Diósgyőri Munkás, 1973. január-június (28. évfolyam, 2-26. szám)
1973-03-21 / 12. szám
DIÓSGYŐRI MUNKÁS Igények és lehetőségek A szocialista alapvető, jellemző vonása, hogy a munka társadalma. Meggyőződéssel és hittel valljuk, hogy a közösség és az egyén boldogulásának forrása az alkotó, teremtő munka, éppen ezért koncentráljuk figyelmünket a gazdasági tervező és a terveket megvalósító alkotó tevékenységre. Társadalmi rendszerünk a munkáshatalom kivívásával, a szocializmus alapjainak lerakásával megszabadult azoktól a korlátoktól, amelyek a termelőerők és termelési viszonyok fejlődését korlátozták, az emberek alkotó energiáját a profitszerzés, a profitérdekek szolgálatába állították. Vallottuk és valljuk, hogy szocialista társadalmunkban minden az emberért, az ember érdekében történik, hogy törekvéseink, erőfeszítéseink értelme és célja olyan életkörülmények megteremtése, amely méltó felszabadult, az ország gazdájává vált dolgozó emberhez, méltó a szocialista társadalomról kialakított eszményeinkhez. Sajnos, hosszabb ideig az a téves meggyőződés hatott át bennünket, hogy e nemes törekvés lényegében csak akaratunktól, elhatározásunktól függ, s viszonylag rövid idő alatt tejjel-mézzel folyó Kánaánt teremtünk a Horthy-rendszertől örökül kapott romok helyén. Nem számoltunk eléggé a realitásokkal. A felszabadulás felett érzett örömünk, a bennünk feszülő lelkesedés, tenniakarás elfeledtette előttünk azokat a nehézségeket, amelyekkel később meg kellett küzdenünk, s amelyekkel ma is, s minden bizonnyal még hosszú ideig birkózni fogunk. Igen. A jó szándék, a tenniakarás — még ha milliókat feszít is — kevés ahhoz, hogy rövid idő alatt pótolja az évszázados elmaradást, a háború okozta súlyos anyagi károkat, a népgazdaság növekedésével és egyidejű átszervezésével járó nehézségeket, a nemzetközi helyzetből adódó terheket, s még ki tudja, mi mindent. Ma már világosan áll előttünk, hogy a szocializmus felépítése — s mindaz az áldás, amely nyomában fakad — csak egy hosszú történelmi korszak megfeszített, céltudatos munkájának lehet az eredménye. A nan„ eredmények sontogy ha nem születtek máról holnapra, azokért igen keményen meg kellett, s meg kell ma is dolgozni. Ha visszatekintünk a megtett útra, elbizakodottságtól mentes elégedettség tölthet el bennünket. Huszonhét esztendő alatt egy egész történelmi korszak feladatait oldottuk meg. Tegyük kezünket a szívünkre, s mondjuk meg őszintén, hogy a második világháború közvetlen befejezése után gondolni sem mertünk erre. Kilátástalannak, reménytelennek ítéltük meg a jövőt, az egyetlen reménysugarat a már legálisan működő kommunista párt országépítő programja, s az a jelszó jelentette számunkra melyet a kommunista párt így fogalmazott meg: „Magyarország nem volt, hanem lesz”. Ha erre gondolunk okunk van optimistának lenni a jövőt illetően is, de csak akkor, ha képesek vagyunk arra, hogy az elért eredményeket, jelen helyzetünket és lehetőségeinket reálisan ítéljük meg. Mert nehézségek voltak, vannak és lesznek. Az élet, a fejlődés újabb —, a korábbinál nehezebb — feladatokat állít elénk. Ha egy problémát megoldottunk, szükségszerűen szembetaláljuk magunkat a fejlődés szülte újabb problémával, vagy problémákkal, nem beszélve azokról a nehézségekről, melyeket a nemzetközi imperializmus, saját gyengeségeink, következetlenségeink és hibáink állítanak utunkba, életkörülményeink megítélésében közvéleményünkben igen sokféle vélemény