Diárium 1941 (1-12. szám)
1941/ 4. szám - GERÉZDI RABÁN: Justh Zsigmond és Naplója
vallja: „A művészet célja, elfelejtetni az élet hazugságait. Azért minden nagyvilági embernek dilettánsnak kell lennie." Valóban Justh is dilettáns pályájaelső felében, csupán nagy regényciklusával kezd kibontakozni belőle és válik igazi professzionistává." De kit nevezünk művésznek? — adja fel saját magának a kérdést Naplójában, hogy meg is feleljen rá: „Szerintem az, akit saját érzésvilágán keresztül érdekel az élet. Tehát csakis az kapja meg, amit megérzett, így mindaz, ami tisztán a józan ész dominiumába tartozik, kívül áll fogalmi körén. Innen van az, hogy rá lehet valakire mondani azt, hogy művész még akkor is, ha semmiféle művészettel nem foglalkozik. Batthyány Géza festő, a nélkül — hogy festene, mert a látható világot megérzi, folyton annak hangulata rezeg a lelkében. S ez meg is jön magától, — mint írja másutt,— amint az ember bizonyos raffinement fokára eljutott, akkor megjön már szükségképen a művészetek iránti érzék s majdnem belső szükséggé válik." Csakhogy itt elfelejti hozzátenni, hogy ez szimpla dilettantizmus, mert az igazi művész ott kezdődik, ahol a „majdnem" elmarad és helyet ad a követelő kényszernek. Mert az még nem művészi elhivatottság, amikor valaki csak azért ír, mint Justh: „Én teszek is, de csak azért, hogy észre ne vegyem, hogy nem élek." Ekkor még hiányzik talpa alól a talaj, hol jól megvethetné a lábát és lebeg hazátlanul, mint a bizánci szentképeken az alakok. Pedig mint vallja, „a teremtő művész és fajtája között homogenitásnak kell lennie". Ez azonban még nincs meg. Igazi kozmopolita, mint a többi mágnás. Hogyan lett az, amivé később fejlődött? Ki tudná megmondani? Még mikor elhagyja Párizst is, így ír: „Csak messziről egy fényes folt jelzi Párizs nyomát, aztán ez is homályba merül. Fent az égen a hajótöröttek csillaga ... Viam meam persequor..." Bár azért az ő kozmopolitizmusa nem nélkülöz némi magyar színt, mert közvetlen ezelőtt azt írja: „Íme az utolsó benyomás: A fényes Párizs keretéből kitörő s hazulról jövőédes bánat, mely csak vonz, pedig keserűséget ígér..." Elindul tehát hazafelé. Valami édes bánat húzza, de magát mégiscsak ottfelejtette Párizsban. Itthon is olyan környezetet akar teremteni maga köré, mint Párizs üvegháza. Talál is egypárra, kikkel frères en religion de la souffrance humaine. Igy Révay Simon meg Csáky István, az akkori kultuszminiszter fia, ki később öngyilkos lett: „Különben az én egyik kedvencem szintén. Összetett fiú, beteg lélek, beteg testben, inkább öreg lélek, öreg testben. Az a típus, melyet csakis korhadt felvidéki nemzetiségeink produkálhatnak, amelyeknek családfái legtisztábbak a világon. Generációk és generációk tapasztaltsága, a generációkon és generációkon átörökölt nyugalomvággyal. Ez a fiú is bámulva látja, hogy neki még át kell élni egy életet, maga sem tudja, hogy jutott hozzá. Pessimizmusa nélkül, hogy ismerné máskép, mint az örökölt kategóriákon át az életet. Sejti, hogy az emberek — csak emberek s így fél tőlük, bár okadatolni félelmét aligha tudná. Fél mindenkitől, gyanakszik, engem azért szeret tán, mert homogénnek érez." Ezek azonban csak egyesek, hiába szeretné tömöríteni a pesti előkelőséget és az írókat egy Debating Society-be. „Pest kétségbeejt, — tanúsítja egyik ekkoriban kelt levele — bárcsak egyszer már kifejlődne nagyvárossá, ez az átmeneti korszak kiállhatatlan. A társaság nagy része el van önmagával és rövid látkörével telve, az íróknak nincs modoruk. Urmenschek, egypár igen kevés kivétellel, a politikusok phraseurök." Ez így van még nála 1886-ban. Ellenben már 1890 elején így ír Apáthy Istvánnak: „Egyetlen vágyam hazajutni. Látod, pedig azelőtt a szó szoros értelmében kozmopolita voltam, — mostanában néha úgy elfog a honvágy, hogy alig birom el." Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy kitaláljuk, ennek az embernek lelkében valaminek történnie kellett.