Diósgyőri Munkás, 1973. január-június (28. évfolyam, 2-26. szám)

1973-03-21 / 12. szám

DIÓSGYŐRI MUNKÁS Igények és lehetőségek A szocialista alapvető, jellemző vonása, hogy a munka társadalma. Meggyőződéssel és hittel valljuk, hogy a közösség és az egyén boldogulásának for­rása az alkotó, teremtő mun­ka, éppen ezért koncentrál­juk figyelmünket a gazdasá­gi tervező és a terveket megvalósító alkotó tevékeny­ségre. Társadalmi rendszerünk a munkáshatalom kivívásával, a szocializmus alapjainak le­rakásával megszabadult azok­­tól a korlátoktól, amelyek a termelőerők és termelési vi­szonyok fejlődését korlátoz­ták, az emberek alkotó ener­giáját a profitszerzés, a pro­fitérdekek szolgálatába állí­tották. Vallottuk és valljuk, hogy szocialista társadalmunkban minden az emberért, az em­ber érdekében történik, hogy törekvéseink, erőfeszítéseink értelme és célja olyan élet­­körülmények megteremtése, amely méltó felszabadult, az ország gazdájává vált dolgo­zó emberhez, méltó a szo­cialista társadalomról kiala­kított eszményeinkhez. Sajnos, hosszabb ideig az a téves meggyőződés hatott át bennünket, hogy e nemes törekvés lényegében csak akaratunktól, elhatározá­sunktól függ, s viszonylag rövid idő alatt tejjel-mézzel folyó Kánaánt teremtünk a Horthy-rendszertől örökül kapott romok helyén. Nem számoltunk eléggé a realitá­sokkal. A felszabadulás fe­lett érzett örömünk, a ben­nünk feszülő lelkesedés, tenniakarás elfeledtette előt­tünk azokat a nehézségeket, amelyekkel később meg kel­lett küzd­enünk, s amelyek­kel ma is, s minden bizon­­­­nyal még hosszú ideig bir­kózni fogunk. Igen. A jó szándék, a ten­niakarás — még ha millió­kat feszít is — kevés ahhoz, hogy rövid idő alatt pótolja az évszázados elmaradást, a háború okozta súlyos anyagi károkat, a népgazdaság nö­vekedésével és egyidejű át­szervezésével járó nehézsé­geket, a nemzetközi helyzet­ből adódó terheket, s még ki tudja, mi mindent. Ma már világosan áll előttünk, hogy a szocializ­mus felépítése — s mindaz az áldás, amely nyomában fakad — csak egy hosszú történelmi korszak megfeszí­tett, céltudatos munkájának lehet az eredménye. A nan„ eredmények so­­ntogy ha nem szü­lettek máról holnapra, azok­ért igen keményen meg kel­lett, s meg kell ma is dol­gozni. Ha visszatekintünk a megtett útra, elbizakodott­ságtól mentes elégedettség tölthet el bennünket. Hu­szonhét esztendő alatt egy egész történelmi korszak feladatait oldottuk meg. Te­gyük kezünket a szívünkre, s mondjuk meg őszintén, hogy a második világhá­ború közvetlen befejezése után gondolni sem mertünk erre. Kilátástalannak, re­ménytelennek ítéltük meg a jövőt, az egyetlen remény­sugarat a már legálisan mű­ködő kommunista párt or­szágépítő programja, s az a jelszó jelentette számunkra melyet a kommunista párt így fogalmazott meg: „Ma­­gyarország nem volt, hanem lesz”. Ha erre gondolunk okunk van optimistának len­ni a jövőt illetően is, de csak akkor, ha képesek vagyunk arra, hogy az elért eredmé­nyeket, jelen helyzetünket és lehetőségeinket reálisan ítél­jük meg. Mert nehézségek voltak, vannak és lesznek. Az élet, a fejlődés újabb —, a koráb­binál nehezebb — feladato­kat állít elénk. Ha egy prob­lémát megoldottunk, szükség­szerűen szembetaláljuk ma­gunkat a fejlődés­ szülte újabb problémával, vagy problé­mákkal, nem beszélve azok­ról a nehézségekről, melye­ket a nemzetközi imperializ­mus, saját gyengeségeink, következetlenségeink és hi­báink állítanak utunkba, életkörülményeink megítélé­sében közvéleményünkben igen sokféle