fogalmazódik meg, s nem állíthatjuk, hogy ezek a vélemények mindig reálisak, megalapozottak, felelősségtől áthatottak. Aki felnőtt fejjel élte végig Diósgyőrben is a felszabadulás óta eltelt 27 évet, annak nem kell külön bizonygatni, hogy milyen különbség van az út eleje és az út mai szakaszának viszonyai között. Csak jellemzésként utalnék néhányra, hogy azokat is emlékeztesse, akik elfelejtenek olykor visszafelé is tekinteni, vagy akik számára kizárólagos viszonyítási alap valamelyik fejlett tőkés ország, vagy a gyorsütemű fejlődés által ugyancsak megnőtt személyes igényük. Emlékezzünk, mert van mire emlékezni. Emlékezzünk a jogfosztottságra, a munkanélküliség szülte létbizonytalanságra, a hárommillió cselédre és zsellérre, az eke fölé görnyedő parasztra, a városok nyomornegyedeire és emberpiacaira, az ínségkonyhákra, a foltozott cipőkre és ruhákra, a lakásínségre és szegényes lakásviszonyokra, az elérhetetlenségig távollevő közepés főleg felsőfokú iskolákra és mindarra, ami akkor a munkásnak és parasztnak osztályrészül jutott. Emlékezzünk, mert innen indultunk el, hogy elérkezzünk az állampolgári jogok kiteljesedéséhez, a létbiztonsághoz, a teljes foglalkoztatottsághoz, a megújuló városokhoz, a szemünk láttára átformálódó faluhoz, a mindenki számára adott művelődési lehetőségekhez, általában olyan életkörülményekhez, amelyet egy közepesen fejlett szocialista ország állampolgárai számára biztosítani tud. PorsoA senki sem kí 1ül SLC várja, hogy csak visszafelé tekintsünk, s ne vegyük számításba igényeink kialakításában a ma lehetőségeit. Sőt kell, hogy előre tekintsünk, szükségszerű, hogy igényeink a lehetőségek előtt járjanak. A folyamatosan növekvő igények a fejlődés mozgatórugói, ösztönzői, de csak akkor és annyiban, amikor és amennyiben ezek nem szakadnak messze el a gazdasági fejlettség által meghatározott lehetőségektől, s nemcsak a társadalommal, hanem önmagukkal szemben is támasztott igényként jelentkeznek. Mert csak annyit van jogunk elvenni a közösség asztaláról, amennyivel a javak előállításához fizikai és szellemi munkánkkal hozzájárultunk. A kispolgári életszemlélet és erkölcs számára mindez idegenül cseng, mert alapelve, hogy a maga számára — akár a közösség rovására is — minél többet biztosítson, minél kevesebb energia ráfordításával, legfőképp csalással, sikkasztással, a kis- és nagykapuk kihasználásával, törvényeink kijátszásával, a bizalommal való visszaéléssel, ügyeskedéssel, fondorlattal, de semmiképp sem teremtő, alkotó munkával. Ha van ami komolyan veszélyezteti előrehaladásunkat, gyorsabb ütemű fejlődésünket, akkor ez elsősorban a kispolgári szemléletben és társadalmi magatartásban van. Ez a szemlélet közéletünkben jelen van, s társadalmunk minden rétegében él és hat, sajnos, még az üzemi munkások körében is. Mert ugye nemcsak bizonyos lehetőségeket kihasználó sikkasztók és ügyeskedők vannak, akik azért előbb-utóbb elnyerik méltó büntetésüket, s akiknek a lehetőségeit éppen a közelmúltban hozott törvényekkel igyekszünk minél szűkebb határok közé szorítani, hanem vannak olyanok is — szerencsére nem ez a többség —, akik azt az elvet vallják, hogy ami a miénk az az enyém is, akik úgy gondolkoznak, hogy fogjuk meg és vigyétek, akik a nyolc órából csak hatot dolgoznak — ha dolgoznak —, akik az éjszakai műszakra a mellékfoglalkozás vagy a házkörüli munka fáradalmait járnak be kipihenni stb. Ezek is a kispolgári szemlélet és életfelfogás