Divatcsarnok, 1854 (2. évfolyam, 1-72. szám)
1854-06-25 / 35. szám
—** 806) hoztak a pásztorok, s megkínáltak bennünket. Egész modoruk oly ős, ha nem aranykori egyszerűségű volt is , hogy ez arkádiai készületek láttára önkénytelen feltűnik emlékezetünkben Virgil egyik gyönyörű képe , mit a pásztoréletről ír. Ez volt első benyomásunk. A második a legszenvedélyesebb étvágy, mit bennünk e fris pásztorétkek ébresztenek. Hozzáláttunk tehát. De hogyan boldogulunk ? Túl csak egy volt kéznél. Kanál egy sem. Mind igen kellemetlenül valánk meglepve , midőn olajfánk gazdája mosolyogva fölemelkedék helyéből, ágat szelt le bicskájával az olajfáról, s ezt öt darabkára vágván, mindegyikének végét meghasitá , s a tengerpartról a legszebb csigákat hozván , ezeket a hasitékba illeszté s igy rögtönzé számunkra a legkényelmesebb kanalakat, melyekkel valaha jó izű tejet evénk. A fris kenyér és sós túró mannának látszék nyolcz héti nélkülözésünk után. De milyen volt meglepetésünk, midőn ez arkádiai juhászok, kiket véleményünk szerint fényes szalamin gombbal kielégíthetőknek hivénk, nagylelkű adományunkat, mely három kis ezüst húszasban állt, megvetve utasiták vissza, s e helyett három ötfrankos tallért vonván elő zsíros zacskóikból, mutaták, hogy ennyit követelnek tőlünk. Most már elfeledék Virgilt, s mind öten egy hangon kiáltok fel : „Kötve higyj a komának, de mit sem használt. Szerencsénkre egyik tengerészünk, ki meglehetősen tudott görögül, körünkbe lépett, s megmagyarázá, miszerint ez idilli pásztorok mit sem kívánnak, ha egy szaru lőport kaphatnak tőlünk. Ez nem volt nehéz, és kívánságuk nemsokára teljesült, mert volt még kevés vadász-lőporunk. Ebéd után letelepedtünk a pásztorok közé, s váltva hol nyikogó dudájok , hol hegedűink és honi dalaink deriték fel társalgásunkat. De meg kell vallanom , hogy, midőn ők is dalolni kezdének, e vad énekeknek s kivált a szép görög nyelvnek kiejtése — bár keveset értünk belőle — végtelen bájosan hangzott füleinkben.— Midőn a görögöktől elváltunk , búcsú üdvözletök e két szó volt : „Oras calys !“ „szerencsés, vagy szép órákat.“ E szép köszönés még az ó görögöktől származik, s az egész hellénföldön szokásos. Majálisunkat egészen élvezni akarók, a tejet, túrót és kenyeret csak reggelinek néztük, s elhatárzók egymás közt, hogy ebédre paprikás tekenősbékát főzünk. — Hozzáláttunk tehát a fogdosáshoz , melyben két czimboránk fontos szolgálatot tőn. Ezek nagy rudakkal s a mi még szükségesebb volt, — különben a sztyingyi mind vérig szúrta volna lábikráikat és czombjaikat — erős bőrös nadrágokkal fölfegyverkezve bementek a fűtengerbe, s a legsűrűbb helyeket szétbolygatva, nemsokára húsz vagy huszonöt fekete és sárgásfekete tekenős békát hoztak ki onnan. Tengerészeink figyelmeztettek, miszerint, a fekete békák egészségtelen hússal bírnak, s csak a sárgás-feketék a jók. Átvettünk tehát legényeinktől húszat, s ötven vagy hatvan lépésre távozván a sztyingyi-bokroktól a part felé, gödröket ástunk a homokba, s háttal fektetők be a tarka békákat, nagy botokkal állván őrt mellettök, hogy el ne fussanak, míg legényeink még többet foghattak , a mivel hajónkon több időre akartuk magunkat ellátni. Milyen volt azonban bámulatunk, midőn néhányat e békák közöl, melyek akkorák voltak, mint középszerű kenyérszakajtó , felvergődni láttunk, melyek azután oly sebesen kezdenek a bokrok felé futni, hogy leggyorsabb szaladásunk mellett is csak néhányat bírtunk elfogni, s a többivel igen sok bajunk volt, úgy, hogy kénytelenek voltunk sokkal mélyebb gödröket ásni számukra A czimborák egyike híres szakács volt, s miután a békapörkölt készítése fölött is tanácsot tartunk, meghívók a hajóskapitányt estebédünkhöz. A kapitány köszönettel fogadá meghívásunkat, de csak azon ürügy alatt, hogy ő is közre járulana vendégségünkhöz, s hogy a vacsorát s az élét nem ada-