint hosszabb távon a nemzeti védelmi erők olyan fejlesztése, hogy azok képesek legyenek hatékonyan együtt­működni a szövetséges tagál­lamok védelmi rendszereivel. NATO-források jelezték, hogy Brüsszelben arra számíta­nak: a békepartnerség gyakor­lati megvalósítása legkésőbb a nyári hónapokra már konkrét formát ölthet. A következő lé­pés mindenesetre az lesz, hogy a keretegyezményt aláíró or­szágot felkérik: terjessze elő elképzeléseit, milyen területe­ken, milyen konkrét formában és mely meglévő eszközök és források alapján tartja elkép­zelhetőnek a békepartnerség keretében zajló együttműkö­dést. A mindezek alapján ki­dolgozott kétoldalú Partneri Munkaprogram szolgál majd a tényleges kooperáció operatív alapjául. NATO-körökben visszatérő módon utalnak rá, hogy miközben a békepartner­ség megkülönböztetés nélkül valamennyi nem-tagállam or­szág számára egyenlő módon nyitva áll, a munkaprogram már minden bizonnyal teret ad az országok közötti különbsé­gek megjelenésének is. Nem minden partnerország kíván majd egyforma mélységű és intenzitású együttműködést, mint ahogy nem is minden ország rendelkezik majd azo­nos anyagi fedezettel azok fi­nanszírozására - emlékeztetett ennek kapcsán egy NATO- forrás. A felhívás egyúttal leszöge­zi: továbbra is folyamatos marad az Észak-atlanti Együtt­működési Tanács tevékenysé­ge is, amit NATO-körökben részben azzal is magyaráznak, hogy a tagországok nem óhajt­ják megszakítani a kapcsola­tokat azon kelet-európai orszá­gokkal, amelyek esetleg nem kívánnak partneri viszonyra lépni a NATO-val. KEDD, 1994. JANUÁR 11.

Next