megnyilvánulásai, amit lehet ilyen vagy olyan módon magyarázni, de elfogadni nem. Az októberben tTMu elméleti taggyűléseken párttagságunk igen élesen kritizálta ezeket, de nem elég ha egyszer kiöntjük magunkból azt, ami fáj. Következetesen tenni kell azért, hogy megszüntessük őket. Ennek első lépcsőfoka a kommunista példamutatás. Ez is osztályharc, még akkor is, ha e harcban gyakran önmagunk hibáit és fogyatékosságait is le kell győzni. A szemet hunyásból, az önmagunkban való füstölgésből, de különösen a megalkuvásból — melyekkel ma még gyakran találkozni lehet —, nem kerül több az asztalra. A javak bősége megteremtésének egyetlen forrása a gyors ütemben fejlődő technikai haladás, a növekvő szakértelem, a kötelesség és felelőssségtudat, a növekvő termelékenység, egyszóval a teremtő, alkotó munka. Ennek az alkotó, a mindig többet és jobbat akaró munkának kell erkölcsi és anyagi elismerést kapni. A szocialista módon végzett munka záloga annak, hogy felépítettük azt a világot, amelyben a költő szavaival élve, „a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet”, mert megteremtettük ennek feltételét a bőséget. Addig azonban, ae‘TMf bőség nem áll rendelkezésünkre, csak egyet tehetünk — s csak ez az egyedüli igazság, egyedül szocialista megoldás —, hogy a megtermelt javakból mindenki olyan mértékben részesül, amilyen mértékben annak előállításához személyes munkájával hozzájárult. Azért kell napjainkban küzdenünk, hogy ez ne csak elvi célkitűzés, hanem általános társadalmi gyakorlat legyen. O. Gy. Mai helyzetünk, Segítség a további munkához Az MSZBT új szervezeti formájával kapcsolatos tennivalókról volt szó a megyei pártbizottság tanácstermében azon az értekezleten, melyen az MSZBT megyei tagcsoportjainak ügyvezető elnökei és a PMO-vezetők vettek részt. A tanácskozáson ott voltak két gyárunk MSZBT tagcsoportjának ügyvezető elnökei is. Ma már 626 tagcsoportja van az LKM-ben kezdeményezett MSZBT mozgalomnak országunkban, s az elmúlt évi központi tanácskozás után most megyénként tartják meg a további tennivalóikat rendszerező értekezleteiket a pártbizottságok irányításával. A mi két tagcsoportunk vezetői e tanácskozáson — megismerkedve a központi munkatervvel — úgy nyilatkoztak, sok segítséget kaptak további munkájukhoz és az új szervezeti formával kapcsolatos, még kevésbé kialakult, tehát gondot okozó kérdéseik megoldásához. Két alapszervezetünk vállalta az úttörőház patronálását Az LKM főenergetikus és csavargyár KISZ-alapszervezetek tagjai a Molnár Béla Ifjúsági és Úttörőház vendégei voltak. Mint megtudtuk, a két alapszerv a jövőben patronálni fogja az úttörőházat. Az együttműködési szerződés értelmében kölcsönös szórakoztató és ismeretterjesztő programokkal látogatnak el egymás klubjaiba. E program keretén belül március 10-én, a Molnár Béla Ifjúsági Ház irodalmi színpada az LKM ifjúsági klubjában lépett fel. Programjukat Juhász Gyula, Lorca, Petőfi Sándor és József Attila verseiből állították össze. Az előadás nagy elismerést váltott ki fiataljaink körében. 