vélemény fogal­mazódik meg, s nem állít­hatjuk, hogy ezek a vélemé­nyek mindig reálisak, meg­alapozottak, felelősségtől át­hatottak. Aki felnőtt fejjel élte vé­gig Diósgyőrben is a felsza­badulás óta eltelt 27 évet, annak nem kell külön bizony­gatni, hogy milyen különb­ség van az út eleje és az út mai szakaszának viszonyai között. Csak jellemzésként utalnék néhányra, hogy azo­kat is emlékeztesse, akik el­felejtenek olykor visszafelé is tekinteni, vagy akik szá­mára kizárólagos viszonyítá­si alap valamelyik fejlett tő­kés ország, vagy a gyorsüte­mű fejlődés által ugyancsak megnőtt személyes igényük. Emlékezzünk, mert van mire emlékezni. Emlékezzünk a j­ogfosztott­ságra, a munkanélküliség szülte létbizonytalanságra, a hárommillió cselédre és zsellérre, az eke fölé görnye­dő parasztra, a városok nyo­mornegyedeire és emberpia­caira, az ínségkonyhákra, a foltozott cipőkre és ruhákra, a lakásínségre és szegényes lakásviszonyokra, az elérhe­tetlenségig távollevő közep­és főleg felsőfokú iskolákra és mindarra, ami akkor a munkásnak és parasztnak osztályrészül jutott. Emlékez­zünk, mert innen indultunk el, hogy elérkezzünk az ál­lampolgári jogok kiteljese­déséhez, a létbiztonsághoz, a teljes foglalkoztatottsághoz, a megújuló városokhoz, a szemünk láttára átformálódó faluhoz, a mindenki számá­ra adott művelődési lehető­ségekhez, általában olyan életkörülményekhez, amelyet egy közepesen fejlett szoci­alista ország állampolgárai számára biztosítani tud. PorsoA senki sem kí­ 1­ül SLC várja, hogy csak visszafelé tekintsünk, s ne vegyük számításba igé­nyeink kialakításában a ma lehetőségeit. Sőt kell, hogy előre tekintsünk, szükségsze­rű, hogy igényeink a lehető­ségek előtt járjanak. A folya­matosan növekvő igények a fejlődés mozgatórugói, ösz­tönzői, de csak akkor és an­­­nyiban, amikor és amennyi­ben ezek nem szakadnak messze el a gazdasági fejlett­ség által meghatározott lehe­tőségektől, s nemcsak a tár­sadalommal, hanem önma­gukkal szemben is támasztott igényként jelentkeznek. Mert csak annyit van jogunk el­venni a közösség asztaláról, amennyivel a javak előállí­tásához fizikai és szellemi munkánkkal hozzájárultunk. A kispolgári életszemlélet és erkölcs számára mindez idegenül cseng, mert alapel­ve, hogy a maga számára — akár a közösség rovására is — minél többet biztosítson, minél kevesebb energia rá­fordításával, legfőképp csa­lással, sikkasztással, a kis- és nagykapuk kihasználásával, törvényeink kijátszásával, a bizalommal való visszaélés­sel, ügyeskedéssel, fondorlat­tal, de semmiképp sem te­remtő, alkotó munkával. Ha van ami komolyan ve­szélyezteti előrehaladásunkat, gyorsabb ütemű fejlődésün­ket, akkor ez elsősorban a kispolgári szemléletben és társadalmi magatartásban van. Ez a szemlélet közéle­tünkben jelen van, s társa­dalmunk minden rétegében él és hat, sajnos, még az üzemi munkások körében is. Mert ugye nemcsak bizonyos lehetőségeket kihasználó sik­kasztók és ügyeskedők van­nak, akik azért előbb-utóbb elnyerik méltó büntetésüket, s akiknek a lehetőségeit ép­pen a közelmúltban hozott törvényekkel igyekszünk mi­nél szűk­ebb határok közé szo­rítani, hanem vannak olya­nok is — szerencsére nem ez a többség —, akik azt az el­vet vallják, hogy ami a mi­énk az az enyém is, akik úgy gondolkoznak, hogy fogjuk meg és vigyétek, akik a nyolc órából csak hatot dolgoznak — ha dolgoznak —, akik az éjszakai műszakra a mellék­­foglalkozás vagy a házkörüli munka fáradalmait járnak be kipihenni stb. Ezek is a kispolgári szem­lélet és életfelfogás megnyil­vánulásai, amit lehet ilyen vagy olyan módon magyaráz­ni, de elfogadni nem. Az októberben tTMu elméleti taggyűléseken párt­tagságunk igen élesen kriti­zálta ezeket, de nem elég ha egyszer ki­öntjük magunkból azt, ami fáj. Következetesen tenni kell azért, hogy meg­szüntessük őket. Ennek első lépcsőfoka a kommunista példamutatás. Ez is osztály­harc, még akkor is, ha e harcban gyakran önmagunk hibáit és fogyatékosságait is le kell győzni. A szemet hunyásból, az ön­magunkban való füstölgés­ből, de különösen a megal­kuvásból — melyekkel ma még gyakran találkozni le­het —, nem kerül több az asztalra. A javak bősége meg­teremtésének egyetlen forrá­sa a gyors ütemben fejlődő technikai haladás, a növekvő szakértelem, a kötelesség és felelőssségtudat, a növekvő termelékenység, egyszóval a teremtő, alkotó munka. Ennek az alkotó, a mindig többet és jobbat akaró mun­kának kell erkölcsi és anyagi elismerést kapni. A szocia­lista módon végzett munka záloga annak, hogy felépítet­tük azt a világot, amelyben a költő szavaival élve, „a bő­ség kosarából mindenki egy­aránt vehet”, mert megterem­tettük ennek feltételét a bő­séget. Addig azonban, ae‘TMf bőség nem áll rendelkezé­sünkre, csak egyet tehetünk — s csak ez az egyedüli igaz­ság, egyedül szocialista meg­oldás —, hogy a megtermelt javakból mindenki olyan mértékben részesül, amilyen mértékben annak előállításá­hoz személyes munkájával hozzájárult. Azért kell nap­jainkban küzdenünk, hogy ez ne csak elvi célkitűzés, hanem általános társadalmi gyakorlat legyen. O. Gy. Mai helyzetünk, Segítség a további munkához Az MSZBT új szervezeti formájával kapcsolatos tenni­valókról volt szó a megyei pártbizottság tanácstermében azon az értekezleten, melyen az MSZBT megyei tagcso­portjainak ügyvezető elnökei és a PMO-vezetők vettek részt. A tanácskozáson ott voltak két gyárunk MSZBT tagcsoportjának ügyvezető el­nökei is. Ma már 626 tagcsoportja van az LKM-ben kezdemé­nyezett MSZBT mozgalom­nak országunkban, s az el­múlt évi központi tanácsko­zás után most megyénként tartják meg a további tenni­valóikat rendszerező értekez­leteiket a pártbizottságok irá­nyításával. A mi két tagcso­portunk vezetői e tanácsko­záson — megismerkedve a központi munkatervvel — úgy nyilatkoztak, sok segít­séget kaptak további munká­jukhoz és az új szervezeti formával kapcsolatos, még kevésbé kialakult, tehát gon­dot okozó kérdéseik megol­dásához. Két alapszervezetünk vállalta az úttörőház patronálását Az LKM főenergetikus és csavargyár KISZ-alapszerve­­zetek tagjai a Molnár Béla Ifjúsági és Úttörőház vendé­gei voltak. Mint megtudtuk, a két alapszerv a jövőben patronálni fogja az úttörő­házat. Az együttműködési szerződés értelmében kölcsö­nös szórakoztató és ismeret­­terjesztő programokkal láto­gatnak el egymás klubjaiba. E program keretén belül március 10-én, a Molnár Bé­la Ifjúsági Ház irodalmi színpada az LKM ifjúsági klubjában lépett fel. Prog­ramjukat Juhász Gyula, Lor­ca, Petőfi Sándor és József Attila verseiből állították össze. Az előadás nagy elisme­rést váltott ki fiataljaink kö­rében. 