1972. március 21. Gyárunkról az utánpótlásnak Kohászatunkat mutatta be a legifjabbaknak a főenergetikus KTSZ-alapszervezet és a csavargyár nemrégiben a Molnár Béla Úttörőházban. Az általános iskolások csodálattal nézegették a csavargyár termékeit. Megpróbálták azt is elképzelni, milyen lehet a nagykovácsmű 3000 tonnás sajtolója a valóságban, amit most csak maketten láthattak. (Pacz Pál felvételei) 15 év a mozgalomban KISZ-tagok emlékeiből Másfél évtized nagy idő. Különösen egy mozgalom életében, ahol sok ember vágya, álma, küzdelme, sikere összegeződik. A régiek elmennek, jönnek az újak. De a KISZ 15 esztendős történetének vannak hűséges tanúi is. A kohászatban 137, a gépgyárban pedig 56 olyan tagját tartja számon az ifjúsági mozgalom, akik az első pillanatban , 1957 március 21-én csatlakoztak s a mai napig kitartó munkásai maradtak. Ez a 15 esztendő mindannyiuk életében jelentős szakasz volt. Sokat mesélhetnének és ha kérdezik, meg is teszik azt. Mi nem szólaltathatjuk meg mind a 193 régi KISZ-tagunkat, így csak kettőjük másfél évtizedes útját írjuk le. Nevelés, mozgalmi feladatként — Huszonnégy esztendeje dolgozom a kohászatban — sorolja Vári Dezső. — A Kommunista Ifjúsági Szövetség megalakulásakor is itt voltam, s az első pillanatoktól kezdve tagjai körébe léptem. A mozgalom szervezői közé számítom magam a kohászatban. Együtt alapítottunk alapszervezetet annakidején Kiss Sándorral, Drótos Lászlóval és Smalkó Gusztávval. Kedves emlék ez számomra, és barátaimra is szívesen emlékezem. A KISZ-bizottság tagja vagyok megalakulása óta. A mozgalom második évében Jordán Ferenc elvtárssal mindent megtettünk, hogy létrehozhassuk a kohászfiatalok klubját. Sikerült, s azóta is vezetője vagyok. Ez idő alatt a klub háromszor nyert kiváló címet, programja a 14 esztendő alatt mindig tartalmasabb, színesebb lett. Munkahelyem a kohászat tervezőirodája, ahol tervezőként dolgozom. Mozgalmi munkám mindig nagyon lefoglalt, sok minden másról le kellett mondanom kedvéért. De sok szép emléket is gyűjtöttem magamba. Megismert középiskolás voltam, amikor a KISZ , megalakult. A kohóipari technikumban léptem be a mozgalom tagjai sorába, s a továbbiakban is tagja maradtam. A Borsodi Vegyikombinátban is KISZ-tag voltam, majd a honvédségnél a szakasz KISZ- titkáraként működtem. Ezután kerültem a gépgyárba, 1962-ben kezdte „történetét” Csinos József. Két év múlva csúcsszervezeti titkár lettem, 193ü-ben pedig az F-egység csúcstitkárává választottak. Ebben a minőségemben dolgoztam egészen a múlt esztendőig, ugyanis ekkor kerültem át az egységből a munkaügyi és szervezési főosztályra. Közben — pontosan 1968- ban — a KISZ végrehajtó bizottság tagjai közé is beválasztottak. Azóta is vb-tag vagyok. Mozgalmi megbízatásom: termelésfelelős. Feladatom nehéz és szép. Fiatalokkal foglalkozom. Szeretem ezt a munkát, és ha sikert érek el, nem érzem terhesnek. Hasonló okból dolgoztam szívesen 1967-től 1971-ig, mint pártcsoport bizalmi. E gazdag időszak alatt kétszer nyertem el a Kiváló dolgozó címet, és birtokosa vagyok a KISZ aranykoszorús jelvényének. Fiatalok között élni és dolgozni mindig , új lendületet ad. Függetlenül attól, hogy az ember hány éves. A sikeres akciók után a jól végzett munka örömét érzi, azt, hogy érdemes volt dolgoznia. Még egy ideig tagja maradok a KISZ-nek, aztán átad m a posztot a fiataloknak. De addig is feladatomnak tartom az utánpótlás nevelését. Erdélyi Ildikó nem az ország sok ifjúsági klubját, találkoztam külföldi fiatalokkal. A legnagyobb élmény mégis az ifjúság nevelése. Ennél szebb feladat aligha akadhat. Hálátlan és hálás feladat is egyben. Nem bántam meg, hogy erre a munkára vállalkoztam. Én magam úgy érzem, hogy erőmhöz mérten sikereket értem el, s ha már végképp „kinövök” a KISZ-tagok sorából, csak kellemes emlék maradhat számomra ez a tizenöt esztendő. Mindig új lendülettel