1972. március 21. Gyárunkról az utánpótlásnak Kohászatunkat mutatta be a legifjabbaknak a főenergetikus KTSZ-alapszervezet és a csavargyár nemrégiben a Molnár Béla Úttörőházban. Az általános iskolások csodálattal néze­gették a csavargyár termékeit. Megpróbálták azt is elkép­zelni, milyen lehet a nagykovácsmű 3000 tonnás sajtolója a valóságban, amit most csak maketten láthattak. (Pacz Pál felvételei) 15 év a mozgalomban KISZ-tagok emlékeiből Másfél évtized nagy idő. Különösen egy mozgalom életében, ahol sok ember vágya, álma, küzdelme, sikere összegeződik. A régiek elmennek, jönnek az újak. De a KISZ 15 esztendős történetének vannak hűséges tanúi is. A kohászatban 137, a gépgyárban pedig 56 olyan tagját tartja számon az ifjúsági mozgalom, akik az első pillanatban , 1957 március 21-én csat­lakoztak s a mai napig kitartó munkásai maradtak. Ez a 15 esztendő mindannyiuk életében jelentős szakasz volt. Sokat mesélhetnének és ha kérdezik, meg is teszik azt. Mi nem szólaltathatjuk meg mind a 193 régi KISZ-tagunkat, így csak kettőjük másfél évtizedes útját írjuk le. Nevelés, mozgalmi feladatként — Huszonnégy esztendeje dolgozom a kohászatban — sorolja Vári Dezső. — A Kommunista Ifjúsági Szövet­ség megalakulásakor is itt voltam, s az első pillanatok­tól kezdve tagjai körébe lép­tem. A mozgalom szervezői közé számítom magam a ko­hászatban. Együtt alapítot­tunk alapszervezetet annak­idején Kiss Sándorral, Drótos Lászlóval és Smalkó Gusz­távval. Kedves emlék ez szá­momra, és barátaimra is szí­vesen emlékezem. A KISZ-bizottság tagja va­gyok megalakulása óta. A mozgalom második évében Jordán Ferenc elvtárssal mindent megtettünk, hogy létrehozhassuk a kohász­fiatalok klubját. Sikerült, s azóta is vezetője vagyok. Ez idő alatt a klub háromszor nyert kiváló címet, prog­ramja a 14 esztendő alatt mindig tartalmasabb, színe­sebb lett. Munkahelyem a kohászat tervezőirodája, ahol tervező­ként dolgozom. Mozgalmi munkám mindig nagyon le­foglalt, sok minden másról le kellett mondanom kedvéért. De sok szép emléket is gyűj­töttem magamba. Megismer­t középiskolás voltam, amikor a KISZ , megalakult. A kohóipari technikumban léptem be a mozgalom tag­jai sorába, s a továbbiakban is tagja maradtam. A Bor­sodi Vegyikombinátban is KISZ-tag voltam, majd a honvédségnél a szakasz KISZ- titkáraként működtem. Ez­után kerültem a gépgyárba, 1962-ben­­ kezdte „történe­tét” Csinos József. Két év múlva csúcsszerve­zeti titkár lettem, 193ü-ben pedig az F-egység csúcstitká­rává választottak. Ebben a mi­nőségemben dolgoztam egé­szen a múlt esztendőig, ugyan­is ekkor kerültem át az egy­ségből a munkaügyi és szer­vezési főosztályra. Közben — pontosan 1968- ban — a KISZ végrehajtó bizottság tagjai közé is be­választottak. Azóta is vb-tag vagyok. Mozgalmi megbízatá­som: termelésfelelős. Felada­tom nehéz és szép. Fiatalok­kal foglalkozom. Szeretem ezt a munkát, és ha sikert érek el, nem érzem terhes­nek. Hasonló okból dolgoz­tam szívesen 1967-től 1971-ig, mint pártcsoport bizalmi. E gazdag időszak alatt kétszer nyertem el a Kiváló dolgozó címet, és birtokosa vagyok a KISZ aranykoszorús jelvé­nyének. Fiatalok között élni és dol­gozni mindig , új lendületet ad. Függetlenül attól, hogy az ember hány éves. A sike­res akciók után a jól végzett munka örömét érzi, azt, hogy érdemes volt dolgoznia. Még egy ideig tagja maradok a KISZ-nek, aztán átad m a posztot a fiataloknak. De ad­dig is feladatomnak tartom az utánpótlás nevelését. Erdélyi Ildikó nem az ország sok ifjúsági klubját, találkoztam külföldi fiatalokkal. A legnagyobb él­mény mégis az ifjúság neve­lése. Ennél szebb feladat aligha akadhat. Hálátlan és hálás feladat is egyben. Nem bántam meg, hogy erre a munkára vállalkoztam. Én magam úgy érzem, hogy erőmhöz mérten sikereket ér­tem el, s ha már végképp „kinövök” a KISZ-tagok so­rából, csak kellemes emlék maradhat számomra ez a ti­zenöt esztendő. Mindig új lendülettel

Next